Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-02 / 207. szám

1994. szeptember 2., péntek HÁTTÉR Tanulságos tanévkezdés Óvakodni kell a türelmetlen próbálkozásoktól • Szükség van a biztonságra A közeljövő iskolája a toleranciára és az együttműködésre épít Balázs Attila felvétele Kuknyó János Nyíregyháza — Közel húsz éve, hogy augusztus végén megyénk iskolavezetői ha­gyományosan megtartják aktuális tanévnyitó tanács­kozásukat. E régi és új gon­doktól kísért összejövetelek­re a pedagógusokat évek óta a reformok sokaságát megélt iskola várakozásai, remé­nyei, a fix pontok és a kapasz­kodó keresésének igénye és a tisztánlátás vágya hozza. így volt ez most is, amikor e tradíciókkal szemben a rende­zők — a megyei pedagógiai intézet és a tanárképző főisko­la, augusztus 22-24. között — három napot szántak az iskolai szinten felhalmozódott sok­sok kérdőjel és bizonytalanság oszlatására, az aktuális és táv­latos feladatok számbavételé­re. A rendezői szándék — úgy tűnik — tömegszintű támoga­tásnak örvendett. A három nap alatt mintegy háromezren (a megye pedagó­gusainak kb. 25 százaléka) váltak részeseivé annak a kö­zel harminc rendezvénynek, amelyben a közoktatás min­den szakmai (szaktárgyi) kér­dése szóba kerülhetett. Hogy mégis ki, hogyan, milyen száj­ízzel, információkkal és orien­tációkkal állt fel, az majd az iskolaszintű tanév-előkészítés­ben, az évi munka szervezé­sében és a megkerülhetetlen, jövőbeni fejlesztési stratégiák és taktikák kimunkálásában lész érzékelhető. Ám egy ilyen nagy rendezvény néhány olyan általánosítható tapaszta­lat összegzésére is módot ad, amelyre az iskolában érdekel­tek tágabb körének érdemes odafigyelni. Zsákutcás évek Egyik talán az, hogy az iskola világában a szegénységnél csak a bizonytalanság na­gyobb. Hogy az utóbbi két év — melyet a rendezvény egyik prominens előadója zsákutcá­nak minősített — az iskolában mind a követendő tartalmakat, mind a nevelést vezérlő érték­rendet, mind a mindenkori fej­lesztés alapjául szolgáló struk­túrákat oly mértékben kérdő­jelezte meg és kuszába össze, hogy igazgató, vagy szaktanár legyen a talpán, aki a holnap gondjait is megfogalmazva tudja a mát vállalni. Ezek után nem csoda, ha elemi erővel tört fel a közok­tatási törvény tervezett mó­dosításának, a Nemzeti Alap­tanterv elfogadásának, az ön- kormányzati iskolafenntartás rendezésének sürgetése. A ki­számítható és követhető ok­tatáspolitika térnyerésének igénylése. Érzékelhető volt, hogy az új kultuszkormány e területen történő gyors rend­csinálásában a pedagógustár­sadalom partnerszerepet vál­lalna, azaz várja a megszólít- tatást. Kockázatmentesen Mindebből közvetlenül követ­kezik egy másik általánosít­ható tanulság, hogy éppen e bizonytalanságok talaján, ma olyan iskolai magatartást kell követni, amit egy másik tudós kutató úgy fogalmazott meg, hogy „ebben a tanévben sem­mi újat ne vállaljanak, ne fog­janak semmiféle kockázatos iskolafejlesztési lépésbe”. Azaz óvakodni kell azoktól a türelmetlen útkeresési próbál­kozásoktól, melyek az elmúlt években a bizonytalanság sze­létől korbácsolva sodorták az iskoláinkat egy kiszámíthatat­lanjövő felé. Az intelem azon­ban azt is sugallta, hogy ez az év sem lehet elveszett sem a tanuló, sem a tanár számára. Ahogyan eddig dolgoztak, amit csináltak, azt végezzék színvonalasan, és készüljenek fel a várhatóan a következő tanévben beinduló koherens, strukturális, tartalmi-metodi­kai változások sokaságára. A rendezvény harmadik ta­nulsága pedig az volt, hogy egy polgári iskolamodellnek a képe, az ez irányú iskolafej­lesztés legfontosabb lépései a nagyközönség számára is ki­rajzolódtak. Vagyis egyértel­művé vált, hogy pl. meghosz- szabbításra készül az alsó ta­gozatos képzés, kialakulóban a hatosztályos elemi iskola, amely önálló iskolaegység­ként működve a hatékonyabb készség és képességfejlesztés­re (beszéd, írás, olvasás, szá­molás, stb.) ad lehetőséget. Ezzel együtt, vagy erre épülve az általános képzés minden is­kolatípusra egységes követel­mény alapján 16 évig tart. En­nek a képzési formának az iskolája a szakosított óratervű alsóközépfok, ahonnan stan­dardizált, külső vizsga után mehetnek a tanulók a felsőkö­zépfokba, mely lehet gimnázi­um, vagy technikum, illetve szakmunkásképző. Polgári modell A közeljövő iskolája a min­dent megtanítani akaró, vég­letekig maximalizált követel­ményrendszerű iskolákból fo­kozatosan tevékenységközpon­túvá, emberközpontúvá alakul át. Mindez radikális tananyag- csökkentéssel és tananyagkor­szerűsítéssel és metódusvál­tással jár. Ez az iskolarendszer a mainál lényegesen ökume- nikusabbá és pragmatikusabbá válik. Ebben felértékelődik az anyanyelv, az idegennyelvek és a matematika nyelvére épü­lő kommunikációs ismeretek és készségek szerepe. Itt fon­tos nevelési elvvé válik a fej­lett individuumra épülő tole­rancia és együttműködés, a másság elfogadásának kész­ségszintűvé fejlesztése. Termé­szetesen ezeknek a céloknak csak egy autonóm, önkontroll­ra képes iskola tud majd meg­felelni. Egy ilyen iskolai mo­dellben a szakmaiságot admi­nisztratív vagy hatalmi eszkö­zökkel aligha lehet irányítani, csak szakmai szolgáltatások­kal és jól működő helyi társa­dalmi kontrollal válhatnak ha­tékony iskolafejlesztő erővé. Az iskolamodellnek és is­kola világának a vázolt irányú átalakítása a törvény beígért módosításával, a NAT elfoga­dásával és más törvénykezé­sek várható felgyorsulásával — amint már utaltam rá — a következő tanévben veszi kez­detét. Ebből a háromnapos iskola-előkészítőn egy újabb, már nem csak iskolaszintű ta­nulság fogalmazódott meg. Történetesen az, hogy egy ilyen nagy, élő rendszerbe, mint a közoktatás, ekkora horderejű változást bevezetni csak jól szervezett képzések és átképzések, továbbképzések kiterjedt rendszerén át lehet. E szellemi starthoz a megye iskolavezetőinek több mint fe­le dán, francia, osztrák és finn iskolákban már értékes, köz­vetlen tapasztalatokat szerez­hetett. Ä starthelyzet tehát nem rossz. Ha időnket nem vesztegetjük, talán elsők kö­zött tudjuk ezeket a nehéznek ígérkező, sok-sok áldozattal járó, de reményteli lépéseket megtenni. n úlyos tagokkal, bizony- X tálán sietséggel tette meg a hátralévő utat, szemben valamiféle képzelt ellenszéllel, arcát mélyen a levegő párnájába fúrva. Az utca házai, kerítései, úttest­jei idegenkedve nyíltak szét előtte, csaptak össze mögötte. Ahogy ajtót nyitott, vé­giglendült a lakáson a tele-, pátia. Sorra átzördült a rés- nyire nyitott ajtókon, meg­rángtak tőle a függönyök, bátortalanul, elharapottan. Sebtében levetett ruhái, mint egy lezuhant kőszáli kecfke teteme, nyaklottak el a pad­lón. Végigdőlt az ágyon Almos volt, és az álom már-már felülkerekedni lát­szott rosszullétén. Malomke­rekek, búgócsigák örvény- lettek, őt is meg-megdobták, ha sugarukon belülre kevere­dett, s ilyenkor mindig for­dult egyet a gyomra. Az erőszakolt ébrenlét vékony párkányán szorongott, az álom zuhataga alatt. Behunyt szemhéjai mögött felborult Lackfi János Rosszullét egy teherautó, végtelen űr­tartalmú billenőjéből egyre ömlött a nedves, őrölt dió­hoz hasonló sóder. Kétoldalt gyorsuló páternoszterek fu­tottak, a le-felszálló alakokra lehetetlen volt szédülés nél­kül pillantani. Ki kellett nyit­ni, mert... Tekintete horgát a lámpá­ba akasztotta, az meg sem rezdült a könnyű húzástól. Megnyugodott. Kinn a kerten átvágtatott a villamos jól idomított, ütemes géphangja. Rájött, hogy csak elaltatni tudta a barlang egyetlen ki­járatánál fekvő szörnyete­get, és annak álma érzékeny, ideges. Mint a bogáncs, tekin­tete belekapott a függöny szöveté­be. A behúzott szárnyak közt nadrágtartónyi csík. Le ne csússzék az ab­lakpárkány. Nem bírta nyitott szemmel. Most arcok kavarogtak, plasztikai műtétek paródiái, köztük néhány igazi is. A bárzongorista, a homokosok jellegzetesen visszahajló alsó ajkával és gömbölyű tokájá­val, a szőrösnyakú pincér, amint lecsapkodja a korsók tetejéről a habsapkákat. Va­lóságos szőrmegallérja volt, úgy kellett az ingnyak mö­gé betűrni. És forgó, vérben forgó bivalyszemek, a felé rohanó álom szemei, még egy másodperc, és durva karjaira, köteleire bízhatja magát. Kinyitni! Meddig tarthat ez így? Lassú válaszként, mint mosógépek üvegajtaján át, szinte látta, amint megindul odabenn a habos forgás. M ezítlábak gyorsan elillanó nyoma a konyha kövezetén, majd fejét a szúrószagú desz­kának veti. A súlyemelők tö­mény ammóniát szippanta­nak szédülés ellen. De már jött is a fuldokló megkönnyeb­bülés, öklendés öklendés után, kézenfogva,mint az óvo­dások, s velük együtt a vécé­be hullott a szőrös pincér, a homokos zongorista és a sör. Rázom az almát Galambos Béla A korábbi évekhez ha­sonlóan, augusztus 20-a után most is megkezdődött megyénkben az alma betakarítása. Ami a termést illeti, bizony sok he­lyen nincs igazán ok az örömre. Almáskertjeink na­gyobb része ugyanis megle­hetősen lehangoló képet fest (túlzás nélkül kijelenthető: még jövőjük is veszélybe kerül, sorsuk rövid időn be­lül megpecsételődik). A szakemberek szerint nem csupán arról van szó, hogy a tavalyinál harmadá­val kevesebb alma termett az idén (pedig már akkor sem volt sokkal több 420 ezer tonnánál), de arról is, hogy e kis termés tetemes hányadánál még a minőség is erősen kifogásolható. Mint becsülik, a tavalyi 100 ezer tonna étkezési export­tal szemben most legfeljebb 70 ezer tonna az asztalra való, így csomagolva kelet­re, északra kiszálítható al­mamennyiség. Sajnos, ez az újabb szá­raz év, no meg a többéves — a bérleti rendszerből, újabban a „szegény ember ott spórol, ahol nem sza­badna” jelenségből követ­kező — termesztéstechno­lógiai hiányosságok, ráa­dásul az idei növényvédel­mi problémák miatt a gyü­mölcs minőségével komoly bajok vannak. Rengeteg az apró, a varas, a perzselt, a táplálkozási zavarok követ­keztében repedezett, foltos alma. Meg is kezdődött a gyen­ge minőséget adó fák, ker­tek rázása, verése, miután az esetleges alapanyag hi­ányra ráérezve, elsőként a Felső-Tiszai Almafeldolgo­zó Társulás anarcsi üzeme, augusztus 22-től, vonzó áron venni kezdte a léal­mát. Azóta már megindult a légyártás másutt is és fo­lyamatosan startol a megye többi almafeldolgozója is. Amint hírlik, a léüzemek zöme a kormány exporttá­mogatásra vonatkozó dön­tését vártalvárja, hogy tisz­tába legyen mennyit fizethet a termelőnek az almáért. Mire ezek a sorok megje­lennek lehet, hogy döntés születik a támogatás kér­désében. Bárhogy is legyen azonban, véleményem sze­rint többlet exporttámoga­tást várni, amikor olyan ke­vés a termés, hogy még a hazai ipar és a lakosság ét­kezési igénye is kérdője­lessé válhat, hiú ábránd. Fordítva is ez a helyzet: ilyen néven, címen támo­gatást adni — legalábbis nyers almára — kissé hu­moros lenne. Az már inkább elképzel­hető, hogy kapjon vala­mennyi többlet exporttámo­gatást a hazai előállítású sűrítmény, hogy a feldolgo­zóink kapacitása ki legyen használva. Mert az már mégiscsak furcsa lenne, hogy a minőségjavító ma­gyar almából, mondjuk egy osztrák üzem gyártson al­masűrítményt, miközben mondjuk üresen tátonganá- nak a szabolcsi feldolgozó üzemek fogadó garatjai. Kommentár Anyagi háttér Orémus Kálmán A televízió egyik gaz­dasági műsorában a minap megkérdezték a nézőket, mi kell szerintük a megfelelő végzettség meg­szerzéséhez. Mint a telefo­nos válaszokból kiderült, több mint kétszer annyian tartják ehhez elsőrendű fon­tosságúnak a pénzt, a biztos anyagi hátteret, minta tehet­séget és szorgalmat. Persze, nem mindenkinek van tele­fonja, és mivel alig három­ezren adtak választ a kér­désre, ez a felmérés talán nem is tükrözi a köz véle­ményét. Am engem, ha nem is lepett meg, mélységesen elszomorított ez az ered­mény. Nem lepett meg, mert tu­dom, hogy ma már egy átla­gos anyagi helyzetben lévő családnak is komoly ér­vágást jelent a gyerekek be­iskolázása, hogy tízszer is meggondolja az ember, megvegyen-e egy könyvet. Nem is beszélve a külön­órákról, a különféle előké­szítőkről. A felsőoktatásban pedig még súlyosabb a helyzet. Bár úgy hírlik, a régóta tervezett tandíjat egyelőre még nem vezetik be, egy-egy divatosabb tan­folyamért évente akár száz­ezer forintot is elkérnek a hallgatóktól. így aztán egyáltalán nem csoda, hogy az emberek nagy része azt a következ­tetést vonja le, csak az sze­rezhet megfelelő végzettsé­get, akinek pénze van. Am rettenetes lenne, ha ez a helyzet nem változna meg, ha a legnagyobb érték, az isten áldotta tehetség ve­szendőbe menne csak azért, mert nincs pénz a tanulás­ra. Gondoljunk arra, mi lett volna ezzel az országgal, ha a szerényebb körülmények között élők előtt bezárják a tudás kapuját. Hiszen nagy­jaink jelentős hányada, ta­lán nagyobb része épp eb­ből a rétegből került ki. Va­jon hogyan festene irodal­munk Móricz és Arany János, tudományunk Kö­rösi Csorna Sándor, művé­szetünk Munkácsy Mihály nélkül? És a sort még foly­tathatnám. Nem, egy ilyen kis ország aligha engedhet meg ekkora pazarlást, mert nekünk legnagyobb kin­csünk a tehetség. Csak remélni tudom, hogy ez az állapot csak át­meneti, hogy nem a pénz, hanem a tehetség és a szor­galom határozza majd meg az ember boldugulásának útját. Szellemi háttér nélkül ugyanis még a jelenlegi, ko­rántsem biztos anyagi hát­tér sem tartható fenn so­káig. isii: & ff •wS'" 4 * 1 * )• » j I i «fffjf .................

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents