Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03 / 208. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete tárlat Hejcei képek G yönyörű környezetben, az alkotásra ihlető atmoszfé- rájú borsod-abaúji falucskában, Hejcén adtak randevút egymásnak — az idén júliusban immár negyedszer — az ott székelő Nemzetközi Művésztelep résztvevői. A határainkon túlról — Erdélyből, Ukrajnából, Oroszországból — és az orOrbán Endre: Udvar I. (kréta) szag számos településéről — így me- gyénkbeliekről is — egybesereglett mintegy harminc grafikus, festő, szobrász a két hétig tartott együttlét befejeztével száznál több műalkotással lépett a közönség elé. A helyi polgármesteri hivatalban megrendezett munkaSzékely Géza: Kút (tusrajz) tárlaton az érdeklődők megtekinthették a változatos technikákkal, anyagokkal „kivitelezett”, tematikai gazdagságot igazoló művészi produktumokat. Lapunk egy korábbi számában már bemutattunk közülük néhányat; most újabb „szemelvényekkel” folytatjuk a sort. Muhi Sándor: Rács IV. (tolirajz) Félelem szülte történetek Ahogy belépsz a kamrába, ráteszik hideg orrukat a válladra a Múmik Major Árvácska Kevés író büszkélkedhet azzal, hogy irodalmi sikerein túl megkapta azt az ajándékot is, hogy saját, külön világot alkosson, s hogy azt benépesítse saját, különleges lényeivel. Talán csak egy Kipling, egy Tol-kien „világteremtése” fogható tehát Töve Jansson, a Finnországban élő svéd írónőről van szó! — megalkotta a Múmikat, megálmodta a Mú- mi-völgyet; a Múmi-történetek pedig az író életében immár másodszor hódítják meg a világot. A Múmik születésének titka az északi népek misztikus hitvilágában rejlik. A finnek, a norvégok a svédek ma is előszeretettel telepítik be — legalábbis gondolatban — erdeiket, mocsaraikat, tavaikat, házaikat sok jóra és néhány apró gonoszságra képes manókkal. Érthető volt hát a gyermek-Tove hite és félelme, amikor a nyári közös nyaralásokon Eino nagybátyja — hogy elijessze a kislányt a kamra dézsmálásától — manókat hívott segítségül. „Ahogy belépsz a kamrába, ráteszik hideg orrukat a válladra, és fagyos levegőt fújnak a nyakadba” — szólt a figyelmeztetés. Az írónő ma is úgy emlékszik: a nagybácsi elsőre kimondta a manók nevét: Műmi. Az élmény annyira megmaradt, hogy a kamaszodó Töve, néha egyedül töltvén az éjszakákat a tengeri sziget nyári lakjában, tudta, hogy az ágy alól érkező hangok nem is lehetnek mások, mint a múmimanó zajai. Töve Jansson képzőművész, szobrász édesapjától és rajzoló édesanyjától örökölte mesterségét. írni a háború alatt kezdett. Amikor a légópincébe megbújva az ember már csak abban talál menedéket, hogy elindít egy történetet: hol volt, hol nem volt... így születtek meg, bombázások idején, önmaga félelmének legyőzésére Töve Jansson Múmi-meséi. Csakhogy jogos a kérdés: kik is azok a Múmik? Erről talán a legilletékesebbeket, a gyerekeket kellene megkérdezni. (Bár mint az igazi, nagymesék, a Múmi-történetek is legalább úgy szólnak a gyerekekhez, mint a felnőttekhez.) A figyelmes olvasó annyit megtudhat: micsodák nem a Múmik. Nem vízilovak, bár a felületes szemlélődő könnyen annak vélné őket. Amikor a Múmik egy fatális félreértés folytán az állatkertbe kerülnek, a jóra forduló történet végén megkapják az őket igazoló szakvéleményt: „a Múmik semmilyen formában nem képezik a vízilovakat.” Ezzel szemben a Múmik majdhogynem olyan emberi lények, mint mi vagyunk. Néha talán még emberibbek is. Ä Múmivölgy, ahol laknak — nem csupán a történetek születése ideji bombázások közepette, de a mai világzengésekkor is — mintha csak a béke és barátság szigete lenne. Nem mintha nem eshetne meg számtalan kaland, félreértés, sőt emberszabású apró gonoszság a Múmikkal is. Ám az a megértés, a figyelem a szeretet, amellyel a Múmi-völgy- beliek viseltetnek egymás s minden más lény iránt, az olvasóban egy áhított világ képét kelti. Töve Jansson 1947 és 1957 között jelentette meg a Múmi- történeteket. Az ötvenes évek svédjei és finnjei — a könyvek először e két nyelven jelentek meg — a Múmikon nevelkedtek. Ám a harminc év előtti sikernél is viharosabb a mai Múmi-hullám. Mára 32 nyelvre — köztük egy könyvet, a Láthatatlan gyermek erejéig címűt magyarra is — lefordították a Múmi-történeteket. A japánok — finn és holland részvétellel — négyszáz részes televíziós rajzfilmsorozatot készítettek a Múmikról. S már- már érthetetlen az az őrület, amivel a finneket elöntötte a Múmi-láz: giccsszámba menő kerámiákon, párnahuzatokon, trikókon jelentek meg a Múmik. Gyerekeknek szóló füzetek és képregények születtek. S amikor elindult a filmsorozat, egész Finnország ahhoz alakította a család életét... A japán sorozat eljutott hazánkba is: január óta kísérhetjük figyelemmel a Múmik történetét a Magyar Televízióban. A siker, ha nem is hangos, de biztos. A hupikék bu- gyutaságokkal szemben a kedves Múmigyerek, a szerető és szeretetreméltó Múmimama, s mindig tettrekész, ám kicsit ügyetlen Múmipapa, a szigorú Kicsi Mű, a zöldpárti Vándor, s a Múmi-völgy több lakójának története emberibb, megszívlelendőbb kalandokat és tanulságokat, élményt és örömöt kínál. Rajzok a Múmi-világból HUZRIK ANNA: Tanmese a freskóról A Mestert maga a pápa kérte fel a kápolna freskóinak elkészítésére. Bár elsősorban szobrász volt — s igazán csak a márványtömbökben rejtőző szobrokért lelkesedett —, most mégis tűzbe hozta egy, a csupasz falak keltette látomás: az Utolsó ítélet. Még ereje teljében, dicsőségének csúcspontján járt, de mind többet gondolt a halálra, s ki kellett festenie magából látomásait. Vázlatokat rajzolt, állványzatot ácsoltatott, alapozókat kísérletezett ki, festéket tört porrá. Egy-egy színért bejárta Itáliát, hogy aztán kikeverje belőlük a mennybolt kékjét, az alakok hús-színét, a leplek vörösét, a lélek galambjának fehérét. Már kora hajnalban felmászott az állványzatra, hogy kilenc éven át görnyedt testtartásban, időnként akár hanyattfekve is, fesse a monumentális képet. Világvége született keze alatt: özönlő feltámadottak, pokolba alá- szálló bűnösök, fennt az angyalok serege, köröttük a szentek, megszólalnak a végítélet harsonái... Szobrász volt, hát plasztikus, már-már domborműszerű alakokat festett. Ő maga rút volt, számára a szépség egyenlő volt az erővel, gyönyörű testtel, kidolgozott izomzattal, s ezekre a gyönyörű testekre alig-alig adott ruhát. Tudta, ezzel sokakat megbotránkoztat, de meg volt győződve igazáról: a jövőnek alkotott. Még alig hunyta örök álomra szemét a Mester, máris súlyos váddal illették. A hitnél is többre tartotta művészetét — mondták, s követelték a szégyenletes freskó eltüntetését. Végül a zsinat úgy határozott, hogy elég lesz átfesteni. Korának egyik neves művészét kérték fel a munkára, aki becsülte a Mestert, és sajnálta volna a nagy mű megsemmisülését, ugyanakkor a végletekig szemérmetlennek vélte. Tiszta lelke háborgott, ha arra gondolt, hogy szűz lányainak ebben az épületben kellene megjelenniük. Az erkölcsös hívőkre gondolt, kiknek itt kellene lelkűket Isten felé kitárniuk, és ebben a teremben visszhangzana a Krisztust dicsőítő ének. Tiszta szívvel látott munkához, s az erőtől duzzadó izmokat tógaszerű leplekbe és köpenyekbe burkolta. Amikor a valósághűen megfestett nemi szervekhez ért, keresztet vetett, halk imát mormolt, és ágyékkötővel takarta el
