Kelet-Magyarország, 1994. október (54. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-08 / 238. szám
1994■ OKTÓBER 8., SZOMBAT Csatornaverseny kölcsönkéréssel Bernáth László Kell-e nekünk magántévéf Már sok nagy üzlet hasznát zsebelték be — nem törvénytelen eszközökkel — azok a vállalkozók, akik időben ébredtek, akik tudták vagy csak megérezték, hogy a változó helyzetben mire van igény és fizetőképes kereslet itthon vagy külföldön. S eddig tulajdonképpen minden rendben van: erre való a vállalkozás, ezért kell, hogy valaki kockázatot vállaljon, s ha beüt, amire feltette a pénzét — már amennyiben valóban a saját pénzét tette fel az üzletre — igazán méltányos a busás haszon. Igen ám, de mi van akkor, ha a vállalkozó szinte semmi kockázatot nem vállal, s csupán azért erősködik, hogy a verseny jegyében ő is sápot húzhasson a haszonból. Azért követeli, hogy bevegyék a boltba, mert szerinte csak így jön létre a piaci verseny, ami — állítólag — a minőség és választék legfőbb garanciá- ja. Mindez természetesen nem csupán elméleti okoskodás, hiszen most olyan példa rajzolódik ki a szemünk előtt, hogy vélhetően oktatni fogják majd a vadkapitalizmus témakörében. A televíziós csatornák privatizálásáról van szó. (Mint talán közismert: két földi csatorna van most állami kezelésben, és egy égi — a Duna tévé ugyan alapítványi tulajdon, de az alapítvány tulajdonosa az állam —, s egy harmadik valóban eladható csatorna létezik, ami azonban még csak az ország kb. 60 százalékát fedi le.) Miről van itt szó valójában, amikor a földi kettes csatornát egyesek minden áron privatizálni akarják? Néhány élelmes és a szakmához közel álló üzletember elfogadhatatlannak tartja, hogy a televíziós hirdetések szinte teljes összege a hivatalos, állami, ahogy mostanában nevezni szokás: a közszolgálati televízió kasszájába vándoroljon. Ők azt szeretnék, ha az állam megosztozna ezen a bevételen, és ők ennek fejében — úgymond — versenyt teremtenek, amitől majd az állami televízió rákényszerül, hogy jobb műsort adjon. (Természetesen a kevesebb pénzből, s ha az állam mégis versenyben akar maradni, adjon több közpénzt erre a célra a parlament.) Sajnálatos módon olyan, valóban jelentős és tehetséges televíziós személyiségek is A tokaji tv-adó Elek Emil felvétele ezt hirdetik, akik az elmúlt évek során önszántukból vagy politikai nyomásra kénytelenek voltak elhagyni az állami televíziózást. Indokaik élén az első helyen a nyugati országok állami televízióinak állítólag egyre sanyarúbb helyzete szerepel. Akkor nézzük, hogyan is állunk ezekkel a példákkal. Mit is jelent valójában ez a verseny? Mindenekelőtt azt, hogy ezeknek a kereskedelmi jellegű magántelevízióknak a programjait eluralják a filmek és bugyuta vetélkedők. Úgy vélik, s nem teljesen alaptalanul, hogy a nézőket elsősorban a filmek érdeklik a képernyőn is. S vetítik a filmeket orrba-szájba — ahogy ezt a szlengben mondani szokták —, s mert a világ-filmtermés véges, és átlagszínvonala igen csak alacsony, rendszerint ugyanazokat a produkciókat ismételgetik. Akinek van kábelcsatornája, és néha kapcsolgat, az tapasztalhatja, hogy amit az egyik adón látott, azt lehet, hogy másnap a másikon látja viszont, a harmadikon meg egy hónap múlva, és mindezt fél éven belül kétszer ismétlik. Azt mondják a csatornaverseny hívei — s most természetesen nem a nagyon fontos helyi, kis, regionális adásokról van szó, amelyek rendszerint ugyanolyan közszolgálatiak, mint az MTV —, hogy a színvonalas magántévék színvonalas információs műsorokat is adnak majd, meg erre a médiatörvény is rákényszeríti őket. Először is igen kevés a színvonalas és pénzügyileg tehetős magántévé a világban, amelyik egyáltalán finanszírozni tud jó és eredeti műsorokat. Másodszor: Berlusconi úr olasz példája és az ő televíziós birodalma nem elég bizonyíték arra, hogy a magántulajdonos objektivitása — és ez természetes — addig tart, ameddig az érdekeit nem zavarja. S ugyan hogyan lehetne a magántulajdonost közszolgálati feladatokra kényszeríteni? S ha törvény születne, hogy a magántévét is ilyesmire kötelezik, miféle felügyelő, ellenőrző bizottságnak lenne joga ahhoz, hogy a tulajdonos objektivitását ellenőrizze? Üdítően hatott az egyik legeredetibb tehetségű televíziós személyiség, Kepes András két országos napilapban is megjelent interjúja, amelyekben kifejtette, hogy miért fordított hátat a magántelevíziózás mégoly kedvező — résztulajdonlást is felkínáló — ajánlatának. Nagyjából az előbb vázolt okokra hivatkozott, amelyhez neki is vannak személyes tapasztalatai, éppen Amerikából, ahol ösztöndíj askodott. Ő valóban tudja, milyen tulajdonosi korlátok érvényesek a kereskedelmi televíziózáshoz. Azért mondjon tehát le az állam önként és dalolva a reklámbevételek egy részéről, hogy néhány ember meggazdagodjon? Verseny természetesen kell, de ehhez jobb lenne megfordítani és természetessé tenni a sorrendet. Hozzanak létre televíziós stúdiókat, sugárzóláncot magántársaságok, csináljanak jó programokat, s ha tényleg sokan nézik őket, akkor bizonyára a hirdetők is meggondolják, hol hatásosabb percenként százezrekért fogpasztát, pelenkát, rágógumit vagy hajsampont hirdetni. Akkor valódi konkurencia lesz. Nem olyan, mint a most már törvénybe is bekívánkozó változat, amelyik olyan autóversenyhez hasonlít, amelyben a régebbi kocsinak oda kell adni az egyik kerekét, hogy a másik is a startvonalhoz állhasson, aki autóval akar versenyezni, annak legalább legyen ki a négy kereke. rK Ahol Petőfi is vendégeskedett getni, de most állítólag Floridában található. Hét éve gazda itt a Pesten székelő Zichy Galéria Képző- és Iparművészeti Alkotó- közösség, amely bizonyára szép elképzelésekkel vette át a kastélyt. A helyi tanács gavallér volt, és tartós használatra minden fizetség nélkül, ingyen adta át az épületet. A feltétel viszont az volt, hogy egy A szerző felvétele idegenforgalmi és kultúrközpontot hozzanak létre. A tervek ragyogóak voltak, minden, mit szem-száj kíván, plusz 13 kétágyas szoba. Remek turisztikai paradicsom lenne itt a Tisza-háton. A hét év alatt viszont ebből semmi sem valósult meg. Elege is lett ebből az önkormányzatnak, mivel reményt sem látott a rendbehozatal elkezdésére, ezért a galéria használatbavételi jogát megvonta. A jog útvesztői azonban kacskaringósak, a galéria fel- lebezett, ennek nyomására a köz- társasági megbízott visszaállította az eredeti állapotot. Úgy tűnik, a további bírósági hercehurca több- fordulós lesz, és évekig eltarthat. A kastély viszont gyors segítőkezek után kiáltozik. Nosza felhívjuk telefonon a Zichy Galéria igazgatóját Iványi Péter urat, tud-e valami biztatót mondani. A beszélgetés ugyan kedélyes, de korántsem megnyugtató. Beszámolót hallok: miszerint a galéria sem volt tétlen (lásd falszigetelés, szolgálati lakás). — Hét év alatt mindez nem túl sok — kockáztatom meg. A válasz akár cinikusnak is minősíthető: amit a nagyari önkormányzat 45 évig hagyott elpusztulni, azt rendbehozni csak 45 év alatt lehet. A beszélgetésből azért kiderül az is, hogy a galériának most nincs pénze erre. A kilátások tehát korántsem rózsásak, az épület állapota lassan, de biztosan tovább romlik. Az ön- kormányzat viszont érthetően lépni szeretne, hogy megmentse a kastélyt, tisztességes vállalkozónak adná tovább. Mint a jegyzőtől hallom, jelentkező éppen akadna, az egyik vállalkozó például hárommillió lelépést is fizetne a Zichy Galériának, ha az visszalépne. Nagyarban tehát, akár a mesék birodalmában járnánk, vannak kastélyok, és nincsenek is. Gazdák is akadnak, de mégsem azok. Lehet, hogy unokáink már csak romokat találnak. MÚZSA Hogy süssön örökké Novak Béla Dénes: Történet mikor a fal tövében meggyilkoltuk utolsó sugaraival fojtottuk meg a Napot egy vak bácsi köszöngetett kalapjával ’ és mi utána mentünk mert a sötétben csak Ő tudta az utat Nagy Tamás illusztrációja
