Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24 / 226. szám
1994• SZEPTEMBER 24„ SZOMBAT Értékeket felfedező alkalom Képzőművészeink őszi szemléje # Harminchat kiállító a galériában Kállai János Megnyílt az 1994. évi Őszi Tárlat a nyíregyházi Városi Galériában. A tényközlés egyszerűségén akár túl is léphetnénk ezzel a kijelentő mondattal, ha nem húzódnának meg az információ hátterében egyéb motívumok. Nevezetesen az a körülmény: hogy Szabolcs-Szatmár-Be- reg megye képzőművészeinek az ilyenfajta demonstratív bemutatkozása — mint értékeket felmutató-felfedező alkalom és lehetőség — a közelmúltban néhány évig elmaradt. Tavaly viszont ismét összeállt a kollekció: huszonegy- néhány képzőművészünknek köszönhetően megteremtődött az őszeleji kiállítás. Idén pedig még nagyobb volt az érdeklődés az alkotói termés legfrissebb produktumainak közszemlére tétele iránt. A negyvenkét megyénkbeli vagy hozzánk valamilyen módon kötődő, közelebb álló művész közül harminchatan küldték el festményüket, grafikájukat, a kisplasztikákat, a kerámiákat és üvegkompozíciókat — összességében: száznál többet. Tematikai gazdagság, formai változatosság, a megdolgozott alapmatériák variabilitása, stílusbeli sokféleség — mondhatná még a laikus szemlélő is, megtekintve a galériában felvonultatott műveket. A profi művészettörténész, L. Menyhért László a kiállítást megnyitó gondolataiban jobbára felülemelkedett a nyíregyházi tárlat konkrét önazonosságán, szóba hozván művészeti életünk általános kérdéseit, az alkotó és a befogadó viszonyának változó mozzanatait, a napjainkat átszövő irányzatok karakteres vagy kevésbé hangsúlyozott jellemzőit, hatásrendszerét. — Amikor a festmények, grafikák, szobrok előtt állunk — mondotta —, ne próbáljuk meg okvetlenül mondatokba önteni a gondolatainkat. Ezek a sokszor erőszakolt „megfejtések” csak tovább nehezítik a helyzetünket. Előfordult — idézte a művészettörténész —, hogy a tárlatnyitó hiper- tudományos eszmefuttatását maga az „elemzett” művész szakította félbe... Weöres Sándor, immár klasszikus költőnk pedig egészen egyszerűen oldotta meg a feladatát: „A képek magukért beszélnek; a kiállítást megnyitom.” — közölte egybegyűlt hallgatóságával. — De idézhetjük — kicsit magunkat igazolandó — Lyka Károly művészettörténészt is. Ő így vélekedett: „Ma a világ konstruktív — szokták emlegetni. A logika és a számítás mellett azonban a tudat mögötti állapot szinte áthatolhatatlan repkénye szövi át az életünket.” Folytathatjuk a citátumot Hamvas Bélával. Szerinte „a mai művészetben a rendező, fegyelmező és megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat is. Ez a mágikus művészet. Ez nem fékez meg, hanem ép- penhogy idéz. Nem mindig értelmes, ha nem imaginativ. Nem mindig harmóniában él, hanem néha mámorban. Az erőket, melyekhez nyúl, felszabadítja.” — Ezt a fajta, ősi indíttatású művészi alapállást hiányoljuk ma — folytatta L. Menyhért László — , és ezt a fajta hozzáállást érzem manifesztálódni, itt, a nyíregyházi galéria őszi tárlatán. A nyolcvanaskilencvenes évek fordulóján a művészet különbözőképpen reagált a változásokra. Egyfelől érvényesült a kincstári geometriz- mus (most ezt pejoratív felhangok nélkül értsék), másfelől az erősen megideologi- zált új szenzibilizmus, melynek a pozitívuma a képekhez való visz- szatérés volt. A harmadik, a szerintem legjobb válasz pedig — ami sajnos elsikkadni látszik, mert sokak szerint nem „modern”, ezért nem futtatott — itt, e tárlat alkotásain látható, „hallható”. — Korunk a technikai és információs káosz jellemzőit hordozza magán; az elektronika „bábelében” egyre nagyobb az ellentét a természeti és a társadalmi emeber között. Az örökös és mind nyomasztóbb kérdések és problémák monotóniája felelet nélkül marad, a dolgok — saját súlyuknál fogva — az ember kezéből kiszabadulva továbblendülnek; a konstruktőr — az alkotó ember — már- már önmaga áldozatává válik. Ezt elkerülendő kell felismernünk és belátnunk a művészetek semmivel sem pótolható szerepét. Vajh, a magán- és közmecénások végre ráébrednek-e minderre? * * * Az őszi tárlat anyagát zsűrimentesen állították össze. A tárlatnyitón a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete díját Sirpa Ihanus vehette át. A megyei önkormányzat díját Orr Lajos, a városi önkormányzatét Székhelyi Edith kapta. A nyíregyházi városi művelődési központ pedig Szepessy Béla grafikust részesítette elismerésben. Madarassy György: Golgota Balázs Attila reprodukciója Néha azért kapott valami kis pénzt is, bukott diákokat készített fel a pótvizsgára, meg alkalmi munkát végzett, beadványokat fogalmazott, telekkönyvi ügyekben járt el, de innen is kikopott, mert a pénzt előre kérte, azután piásan intézte az ügyeket, amivel tovább égette magát. Egyszer valami verekedés volt a Könyökben (ez egy másik, osztályon mélyen aluli kocsma), a rendőrség összeszedte a bent- lévőket, így Danit is, csak fél év múlva került vissza a sittről. Szép, új kabátban jött haza, az árát odabent kereste. Természetesen első útja a Köpködőbe vezetett. Miután a Doktor úrral megittak hat korsó sört rummal, valaki ajánlott neki egy munkahelyet. így került hozzánk. Szegény Dani, nem bírta velünk az iramot, morogtak a többiek, hogy a brigád rovására minek kellett befogadni, de Su- tyi, a főnök orrba veréssel fenyegette a méltatlankodókat. Mindenkinek enni kell, Dani sem dögölhet éhen. Különben is mit ugráltok, elég rendes ember, igaz, egy kicsit piás természetű, annyi meg kell. Különben, melyikőtök ér fel hozzá? Ebben is igaza volt Sutyinak. Dani meg csak nekidőlt a vagon falának, ásított egyet, nem törődött az semmivel és senkivel. Estére, vagy délutánra, — mikor hogy — befejeztük a melót és átballagtunk a Köpködőbe. Körbeálltuk a pultot, Jumi, a csapos már tolta is a korsó söröket, meg kísérőnek a rumot. így ment ez mindig, tényleg ördögi kör volt ez, a kiinduló és a végső állomás mindig ez a csehó. Történt egyszer, hogy a vagonból nehéz acéllemezeket kellett gépkocsira átrakni, ment minden simán, nem volt semmi baj. Dani volt a kocsin, ő igazította a lemezeket. Egyszer csak ordít, de már mutatja is a vérző kezét, amiről hiányzott két ujja. Leborult a lemez, az vágta le a két ujját. Az volt a szerencse, hogy közel volt a kórház... A vizsgálat azt állapította meg, hogy nem történt üzemi baleset. Sokáig takargatták az ügyet, mindenáron azt akarták rákenni Danira, hogy piás volt, pedig csodák csodájára, akkor valóban nem ivott semmit. Ezt különben a kórházban is megállapították. Az igazság az volt, hogy nem volt szabályosan rögzítve a lemez, így lett oda a Dani két ujja. Ezt csak mi tudtuk, de nem mondtuk. A rendész, aki vezette a vizsgálatot (miért éppen a rendész?) csak azt állapította meg, hogy Dani nem volt kioktatva munkavédelemből... Az lett a vége, hogy Danit felvették táppénzre, majd később hivatták az irodába. Nem tudjuk, ott mi történt, ő se mondott semmit, csak később hallottuk, hogy pénzt adtak neki, hogy fogja be a száját. Mondom, nekünk se szólt semmit, hiába faggattuk, csak szomorúan nézett maga elé. Azután két napig ivott. Amikor meggyógyult, nem is jött vissza hozzánk. Igaz, csonka kézzel nálunk nem is lehetett, így egy éjjeliőri helyet szerzett neki a főnökség. Azután onnan is kimaradt. Kilépett a vállalattól, vagyis hát kiküldték a munkakönyvét. Megint nem volt munkája, naponta ott láttuk a Köpködőben. Mindenféle cigányokkal ült a sarokban, ha találkoztunk, már nem szívesen beszélt velünk. Pedig jó ember volt, amikor összejöttünk, valaki mindig fizetett neki valamit. Azután, ha jól emlékszem, egy pénteki napon a kis púpos szemetes jött el a hírrel a telepre. Meghalt Dani. A fuvaros, akinek az istállójában lakott (lakott?), reggel holtan talált rá. A szíve ölte meg. Úgy hallottuk, hogy senki hozzátartozója nem volt, a város költségén temetik el. Délután volt a temetés, mi hatan elmehettünk a vagontól már délben. Sutyi, a brigádvezető ösz- szeszedte a pénzt és vettünk egy koszorút. Ezt írattuk rá: A brigád nevében — Daninak. így. Volt egy másik koszorú is, annak nem volt szalagja. Csak azt figyeltük meg, hogy egy fekete ruhás nő ácsorgott a sírtól távolabb, nagyon nézett felénk, azután elment. Dani fejfájára ez volt írva: Dr. Feketehalmi Dániel. Élt 62 évet Amikor vége volt a temetésnek, nem is tudom ki, azt mondja, hogy igyunk valamit. Jó, mehetünk. A doki már ott volt a korcsma előtt és sírva rázta az ajtó rácsát. Nem ittunk akkor semmit. Arra a délutánra bezárták a Köpködőt...! MÚZSA Édes nedű Kiss Benedek: Mikor a prés fölszakad Ó, az a mámoros pillanat, amikor a prés fölszakad! Mikor az egymásba sajtolt szemek az utolsó csepp mustot is kisajogták, mikor a csavarok meglazulnak, s boldog szisszel tágul ismét a préskosárba nyomorított szőlőfürt-ország! Ó, az a mámoros pillanat, amikor a prés fölszakad, mikor az egymásba sajtolt szemek az utolsó csepp mustot is kihabozták! Ropognak az áttételek, ekkor már húzni nem lehet, nem szabad, pattognak a kemény akácfa-présfák, hiszen az egymásba sajtolt szemek a végső csepp mustot is kisajogták, a legédesebb nedvet leadták, ekkor már húzni nem szabad, nem lehet, repednek a kemény akácfa-présfák. Ó, az a boldog pillanat! amikor a prés fölszakad! mikor pusmogva nyújtózik ismét a préskosárba nyomorított szőlőfürt-ország! Nagy Gábor (ISB) illusztrációi
