Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-27 / 202. szám

1994• augusztus 27., szombat

Olyan ez nekünk, mint fuldoklónak a szalmaszál. Azt pedig ki sem lehet szavakkal fejezni, mit jelent nekünk Zoli bácsi. Felkarolja az embereket még az utcáról is.

Újfalusi Zoltán nem a kora miatt érdemelte ki neve mögé a „bácsi” megszólítást, hiszen alig lehet negyvenéves. A tisztelet, a szeretet adományozta neki ezt a „címet”. Nemcsak gondnoka az épületnek, de barátja, testvére, apja, anyja egyben az itt lakóknak.

Nagy nyomorúságukban azonban maguk a hajléktalanok is igyekeznek egymásnak támaszt nyújtani. Kívülállónak furcsa, de az itteni értékrendben nagy kincs a fésű, a sampon, a szappan, amit jó szívvel kölcsön lehet adni; a cigaretta, amivel megkínálhatják egymást. Szívesen adnak pólót, inget, pulóvert annak, aki egy szál ruhában kezdi „új” életét. Az egyik férfi büszkén mutatja kardigánját, amit barátjától kapott előző este, mert fázott, annak meg amúgy is jó meleg a dzsekije.

— A legnagyobb baj itt a lelkekkel van — így egy fiatalember. — Már hatszor kíséreltem meg öngyilkosságot. Az ember eljut egy pontig, amikor úgy érzi: nincs tovább. Nagyon nehéz priusszal élni.

Megdöbbentő az a történet is, amit egy huszonhárom éves fiatalember mesél el: egyik napról a másikra kitették feleségével és három és fél éves kisfiával az albérletből, mert a tulajdonos úgy döntött: eladja a lakást. Hiábavaló volt minden alkudozás, legalább a hónap végéig hadd maradjanak, hisz kifizették a bérleti díjat. Egy nap arra mentek haza, hogy az összes holmijukat az ajtó előtt találták. Felesége, aki fogyatékos gyerekeket ápol és tanít, most kisfiával munkahelyén húzza meg magát éjszakára, míg a férj a hajléktalan szálláson keresett menedéket. Gyerekkel nehezen találnak albérletet, a hirdetésekre hiába jelentkeznek, mindenki szívesebben fogad diákokat a lakásába, ráadásul fél évre, egy évre előre kéri a fizetséget. Az ő tizenhatezer forintos fizetéséből azonban erre nem telik. Reggeltől estig dolgozik, de nem jut ötről a hatra.

Van, aki kilátástalannak tartja a helyzetét, mások viszont bizakodók. Mint az a középkorú férfi is, aki mindkét volt feleségével s gyerekeivel folyamatosan tartja a kapcsolatot abban reménykedve: második házassága még helyrehozható, de ahhoz egy kis pénzre is szüksége van. Most már bánja, hogy a börtönből kiszabadulva negyvennyolcezer forintot szórt ki az ablakon italra, cigarettára, barátokra.

Na, nem a szálláson ittak, itt az szigorúan tilos csakúgy, mint a dohányzás. Ide csak józanul és tisztán szabad betérni, illetve illik azonnal megmosakodni.

Cservenyák Katalin

Lapostetős kis fehér ház a nyíregyházi Árpád utcán. Bejáratán tábla hirdeti: átmeneti hajléktalanszállás. Az ajtó nyitva: épp ebédidőben toppanunk be. Á hosszú asztal körül legalább harmincán ülnek, csendben kanalazgatnak. A jó étvágyúak már a repetáért állnak sorba, s az utolsó a fazékba les: nehogy egyetlen szál tészta is maradjon a kondérban, jobb helye van annak az ő tányérjában.

Újfalusi Zoltán — „papíron” a ház gondnoka, de majd még kiderül, hogy ennél sokkal több is ő itt — jó szívvel ada- golja a maradékot, hiszen tudja: a többségnek ez jelenti a napi betevő falatot.

Pillanatok alatt kiürülnek a tányérok, néhányan pedig már pattannak is fel a helyükről. Mindenkinek megvan a maga reszortja: ki az asztalokat törölgeti tisztára, ki a követ mossa serényen, a mosogatást viszont „Zoli bácsi” nem bízza másra. Az az ő dolga. Szaporán járnak a kezek, s a gyorsaságnak most oka van. Mindenki azon igyekszik, hogy Zoli bácsi elérje a nagydobosi buszt, s a hónapban először, ha csak pár órára, de láthassa végre családját. Estére már jön is vissza, hisz nyit a szállás, jönnek „haza” a lakók.

A terem egyik sarkában magányosan álldogál egy idős néni. Hatvannégy éves, özvegy Kiss Józsefnénak hívják. Hajléktalan. Pedig férjével volt valamikor lakásuk Mátészalkán, a Rákóczi utcán. Nehezen fűzi mondatokká a szavakat, s hogy sokszor nem sikerül, rendre elnézést kér érte. Súlyos beteg, ő úgy mondja: agyideg epilepsziás. Gyermeke nincsen, aki gondoskodhatna róla, így nem marad más, mint a hajléktalan szállás. De neki ez maga a mennyország, hisz enni kap, s télen sem kell áznia-fáznia.

Valamikor — nem is olyan régen — katonatiszt volt az a harminchat éves férfi, aki — megszakításokkal — már harmadik éve a szállás lakója.

— Elváltam, a kétszobás, berendezett lakást otthagytam a feleségemnek és a gyerekemnek — meséli. — Ez már a második házasságom volt és a második lakás. Padlón voltam. S mire felébredtem, az utcán találtam magam. A fiatalabb férfiak nyolcvan százaléka válás után kerül ide. Itt legalább egyszeri főtt ételt kapunk, tudunk tisztálkodni, mosni. Volt munkám, de elveszítettem, mert börtönbe kerültem lopásért. Rávitt a kényszer. Két hónapja szabadultam. Egy ideig megy minden rendben, de utána vagy lop, vagy csal, vagy hazudik az ember. Jobb életem volt a börtönben, mint itt kint. Szakács voltam. Megpróbálok talpra állni, majd sikerülni fog.

— Két gyereket és mindenemet otthagytam, ez a ruhám maradt, ami rajtam van — szól keserűen a harmincéves B. Miklós, aki május óta lakik a szálláson. — Válófélben vagyok. Most szabadultam a börtönből, eddig 11 év hat hónapot ültem.

Amikor megjegyzem, az több, mint eddigi életének egyharmada, szomorúan legyint: ehhez adjam még hozzá azt a tizennyolc évet, amit intézetben töltött, mert a szüleinek nem kellett. Kidobták egy bokor tövébe és sorsára hagyták. Soha nem keresték, soha nem is látta őket. Szinte megkönnyebbülve mondja ki: nem is bánja, hogy már meghaltak, mert megérdemelték.

Jó szakmája van, csak éppen nem tud elhelyezkedni vele: víz-, gáz-, központifűtés-szerelő, minősített hegesztő.

— Ha ez a hely nincs, ezeknek az embereknek a kilencven százaléka már előzetesben lenne, meghalt volna, vagy elpusztul alkoholmérgezésben — folytatja. —

Mint fuldoklónak a szalmaszál

bér megköszöni, hogy egy tál ételt szállást kap, de ez nem megoldás. A hajléktalant lenézik, ő a társadalom salakja.

— A román, az orosz, a jugoszláv menekülteket befogadják, minket meg kivet magából a társadalom — szól közbe valaki. — A világban akárhová mennénk, soha sehol nem fogadnának be minket. De legalább kapjunk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat!

Mivel a beszélgetés során egyre-másra szóbakerül „Zoli bácsi”, szólaljon meg most már ő is! Annál inkább, mert közben végzett a mosogatással, a konyhában pedig patyolat rendet csinált.

— Megérteni, szeretni kell ezeket az embereket — vallja. S ő már csak tudja, hisz négy éve élete java részét közöttük tölti. Eredeti szakmájának ugyan — tizenöt évig Mátészalkán dolgozott szerelőként — nincs sok köze az emberekről való gondoskodáshoz, de valahogy a vérében van a másokon segíteni akarás. Nagydobosi otthonából elhozta a régi mosógépet és centrifugát, aminek itt most nagy hasznát veszi.

— Négy éve, amikor szóltak, örömmel jöttem ide dolgozni. Feleségem otthon maradt a négy gyerekkel. Ő iskolában dolgozik, az ebédet osztja. Mi hitben élünk, szívünk ügye segíteni a rászorulókon még olyan áron is, hogy ritkábban látjuk egymást. Szeretném elérni, hogy legalább télen legyen ezeknek az embereknek egy nappali melegedőjük. Naponta harminc adag ebédet kapunk, de nemegyszer idejönnek negyvenhatan is. Nehéz úgy elosztani ennyi ételt, hogy mindenkinek jusson, s ne bántsak meg senkit. Hívtak már máshová, de nem tudom itt hagyni a házat.

Az éjszakai szálláson huszonötén hajthatják álomra fejüket. Többségükben férfiak, a nők száma sosem éri el a tízet. Nemrég egy kollégájával kettesben festette ki a szállást Újfalusi Zoltán, így minden helyiségben friss festékillat árad a falakból.

— Nagyon sok lakónknak rendeződik idővel a sorsa. Legalább tíz esetet tudnék felsorolni — újságolja örömmel a ház gondnoka. — Egy házaspár rövidesen megkapja a lakását: tanyára költöznek. Amúgy meghitt kis ház a miénk. Szeretnek is itt lenni az emberek, de örökösen noszogatom, ösztökélem őket, törekedjenek kikerülni innen. Örökké nem lakhatnak hajléktalanszálláson, ez csak átmeneti megoldást kínál.

Nem is találni semmi kivetnivalót Ger- liczki Tibor ápoltságában sem. Másfél éve munkanélküli, nyolc és fél év után került az utcára. Családja ugyan van, de mintha nem is lenne: intézetben nevelkedett, s bár tudja, Nyírtéten élnek a szülei, nem keresi fel őket. Kidobott pénz volna az utazás. Nagyon rossz érzés az, amikor az ember szeretne tartozni valakihez, de nincs kihez. Testvérei ugyancsak állami intézetekben nőttek fel, a szerencsésebbeket idővel örökbefogadták. Neki három nevelőszülő is jutott, de azoknak nem ő, a gyermek kellett, hanem a pénz, ami a „gondoskodásért” járt.

— Amikor kijártam az iskolát, bekerültem egy olyan foglalkoztatóba, ahol fogyatékosnak minősítettek — sorolja a huszonhat éves fiatalember — Holott nem is erről van szó. Azt kellett volna nézniük, milyen körülmények között nőttem fel. És erről csak a szüleim tehetnek. Most kallódok. Az állam megengedi az állami gondozottaknak, hogy elkallódjanak. Pedig gondoskodnia kellene arról, hogy legyen megélhetése a fiatalnak, ha kikerül az intézetből. Szomorú, hogy nem bünteti a szülőt, amiért eldobja magától a gyermekét. Nem az állami neveldéket kellene szaporítani, az adóból erre költeni. A gyereket szeretni kell, ha csak száraz kenyérre és vízre telik, akkor is felnevelni. Gazdagok és szegények, szenvedés és nyomor mindig voltak — nem folytatja a gondolatsort, talán az jut eszébe, idővel, talán neki is lehet családja, lehetnek gyerekei.

— Hajléktalanszállón nem maradhatok az idők végezetéig — folytatja. — Az emSzücs Róbert felvételei

Napkelet • A KM hét végi melléklete