Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-06 / 184. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete r 1994. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT Gunda professzor emlékére Végrendeletszerű pontossággal tárta fel a régi szatmári népi műveltséget GALÉRIA Textilesek tárlata Bein Klára: Gyapjúzsorzsett és bársony ruha A magyar textilművészek seregszemléjét 1970 óta Szombathelyen rendezik meg. Először Fal- és tértextil biennálé és Ipari textilbiennálé névvel, két év óta egyetlen címen, de a művészi célú és az alkalmazott textil (lakberendezési, öltözködési anyagok, ruhák) egymástól elkülönítve szerepelnek. A két biennálérész közül a művészi az Egyéni utak alcímet viseli. Feltűnő a gobelinek uralma, mindent elsöprő mennyisége. A műfaj, bár részese volt egy erős megújulási folyamatnak, most mégis egy újabb megújulás hiányáról ad hírt. Sok a visszaköszönő variáció, sok a semmitmondó kép. Az „egyéni utak” meghatározás ki is tágította, de meg is kötötte a tervezők fantáziáját. A lehetőség mindenesetre inspirálóan hathatott, de mivel a gobelin elkészítése lassú folyamat s drága, nem lehet könnyedén „átfesteni”, az új ötletek megszületése is lassan érő folyamat. Csak a hosszabb idő óta új témát érRemsey Flóra: Magtörténet lelöknek sikerült a váltás: például Nagy Juditnak, aki Kulcsélmény címmel valószínűleg élete összes kulcsát fölsorakoztatta gobelinjén, szigorú rendben, még a sorok befejezetlen- ségére is ügyelve. Balogh Edit Műemléke gobelinrészleteket ábrázol. A titokzatos, éjszakai fényű faldarabok idézetek, talán egy nagy mű emlékei. A ruhák sora is változatos képet mutat. Megjelenik itt a régi parasztruhák szabásvonala szerinti, leegyszerűsített indigófestésű ingruha és a világos, len alapanyagú igen divatos kötött ruha közötti minden változat, legfőképpen e kettő keveredése, a népi motívummal díszített modern ruha. Bein Klára, Katona Szabó Erzsébet jól találják el keverésük arányát. Ami textilből van, szinte minden látható Szombathelyen augusztus 21igFarkas József A halálhírt hallván, hogy elment a Mesterünk, felzokogott a lelkem. A kagyló letevéséig tartottam magam, majd rám szakadt napi magányom fájdalma. Erőt véve magamon megborotválkoztam, megfürödtem és íróasztalomhoz ültem gondolataimba rogyva, majd írni kezdtem. Gunda Béla akadémikus, professzorunk, életküzdelmünk sorsot figyelő szellemtársa, életbukásainkban talpraállítónk, kutatási témáink „kitalálója”, első „borzos” kézirataink gondozója, pályánk sok évtizedes egyengetője, ritka szellemörömeink örömtársa, értője, itt hagyott bennünket... Alig három éve írtam az Ujváry Zoltán professzor-utód szeretettel szerkesztett Tanulmányok Szatmár néprajzáról Gunda Béla tiszteletére című kötetbe a 80. betöltött életév alkalmából, hogy ,„Negyven év távlatából idézem magam elé 1991. januárjának holdfényes, csillagragyogásos szálkái éjszakájában hatvanadik életévembe lépve, a negyvenéves Gunda Bélát.” 1951 januárját írtuk akkor. A budapesti műszaki egyetemről Debrecenbe vissza- kéredzkedett hallgató vagyok. Jó társaság volt együtt a magyar-történelem szakon. A hajnalokba nyúló vitaéjszakák elmeélesítő szellemörömei a Magos György téri diákszálló pincetanulójában ahol váltottuk a világot éjszakáról éjszakára, hogy másnap az előadásokon bóbiskolva jelezzük jelenlétünket — ritka szépálmú emlékem manapság is. Ebben a „szellemeldorádóban” született meg a gondolat, hogy néhányan felvesszük Gunda Béla meghirdetett szemináriumát, holott addig egyetlen szót sem hallottunk néprajzról. Az első óra után a néprajzi intézet lett az otthonunk. Reggeltől estig a szemináriumi helyiségben voltunk. Ott étkeztünk, olvastunk, jegyzeteltünk, fotóztunk, gépeltünk, céduláztunk. A szemináriumok este, vacsora után kezdődtek és rendszerint a tíz óra előtti jelzőcsengetésig tartottak. Sőt, sokszor az egyetem előtt a parkban folytatódtak. Szülőföldem, Szatmár néprajzára ezen szemináriumi estéken és magánbeszélgetések alkalmával Gunda professzor úr hívta fel a figyelmem. Gyakran beszéltünk a szatmári magyarság néprajzáról, tanulmányoztuk az ide vonatkozó irodalmat, részletes kérdőíveket készítettünk, gyűjtőutakat tettünk. Gunda Béla szerint „Szatmár etnogeográfiai szempontból átmeneti terület a NyírSzücs István Úgy 40 éve ez idő tájt Beregben és Szatmár- ban most volt a kendernyövés ideje. A család minden tagja ezt csinálta azért, hogy ősztől tavaszig a nők hasznos elfoglaltsága külön segítse a gazdálkodáshoz szükséges zsák, ponyva, lepedő stb. szükségletét. Nagy hagyományokkal ma már nem élünk, a világ nagyot változott, pedig még esetenként volna értelme, hogy feledésbe ne merüljön. Hogy is kezdődött ez a „kender” munka? A kenderföld mindig a legjobb talajon lett kiválasztva. A másik fontos szempont, hogy jó vetőmag mellett nagyon sűrűn kellett vetni, hogy a szára vékony legyen és így sok rostot termeljen. Kétféle kender nő, mivel a kender kétlaki növény. A virágos (porzós) kendernek van csak vékony szára, amelyből finom szösz és finom fonaí készíthető. A magkender vastag szárú és durva rostú. Ennek a terméséből lesz a jövő évi vetőmag. A kendert kézi erővel nyövik ki a földből, amikor elvirágzott, kévékbe kötik és áztatóba viszik, ahol 7-8 napig is víz alatt tartják, két apacs rúd közé szorítva. Ennyi idő alatt a rost lemállik a szárról, ezután „kikötik” a vízből a kévéket. Lemossák a sártól és kévénként a parton felállítják, hogy a víz lecsurogjon, majd mindenki a saját udvarára szállítja, szétteregetik, hogy hófehérre megszáradjon. Az így teljesen száraz kévéket fatörőn kézzel feltörik, hogy a rost (szösz) elváljon ség, Erdély és az észak-keleti Kárpátok vidéke között. A kandallók, csűrök, aborák, tőkéskapuk, a kiterjedt gyümölcstermesztés, az aszalók, a kukorica jelentős szerepe a táplálkozásban, egyes farsangi szokások, s még számos tárgyi és szellemi néprajzi jelenség a szomszédos beregi, erdélyi tájakkal kapcsolják össze a Szamoshát és Erdőhát magyarságát.” Még ugyanebben az évben egy lelkes kis társaság kászálódott le a mátészalkai vasútállomáson a helyiérdekű vasút ütött- kopott kocsivagonjaiból. (A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének professzora Gunda Béla vezette a „tyúkoltó brigádot”). A brigád tagjai Varga Gyula, Szabadfalvi József, Nagy Benjámin, Illés János, Ferenczi Imre, Ujváry Zoltán és még mások, életükben talán először jártak Szatmárban. Gunda Erdély felől már ismerte Szatmárt, Debrecen felől most közelítette először. A sza- mosszegi nagylegelőn gyalog poroszkálva kezdődött, folytatódott, ki tud ma már erre pontos feleletet adni a mai Szatmár-ku- tatás. Sorra jelennek meg a tanulmányok, cikkek, könyvek. A rozsályi népmesék. A szatmári fonóélet. A kelencés méhészkedés. A dramatikus játékok és folytathatnám a sort hosszan... Majd Ujváry Zoltánnal kettesben szerkesztett Tanulmányok Szatmár néprajzáról c. kötet is napvilágot lát, melyben Gunda a Szatmári hagyományos népi műveltség etnogeográfiai helyzete című tanulmányában szinte végrendeletszerű pontossággal tárgyalja a szatmári hagyományos népi műveltséget. E meleg augusztusi éjszakában tanáros alakja is előtűnik, ahogy apámmal kezet fog, ahogy anyám előtt kissé meghajtja magát 42 évvel ezelőtt régi szálkái kisházunk udvarán. Ahogy kirándulni visz bennünket rövid nadrágban, oldalán finn tőrkésével. Ahogy félpucéron, önfeledten harangozunk a guti erdő tisztásán szalonnasütés után. Ahogy egy dagasztóteknőnyi libahúst vásárol számunkra Komlóskán. Amíg esszük, rágjuk a pecsenyét a faluszéli domboldalban, az európai néprajzról beszél. Ahogy fényképezőgéppel a nyakában, előre nyújtott kézzel be-belép, egy-egy szatmári portára, s máris mondja nevét és rangját, rögvest hozzátéve nem vagyunk adóbehajtók! Ahogy galíciai lengyel falvak boronafalas lakóházaiban az istálló és lakótér közti pincéket és ásott kutakat szemléli. Ahogy együtt poroszkálunk az Avasságban egy közelinek tűnő juhásztanya irányába, majd a Pietrosz és a Cibles a szárától (pozdorja). Egy kéve kenderből általában egy normál fejszösz lesz. Húsz fejet kötnek össze és ez lesz egy kita szösz. Ezt a szöszt lábbal megdörzsölik és ezután kalákába, a legjobb szöszt csináló asszonyok egymásnak különböző napokon „megcsinálják”. A gerebenen kifésült szösz legselymesebb és legfinomabb része lesz a jovaszösz, az apróbb szálú az aprószösz, és ami ezen túl marad, az a csepü. November hónaptól elkezdődik a fonás, amelyet guzsalyon vagy rokkán sodornak úgy, hogy a szálak kialakítását még nyál hozzáadásával képezik az orsóra. Ezek a női elfoglaltságok adták a fiatalságnak az egyetlen szórakozást, a fonóba menést. A fonás közben sok huncutkodás, viccelődés és tánc is volt. Ez volt a diszkó őse. Hajnalban az orsókról az este font szálakat felmotollálták mindaddig, míg egy „darab” lett belőle. (A motolla oldalán számolt három szál volt egy ige, 30 ige egy pászma és a pászmánál mindig madzaggal a számolt mennyiséget összekötötték, négy pászma adott egy darabot, és ezután a motolláról a fonalat lehúzták, és ez folytatódott addig, míg az összes szöszt meg nem fonták. A végén minden gazdasszony számba vette, hogy hány darab jova fonal és hány darab apró darab fonal lett, ugyanis ez határozta meg, hogy hány rőf, illetve vég vászon lesz lepedőnek, kendőnek és kivarró vászonnak (kézimunkához). A fonás végeztével, úgy január végén az így összegyűlt darabokat szapulókádba kiszapulták, közti úton a magashegyi babtermesztést tanulmányozzuk arra gondolva, hogy ezen a tájon magyar ethnográfusok még nem jártak. ^ " Ahogy Bécsben a Herder-díj átvételekor lopva körülnéz, hogy kik vannak ott otthonról? Csak Randé Jenőt pillanthatta meg, mivel akkor bécsi nagykövetünk volt. A magyar televíziót nem engedték ki, újságírókat sem, mivel „nem volt esemény” a dolog. Ahogy tartja — sok, sok hercehurca után — akadémiai székfoglalóját, ahol a felolvasóterem Dunára néző ablakai félig nyitva voltak, ott hátul, ahol ültem, a várra láttam, lent a folyó tükrén megrakott uszályokat vontatott egy pöfögő gőzös. A teremben a magyarság Kelet-Közép- Európa népeivel ölelkezve bukkant fel a prehisztórikumból... Most az éjféli fuvallatban előveszem utolsó levelét (sorrendben a 74.-et) 1994. május 24-én keltezte. Az utolsó mondatot írom csak ide: „Sokat dolgozom. Valami nagyobb dolgot hozok tető alá az ethnobo- tanika területéről. Kellemes nyaralást kívánok, s a legjobb barátsággal köszöntelek, Gunda Béla.” Ehhez a leveléhez mellékelte Emlékezés Ferenczi Imrére Szegeden elmondott méltatásának másolatát is. Ha késve is kimondja „Ferenczi Imre kiemelkedő tudós volt, Taylor-i szellem, sajnos nem méltányolták úgy, ahogy kellett vol„ „ 55 na. Mesterünk nem szerette a nagy szavakat, amikor még élő megyei tanítványai fejet hajtunk szellemi alakja előtt, újra ő magát keil hogy idézzük. „Szatmár az Szatmár. Olyan kultúrája a magyar földnek és a magyarlakta területeknek, amelyben a nép műveltségelemei a közösség, a társadalom által összeötvözve sajátságosán integrálódnak, s ez a népi műveltség a mai napig őrzi a teremtésnek, az élet továbbvitelének azt a paideumáját (harmonikus egységét), amit úgy fejezhetünk ki, hogy a kérges kezű és alkotó szellemű szatmári ember.” Örökbe hagyott mondatai után Virginia Woolf szavai jutnak eszembe: „Míg fiatalok vagyunk, a jövő fekszik a jelenen, mint egy üvegdarab, alatta a pillanat megborzong, s megremeg. Ha öregek vagyunk, a múlt fekszik a jelenen, mint vastag üvegdarab, alatta meginog a pillanat, torzulni kezd.” Itt a tollat letettem és kimentem a kertemben még megmaradt utolsó négy almafámhoz, hogy alattuk, ahol anyámat és apámat is csendesen elsirattam, Gunda Béla professzor úrra gondolva sírva fejet hajtsak. tulajdonképpen a nyálragasztól és más szennyeződésektől lúggal mosva megtisztították. A szapulás után a Tisza jegén kb. 2 négyzetméternyi léket vágott a gazda és e léket körbe térdepelték, asszonyok szalmát téve a lábuk elé és az így kimosott darabokat a férfiak vállukon hazavitték és ott minden egyes darabot megszárítottak. (Vajon kell-e keresni az okát annak, hogy mitől reumásak a falusi asszonyok térd- és kézízületei?) A megszáradt darabokat tekerőn felgombolyították, majd a gombolyagokat vetélőre felvezették, és a vetélőről levéve az esztovátára felengedték, közben a végébe egy csépkét helyeztek el, és így az egész fonalat az esztovátára feltekerték. Ezután a sikkatyút felhelyezték, amibe a bordát és a nyüstöt rögzítették, ami feltétele a szövés munkáinak. Természetesen aki tisztában van e hosszú folyamat minden egyes mozzanatával, észreveszi, hogy nagy futóléptekkel vannak egyes mozzanatok megemlítve, mert ettől sokkal aprólékosabb és részletesebb egy- egy fázisa a vászon készítésének. Ezzel csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy mennyi tudomány és ügyesség kellett ahhoz, hogy — főleg a nők, lányok, asszonyok — e szövőipari munkának minden mozzanatát hogy végezték el. Természetesen nem szóltam részletesen azon vászonfajtáról, amely alapja a Rákóczi és a Beregi hímzésnek, pedig éppen e tájnak ez a legértékesebb és híres varrási formátuma. Amíg a kenderből vászon lett A fonás közben sok huncutkodás és tánc is volt • Ez volt a diszkó őse wmm
