Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-01 / 206. szám

1994. szeptember 1., csütörtök HATTER A végeken rövid a takaró Öreg falu a világ végén • Csak alkalmi munka • Az aszály elvitte a reményeket (is) Varga Gyula az új hivatali épület előtt A szerző felvétele Györke László Mátyus (KM) — A sokszo­rosan hátrányos Bereg talán egyik leghátrányosabb hely­zetű települése Mátyus. Ló- nya és Tiszakerecseny szom­szédságában, kőhaj ításnyira az ukrán határtól és a Tiszá­tól. Lakosainak száma ma 400 fő. Varga Gyula polgármesterrel az új, még „lakatlan” pol­gármesteri hivatal előtt állunk meg egy percre. A tőszom­szédságban a minap felavatott háborús emlékmű. Ezek az új létesítmények a faluban. Hetven százalék Sajnos Mátyus is az elöre­gedett aprófalvak közé tarto­zik. A lakosok hetven százalé­ka az idősebb korosztály kép­viselője. Nem véletlen tehát, hogy napirendre került az idő­sek napközi otthonának ügye. Egy már lakatlan családi házat újítottak fel erre a célra. Az épület azonban többfunkciós, hiszen a népi konyha mellett itt kapott helyet az orvosi ren­delő is. Iskolája félig-meddig közös Lónyával, hiszen helyben csak az első három osztályosok jár­nak. Tavaly nyolcán tanuló volt, most tizenhármán kezdik a tanévet. A felső tagozatosok járnak Lónyára, miként az óvodások is. A legsúlyosabb gond a mun­kanélküliség. Az önkormány­zati intézményeken kívül — mélyeknek többsége közös üzemeltetésű Lónyával — gyakorláfilag nincs szervezett munkahely. Ha a hivatalt és intézményeit nem vesszük fi­gyelembe, gyakorlatilag tehát mindenki munkanélküli. Igaz, a Start Rehabilitációs Vállalat­nak van itt a régi művelődési házban egy foglalkoztatója, ám jellegénél fogva ők csak mozgássérülteknek adnak munkalehetőséget. — A legkétségbeejtőbb helyzetben a pályakezdő fia­talok vannak — mondja a polgármester. — Bármilyen szakot is végeznek el, itthon nem tudnak a szakmában el­helyezkedni. Mi sem jellemzőbb a te­lepülésen általános szociális helyzetre, hogy ha egy-egy nagy család nem kapna segít­séget az önkormányzattól, a gyerekek egy része tanköny­vek, tanszerek nélkül kezdené a tanévet. Az önkormányzat a költségvetési pénz mellé — mely az önerőt jelentette — pályázat útján nyert erre a cél­ra egymillió-kétszázezer fo­rintot. így tehették meg, hogy 7000 forinttal segítették a továbbtanulókat, ötezerrel az általános iskolásokat, négy­ezerrel az óvodásokat, két­ezerrel pedig azokat a szülő­ket, akik otthon nevelik kis­gyermekeiket. Vállalkozás — Néhány ember kap a kör­nyéken valamilyen alkalmi munkát — mondja Varga Gyula. Nem marad tehát más hátra, a helybeliek próbálnak megél­ni a földből. Ám gépek alig vannak. — Pályázat útján egy vál­lalkozó jutott gépekhez, egy másiknak pedig folyamatban van az ügye. Van, aki traktor­tulajdonos, de nincs hozzá egyéb felszerelése. A rendkívül kötött talajon — a talajművelés költsége két­szerese a megyei átlagnak, mely ráadásul átlagosan alig üti meg a 12-13 aranykoronát — nem egyszerű gazdálkodni. S persze nehezíti a helyzetet, hogy a gazdálkodni akarók kö­zött alig akad fiatal. — A legszomorúbb — teszi hozzá a polgármester —, hogy aki maradék kis pénzét a me­zőgazdaságba fektette, az sem jut most ötről a hatra, hiszen a reményeket is elvitte az aszály. A faluban — a lakossági igényhez igazodva — van egy maszek vegyesbolt, egy presz- szó, egy áfész vegyesbolt. Takaró Vajon meddig ér az a bizonyos takaró Mátyuson? Ott, ahol helyi adó gyakorlatilag nincs. Hiszen kit is adóztatnának? Aki segélyen tengődik? Hi­szen jelenleg mintegy húsz család gyakorlatilag a segé­lyekből tartja fenn magát; magyarán: egyik szülőnek sincs állandó munkahelye, tehát a jövedelempótló támo­gatásból és a családi pótlékból áll össze a jövedelem. Vajon hány grádiccsal vannak ezek a családok a megállapított lét­minimum alatt? Az általánosnak mondható elszegényedés ellenére ebben a kis faluban mégsem állt meg az élet. Varga Gyula szerint az nem volt mérlegelés tárgya, hogy bekapcsolódjanak a gázprogramba, hiszen az hat település közös ügye volt. A 120 porta mindegyikére be­vezették a csonkot, arra gon­dolván, hogy így értékesebb maga a telek. Ez persze ko­moly pluszterheket rótt az ön- kormányzatra. A másik igen komoly prob­léma, hogy nincs egyetlen távhívású telefonkészülék sem a faluban. Sőt, mivel az önkor­mányzatnak kong a kasszája az ürességtől, rádiótelefonra sem telik. Ha valami történik a faluban, a szomszédba kell au­tózni, hogy egyáltalán telefo­nálni tudjanak. Pénztelenség miatt nem tud­ták bevezetni a gázt az iskolá­ba, emiatt nincs még egy utca szilárd burkolattal ellátva, emiatt nem mernek a szenny­vízhálózat kiépítésére gondol­ni. A lakosság teherbíró ké­pessége sajnos véges, hiszen még egy évig a vízmű törlesz­tése is „ketyeg”.A mátyusiak bár szerényen élnek, ám ha a falu közös ügyéről van szó, nem zárkóznak el. Összefo­gással épült meg a ravatalozó, a háborús emlékmű, társadal­mi munkában vezették ki a legelőre a vizet. — Mindezekért és a türe­lemért köszönettel tartozik az önkormányzat a lakos­ságnak — mondja végeze­tül Varga Gyula.----------------------------------------! . V «-.• vy > 's y y ogyan lehet áthozni 1—1 egy feleséget egy pa- JL ±. rányi dobozban a tengerentúlról, s kinek jut eszébe a morbid humor? Ezt most ne firtassuk. Elégedjünk meg annyival, hogy a második világháború után az amerikai fogság után az amerikai sza­bad világot választó llléshe- gyi József már a negyedik fe­leségét „nyűtte” odaát, ami­kor az itthoni rokonoknak megtelefonálta, történjék bármi, a negyedik feleséget is hazahozza és bemutatja a famíliának. Mindig is nagy mókamester hírében állott a szabolcsi kisvárosban Su­máknak becézett Illéshegyi Józsi, aki a szemtanúk szerint így búcsúzott, amikor meg­kapta az azonnalra szóló ka­tonai behívót: — Meglátjátok, engem most keletre visznek, de nyu­gaton kötök ki, és nem vagyok hajlandó megadni magam csak az amerikaiaknak... A zokogó szülők, rokonok csak bólogattak, tépdesték a zsebkendőjüket, és minden­nap lesték a megyei lapot, amely a háború befejezését követően—de inkább egy kis dig új feleséget hozott, s így várakozás után —folyama- volt ez a legutóbbi haza- tosan közölte a hazaérkező jövetelekor is. De ez mégis hadifoglyok névsorát. Józsi, másképpen sikeredett, a Sumák soha nem szerepelt Amikor a szülők, a rokonok a nevek között. Talán soha megtudták, hogy Józsi a ne­Pall Géza: ■ ;>■ ■: v Negyedik feleség .. ...:.......... többé nem látják, ott maradt a Donnál, elpusztult bizto­san, gondolták a szülők. De minden érkező vonatszerel­vényhez elmentek a nyíregy­házi állomásra. Hátha kife­lejtették a névsorból, és még­is ott lehet a többiek között... Úgy negyvenhat őszén az­tán levelet hozott a posta, egy ausztriai kisvárosból Jó­zsi írta. Amerikai fogságba került és már bocsássanak meg a szülei, de ő szerencsét próbál, nekivág a nagyvilág­nak. Ezt írta, aztán már csak Amerikából jött a következő levél. Először akkor látoga­tott haza, amikor már eny­hült a Kádár-korszak harag­ja a kintmaradók iránt. Min­gyedik feleségével érkezik, azon tanakodtak, vajon hogy tudnak majd beszélni az új asszonnyal. A nagy izgalom­ban kiment a fejükből, hogy az érkező előzőleg megírta: újra magyar nőt vett felesé­gül, ráadásul nyírségit, aki­nek a szülei 56-ban mentek ki, a lány már kint született, de tökéletesen beszél magya­rul. Aztán a várva várt napon befutott a bérelt kocsi, egy elegáns fehér Mercedes. Mintha a kábeltévébe mond­ták volna be, úgy futott végig a hír az utcán: megjött Il­lésbe gyi Józsi... Az első pil­lanatok sírás, örömkönnyes jelenetei után a szülők, a ro­konok, az utcabeli bámészko­dók mind sűrűbben pillant- gattak a kocsi belseje felé, már látni szerették volna az új asszonyt. De ott csak cso­magok voltak, egymás he- gyén-hátán. Végül a már 90. évén túl járó apja kérdezte meg: — Hát a feleséged, hol van? Illéshegyi Józsi olyan ma­gabiztossággal, mint aki a halállal is pertuban van, rez­zenéstelen arccal az egyik bőröndre mutatott. —Ott van bizony, szegény! Ez volt a kívánsága, hogy hazai földben nyugodjon. Hát hazahoztam... Az első házban, ahogy a régi tisztaszobát nevezték az öregek, előkerült a parányi kerámiaedény, benne a ne­gyedik feleség hamvaival. Józsi nem hazudott, hazahoz­ta a negyedik feleségét is, s volt kedve, ereje egy kicsit megtréfálni a szülőket, a ro­konokat. Vagy talán a halált, amely előtt ugyan kénytelen fejet hajtani az ember. De so­ha nem békélhet meg az el­múlással... — iL4j * Is 11 Szőke Judit ülönösen a szak­munkásképzők és szakközépiskolák pedagógusai sóhajtoznak, hogy nem bizonyos szak­mákra szakembereket, ha­nem a kínálati munkaerőpi­acra munkanélkülieket ké­peznek. A tény joggal keseríti el a jövőre orientált oktatás­ügyieket, hiszen egyébként is nehezen mérhető, csak hosszú távon sikeres, sok fáradtságot igénylő munká­jukat már a kezdet kezdetén kudarc kíséri. En mindig azt hittem, hogy a szakemberigény prognosztizálható. De ha így lenne, bizonyára keve­sebb lenne a pályakezdő munkanélküli, a már fia­talon tévútra, kényszerpá­lyára kerülő. Am nem lát­szik az együttműködés a munkaügyi szakemberek és az iskolák között, sőt a két szféra összehangolatlan. Ezért aztán a képzés szer­kezete szinte érintetlen a munkapiac változásai elle­nére. Vagy ha vannak is törekvések az alkalmazko­dásra, akár új szakok ala­pítására, azok nem állják ki az idő és a kereslet próbáját — mert vaktában készül­nek, megérzéseken alapul­nak. Pedig jobb ötlet híján fel lehetne készíteni a diákokat még idejekorán a vállalko­zásra, az önállósodásra, abból baj nem lehet — de erre az iskolák még nincse­nek berendezkedve. Vannak jó, adaptálható nyugati példák az oktatás és a vál­lalkozók, a munkaadók ér­dekvédelmi szervezetei kö­zötti közvetlen, intézményes kapcsolattartásra. Ez egy mód az adott munkapiaci mozgások közvetítésére. A struktúraváltás méréséhez a legolcsóbb, leggyorsabb, legérzékenyebb műszer pe­dig a lakosság. Talán ha a szakképző intézmények már az általános iskola végző­seinek szüleivel időben kon­taktusba kerülnének, a la­kosság iskoláztatási igé­nyeire jobban tudnának reagálni. agyon fontos, hogy a képzés kiutat ta­láljon magának, mert különben a közvetített tudás elértéktelenedik. Ab­ból pedig nagy bajok szár­maznak, hogy ha évről évre azzal a tapasztalattal jönnek ki a gyerekek az iskolából, hogy a megszerzett isme­reteket semmire nem lehet használni. Ennek a problé­mának már vannak jelei. De ezek a tendenciák nemcsak a gyerekek érdekeivel ellen­tétesek. Balogh József A kis tábla olyan 20-25 centi széles, 30-40 centi hosszú volt, és a szekerek oldalára volt felfüggesztve. Nem mintha a falusi ember messziről, már a lováról fel nem ismerte volna a másikat, de ez volt a rend, ez volt a szekerek rendszáma. Aztán hosszú időre eltűntek a szekerek, a lovak, a trak­toroknak már igazi rendszá­muk volt, az tette megkülön- böztethetővé őket. A kis névtábla ügye a napokban jutott eszembe, amikor egy ismerősöm fel­hívott telefonon, s tanácsot kért: ugyan mondjam már meg, miről lehetne felis­merni ma egy szekeret, amelyik elindul valame­lyik dűlőúton, megáll egy krumplitábla előtt, leugrál­nak róla né hány an, feldob­nak néhány zsák krumplit, aztán a lovak közé csapnak és mennek tovább. Mert ugye azt mégsem írhatja a feljelentésben, hogy egy szürke meg egy pej volt, az egyiknek homlokán csillag, a másiknak két hátsó lába kesely, a zsákokat feldobá­lok ismertetőjele pedig... Bezzeg ha lenne a szekér oldalán egy névtábla! Meg még ráadásul biztosítás is. Ha van az embernek egy kis segédmotorja, azzal már nem közlekedhet biztosítás nélkül. Biztosan az az oka, hogy a kismotor is okozhat balesetet, okozhat akkora kárt, amit gazdája nemigen volna képes kifizetni a vét­len gépkocsivezetőnek. S mennyi bajt okozhat­nak, meg okoztak is már a kivilágítatlan szekerek? Hányszor rohantak bele sürvedés után főutakon is lovaskocsikba gépjármű­vek? Van róla statisztika, s meglehetősen szomorú. Nem is azért, mert az ef­fajta balesetek esnek meg leggyakrabban, hanem mert mindig súlyosak, majd­nem mindig van halálos ál­dozat és pusztul ilyenkor a ló is. Mielőtt bárki félreértené: nem akarok semmilyen biz­tosító prókátora lenni, nem azért írtam le ezeket a so­rokat, hogy lovasfogatok gazdáinak fizetni kelljen. Hanem mert a kis paraszt- gazdaságok számának nö­vekedésével csaknem egye­nes arányban fog emelked­ni a lovasfogatok száma, több lesz velük és miattuk a baleseti forrás, többen lesz­nek, leszünk kitéve ve­szélynek. alán egy valamilyen mederbe terelt rend­szerezés segítene a nyilvántartásban, a látha­tóvá, ismerhetővé tételben, hogy ne ismertetőjeleket kelljen keresni a krumpli­földön illegálisan rakodók lován, hanem derüljön ki a tettes neve is. Lovasfogat névtáblával Kudarc vagy kiút

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents