Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24 / 226. szám
Matyasovszki József SZÍNHÁZ Újra indul a Művészkör H a a hónap utolsó vasárnapja, akkor Művészkör! Szeptember 25-én újraindítja a Móricz Zsigmond Színház az elmúlt évadban már méltán nagy sikerrel szereplő rendezvénysorozatát. Az átformált hét végi randevúra —a régi törzsvendégeken kívül—nagy szeretettel várják mindazokat, akik pezsgő szellemi életre, vagy egyszerűen csak egy kellemes és tartalmas kikapcsolódásra vágynak. Az új évad első találkozójának központi témája: Oktatás, kultúra, Európaiság. Mint ahogyan ezt már korábban megszokhattuk, a magvas gondolatok, súlyos témák mellett természetesen különféle művészeti ágak is szerepet kapnak. A 18 órakor kezdődő műsort a Művészeti Szak- középiskola Vonós kamarazenekara nyitja meg, trombitán közreműködik Tóth Tamás. Ezt követően Harcsa Ti- borné, óvónő, az Óvodamúzeum vezetője, valamint Harasztosiné Sipos Judit pedagógus beszél munkájáról, miközben videofelvételről megismertetnek bennünket az Óvodamúzeum múltjával ill. jelenével. A Nyíri ÁFK Amatőr Film- és Video Klubról — a hosszú nevük ellenére — eddig talán kevesen hallottak. A klub tagjai (Török Mihály, Duljánszky Tibor, L. Nagy László, Szita Miklós és Bogdányi Ferenc) egy kis vizuális csemegét hoznak magukkal az estre. Előadás a Művészkörben Archív felvétel Rövid szünet után dr. Madácsi Mária pszichológus a drámaterápia különös világába kalauzolja el a kedves vendégeket. A továbbiakban pedig a Bessenyei Színkör tagjaié a színpad, korábbi műsoraikból mutatnak be egy-egy rövid etűdöt. Ismét szünet, s azt követőn Pintér Miklóssal, a Zrínyi Ilona Gimnázium igazgatójával, valamint Kiss Tiborral, az ILS Nyelviskola tanárával találkozhatnak a jelenlévők. A téma változatlanul az oktatás, iskolaügy. Utánuk egy különleges produkcióra kerül sor: dr. Szabó Gyula baleseti sebész operaáriákat énekel. Zongorán kísér Keresztesné Papp Agnes, csellón Keresztes Eszter. Ekkor lép a közönség elé az est díszvendége, Beke Kata, aki az oktatás, a kultúra állapotairól ad számunkra egy átfogó körképet. Az izgalmasnak ígérkező eszmecsere után tarlat, illetve egy kis játék következik. Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész mutatkozik be, s munkái közül, néhány alkalmilag kiállított érmét tekinthetnek meg a klubban a képzőművészet szerelmesei. S ami a befejező játékot illeti: a színház előkép zős növendékei vidám helyzet- gyakorlatokkal szórakoztatják a várhatóan 22 óra 30-ig elhúzódó műsor kitartó közönségét. A Művészkör — melynek szerkesztője Pankotay Éva, házigazdája pedig Verebes István — már elhelyezését tekintve is meglepetéssel kíván szolgálni. Sajátos környezetben, fenn a nagyszínpadon adhatnak egymásnak randevút a fellépők és a remélhetően népes közönség. Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. SZEPTEMBER 24., SZOMBAT Golgotás úton a Don mentén Miidós Elemér A rég elrejtett, s az évtizedek építette feledést parancsoló em- lékkútjába gyömöszölt fájdalom görcsei mindig nehezen oldódnak. Sokan a tudatosan épített félelembilincset, mások a megszokott idegekig hatoló kövületeit okolják ezért. Pedig jóval több és nagyobb oka lehet annak, hogy sokan élnek körülöttünk, akik — mindig visszafogták indulataikat —, még nem siratták el, lélekben még nem temették el halottaikat, s fél évszázad múltán is sebzett lélekkel élik napi életüket. A már-már fáradó hamisítások ellenében is, szikkadt szemekkel, de mindig reménykedve. Remélve, hogy „rendezve közös dolgainkat”, a második világégés katona- és hadifogoly-halottakért szabad nyilvánosan is könnyet ejteni, az idő sietős múlása ellenére megtalált sírhantokra friss virágot, koszo- Kegyeletes pillanatok rút helyezni. Jó ideje már, hogy a remények éltetője, a nemzet lelkiismeretének ébresztgetője lett a Don menti magyar honvédsírok Alapítvány. Kuratóriumának tagjai, vezetői (köztük az elnöklő Mártha Tibor általános iskolai tanár) az „ahogy lehet” szellemében indultak felkutatni a háború poklában odaveszett honfitársaink megtalálható nyughelyeit, s ahol lehetett megjelölték, emlékhelyeket létesítettek. Elsősorban a Don mentén... Záhony térségében a „Kelet kapuja” magasba törő térelem közelében, hosszú útra készülő utasokkal sorolnak személy- gépkocsik egymás mögé. A már várakozó újabb érkezőkkel ismerkednek. Úgy tűnik, az egész nyarat uraló kánikula hanyatlása után szokatlan még a reggel csípős levegője, de a várakozás önkéntelen toporgása inkább a mozdulatok belső ellenőrizhetetlenségére, a várakozás feszültségének levezetésére utal. A beszélgető csoportok mellett tovarohanó autók utasai mit sem sejtve száguldanak úticéljaik felé, miközben az indulásra készülők is oltalmat keresnek egymás között. □ cm — Uram! — lép Mártha Tiborhoz segítséget kérőén egy idősebb hölgy, aki az egyik nyírségi településről érkezett. — Nekem kishatárátlépőm van. Átengednek a határon? — Megpróbálunk segíteni — hangzik a határozott, s ezért nyugtató válasz. Ettől a koros arc redői simábbnak mutatkoznak, ahogy az ősz hajának zárt rendjét hirtelen megbontja a feltámadt szél. — Mert... Tudja...? Ötven év után szeretnék virágot tenni a testvérem sírjára... Rövid ismertetőkké zsugorított hírekben tudatták a lapok, hogy az ukrajnai Nad- vornában (oroszul Nadvornájában) a Don menti magyar sírok Alapítvány előkészítő munkája eredményeként a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Temetkezési Vállalat dolgozói föltárták egy, a II. világháború idején létesített katonai temető sírjait. Az elhunyt magyar katonák és munkaszolgálatosok 143 sírból exhumált földi maradványait 17 koporsóba helyezve a város köztemetőjében közös sírba hántolták. Melléjük temettek tizennyolcadiknak egy üres koporsót is. Jelkép gyanánt, a feltáráskor nem talált elhunytakra emlékezve. A délutáni verőfény ólmos nehezékként telepedett a vasárnapi kimért, nyugodt életét élő városra. A korzón cseverésző fiatalok múlatták az időt, a járdákon kisgyermekek rótták köreiket kerékpárjaikon, s a parkokat idős emberek vették birtokba. Mindenütt a nyugalom légköre uralkodott. Semmi nem utalt arra, hogy a Keleti- Kárpátok ukrajnai lejtőire települt négyszáz éves város hétköznaponként lüktető zsi- vallyal, lakóinak ideges, ingerlékeny lótás- futásával mutatja másik arcát. Egy teleknyi térség a város központjában a szakiskola emeletes épülete, s a mellé épített kápolna mögött. Átellenben a városi tanács épületével. Körötte 4 és 10 emeletes lakóépületek üzletek, vásárlóhelyek, ha múltját nem ismernénk, csodálkozna is, miért maradhatott a környező nagy építkezési hullámvetések között érintetlen. Bár ez utóbbi sem úgy igaz, mint amit a látvány elárul, hiszen a két oldalt húzódó közút melléki gyepszőnyeg, az almafákkal tűzdelt terület nagyobb része friss földmunkákról árulkodik, terepegyengetésről tanúskodik. □ □□ — Ez a régi katonatemető! — mutat körbe Mártha Tibor, s azonnal a köves, kavicsos területre vezeti útitársait. Az arcokon meghatottság, léptekben a visszafogottság érhető tetten. Sokan és sokat vártak, várnak arra, hogy ezt az „emlékidéző, golgotás utat” errefelé megtegyék. Sokféle elképzelés is született már a módozatairól, ám világunk változásai csak lidérces álomképpé nyomorították a vágyakat. Pedig mennyi minden történt. Miközben hittük és reméltük, hogy arra, fölfelé, a Keleti-Kárpátok (Vereckei és Tatár) hágói felé is vezet az út. Ahogyan azok számára is vezetett, akik onnan még kerülővel sem térhettek haza. S hosszas kutakodás, ügyintézés, kemény munkák után eljöttünk. Segíteni, hogy akik régen — örökre huszonévesnek megmaradva — elhagyni kényszerültek e világi életet, ők is végső nyughelyre juthassanak, s „valahol otthon legyenek”. Állunk az egykori temető szélén, várunk és hallgatjuk a csöndet. Féltve őrzött, régi amatőrfotó jár kézről-kézre. Parányi a kép, s még parányibbak rajta a sírok, jellegzetes katonatemető mértani elrendezettségű sírokkal, „egységes” fejfák a sisakokkal, háttérben az előttünk álló iskolaépület. Mártha Tibor arról szól visszafogottan, hogy három év alatt — az első üzenettől a közös sírhant elkészítéséig — miként is járták útjaikat. Az egyenes célbave- zetőt az ungvári magyar konzulátus vezetőinek, munkatársainak, s a nadvornai tanácselnök és munkatársai segítségével, az akadályokkal telített görbét a Honvéd Hagyományőrző Egyesület halogatásai által. Á magyaros megosztottság jegyében. Tisztelgőén említette a temetkezési vállalat dolgozóit, akik gonddal, szakmai érzékkel végezték a keresztvágat készítését, a 150-160 cm mélységű sírok feltárását, a földi maradványok kihantolását, a talált tárgyak azonosító fémlapok, gyertyatartók, tárcák, ruhafoszlányok összegyűjtését, koporsókba helyezését. Beszélt megrendültségük- ről, amikor hiányzott egy-egy végtag. Egy kar, egy láb. S a döbbent felismerésről, hogy azok már a temetéskor is hiányoztak. Itt pedig a kishatárátlépő-engedélyről lekerült a védelmet szolgáló műanyagtasak, hogy helyet adjon egy marék földnek. Otthonra... A városi köztemető az ideiglenes haditemetőtől távol, kilométerekkel mérhető távolságra, a város nyugati szélén, kertes családi házak gyűrűjében helyezkedik el. A főbejárattól jobbra egyszerű vaskapun át juthatunk arra a nyírfákkal övezett csöndes területre, ahol az egykori 1. Magyar Hadsereg 24. számú gyalogos hadosztályának nyíregyházi, kassai, ungvári ezredéihez tartozott és a nadvarnai iskola tábori kórházában elhunyt katonáinak, s az ugyanott elhunyt munkaszolgálatosok földi maradványait újrahantolták. A méreteivel is megrázó, friss sírhalom aszálytól csontszáraz, sárgásbarna rögeire hintett fekete magházföldbe ültetett friss virágok szemmel is érzékelhető küzdelme a vízhiánnyal egyazon folyamat, a létküzdelem bipoláris változásainak kezdetét, végét jelképező hellyé lett. A várakozás perceit halk, csöndes beszélgetés tölti ki, tevékenységet pedig az otthonról hozott koszorúk, virágcsokrok rendezgetése ad. Úgy tűnik családias légkörben emlékezhetünk... A messziről érkezett magyarok ügye marad az újratemetést követő tiszteletadás... Aztán... percek múltán... Alig ültek el a himnusz hangjai, a környékbeli sírok közül, a bejáraton át egyre többen érkeztek a város lakói közül is. Povázsai Sándor hazánk ungvári konzulja egyre növekvő számú részvevőhöz szólhatott, de még mindig gyarapodott a résztvevők száma dr. Czap Lajosnak, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés főjegyzőjének emlékező beszéde elhangzása idején is. Mihajlovics Kapak, Nadvarna tanácselnöke is nagyszámban lévő honfitársaihoz szólhatott a megbékélés társadalmi szükségességéről. □ □□ Az ökumenikus gyászszertartás résztvevői, a magyar zászlóval takart sírt körbeálló, könnyező asszonyok, megrendült férfiak, illetődön gyermekek a liturgia aktív résztvevői voltak. Az ukrán görögkeleti szertartás megrázó erővel vonta közös érzelmek hullámaira az egybegyűlteket. Több, mint ezer ember keze lendült egyszerre keresztvetésre, mintegy jelezve is a közös fájdalom erejét. A nyelvet nem ismerők — a pergő ritmusú szertartás, a tolmácsolás lehetőségét kizárta — a drámai szűkszavúságból, ének-szöveg szimultánja ritmusából érzékelhettek együttérzést. A fájdalomhangsúlyok áttörték a nyelvi korlátokat is... Öreg anyóka lépett előre a sír mellé. Köténye mögül jókora gyertyát vett elő, a sír szélén a földbe állította, meggyújtotta. Keresztet vetett és visszalépett korábbi helyére. Mások is követték. Egyre többen. S a hangulathoz is igazodó, az összhatásaiban harmonizáló magyar anyanyelvű református, római és görög katolikus szertartás idején is gyarapodott a sír szélén lángoló gyertyák száma: egy város lerótta kegyeletét — az emlékező beszédekben és prédikációkban hangoztatott megbékélés közös jeleként — elhunyt honfitársaink közös sírjánál. A, Idősek, fiatalok a sírnál Amatőr felvételek
