Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-26 / 201. szám
1994. augusztus 26., péntek Felmondások futószalagon A Kossuth utcai Csemege Julius Meinlben alig maradt valaki a régiek közül Györke László Nyíregyháza (KM) — Megkereste szerkesztőségünket Fazekas Andrásné, a Kossuth utcai Csemege Julius Meinl dolgozója, aki még két „sorstársával” hozta össze a riportert. Valamennyien kihangsúlyozták, nekik nem a Csemege Meinllel van gondjuk, csak egy emberrel, nevezetesen az említett üzlet vezetőjével. Alább pro és kontra vonultatjuk fel a véleményeket — kommentár nélkül. Táppénzen Fazekas Andrásné: — Akik még itt dolgoznak, nem fognak beszélni, mert féltik a kenyerüket. A főnöknő körülbelül egy éve mondta: a Julius Meinl nem mond fel, csak rákényszeríti a dolgozókat, hogy ők maguk mondjanak fel. Meg mondott olyat, hogy aki a pénztárnál nem jól zár, megy a tejre, kenyérre, csemegére. Láttam, mit művelt azokkal, akik előttem járták végig a kálváriát. Ordított rájuk. Ha lisztet pakoltak, sampont kellett, ha sampont raktak, lisztet kellett rakni. Akkor még semmi bajom nem volt, láttam a dolgokat, hallgattam. Hanem, eljött az április. Kiszállított a kasszából, új dolgozó ment helyettem. Már ő sincs itt. Hát jöttem a tejre, kenyérre, csemegére. Ugyanúgy bánt velem is, mint a kartársnőimmel. Egy darabig bírtam. De az utolsó héten már aludni sem tudtam, gyomorgörcsöm volt. Utolsó nap, mikor bejöttem, pálinkát akartam tölteni, sajtot kellett volna szeletelni. — Nagyot csalódtam, mert nagyon bíztam benne. Innen szerettem volna nyugdíjba menni, hiszen 27 éve vagyok itt, itt voltam tanuló, emellett szakközépiskolai érettségim van. De ő engem szakmailag, erkölcsileg leépített, a vevők előtt megalázott. Kedvenc kérdése volt: „Na, mikor adod már be a felmondásodat?”. Most táppénzen vagyok. A régi helyemre, a pénztárba szerettem volna visszamenni, de arról hallani sem akart. Csak azt nem értem, hogy van olyan dolgozó, aki szakképzetlen, és magasabb pozícióban van, mint én. Garai Andrásné üzletvezető: — Amikor a csemegére került, sérelmezte, hogy mit mondanak majd a régi boltból — a 133-asban volt korábban — a kollégák, hogy most őt leépítették. Meg, hogy a vevők azt hiszik, ha valaki a pénztárból elkerül a csemegére, azt egyszerűen leírják. Ez nem így van, hiszen itt éppen akkora a felelősség, Az egyik kolléga szabadságra ment. Ha egy új embert teszek a csemegére, időbe kerül míg belejön. Én teljes jóindulattal tettem oda, abban bízva, hogy ő nekem segíteni fog, hiszen régen ismertük egymást, tudtam mire képes. Mikor visszajött a kolléganő, kiderült, hogy semmit nem készített elő, alig várta, hogy kimehessen a boltba. Akkor rászóltam: „Margitka, nem tudod, hogy hagytad a csemegét: se sajt nincs darabolva, semmi?” Ő szeretett elbeszélgetni. Nyugodt volt. Meg lehet nézni, hogy az a 18 éves kislány mennyit forgalmazott egy nap, meg ő. Az egyik dolgozó árult 180 ezret, ő százat, meg kilencvenet. Ugyanannyi idő alatt. Ki miatt? Cseh Angelika: — Három hete mondtam fel, én is kényszerítve voltam erre. Nem is magamért, hanem azokért szólok, akik tíz, meg húsz éve dolgoztak itt, s egyik napról a másikra tudták meg, hogy a szerződésüket nem hosszabbították meg. — A másik, amit sérelmesnek találok. Levelezőn szerettem volna leérettségizni, s az egyik kolléganőmmel — akivel jó barátságban voltam, ő ezt se nézte jó szemmel — cseréltünk azokon a napokon, mikor nekem iskolába kellett mennem. Természetesen a főnöknő tudtával. Na, ez sem tetszett neki, egy idő után megtiltotta, hogy bárkivel is cserélhessek ebben a boltban. Az írásbeli érettségit még letettem, de a szóbelire már nem adott egy nap szabadságot, képzelje el! A legjobban a lelki terror borított ki, ami itt folyt. Én is, ha édességet pakoltam az volt a baj, miért nem a másikat, és így tovább. A szerződésem lejárta előtt már felmondtam, mert gyűlöltem itt lenni. Egy személy miatt csak. Én a Csemegét, mint vállalatot tisztelem, mert tényleg a legjobb, meg tényleg szerettem volna tovább itt dolgozni. Az üzletvezető: — Angéla ha akar, nagyon tud dolgozni. Ügyes is, tud is. De olyan napjai is voltak, amikor nem érdekelte semmi, felületes, udvariatlan volt a vevőkkel. Igaz, mindenkinek lehetnek rossz napjai, de ez nem tartozik a vevőre. Nekem is vannak, de arról a vevő nem tudhat, mert nekem minden a vevő, a vevőért én meghalok, az biztos... Hanász Sándor segédmunkás: — A vezetőnőmmel többször volt nézeteltérésem, többször lopással gyanúsított meg. Volt olyan, hogy megérkezett a vegyi áru, azt is rám akarta fogni, hogy egy Fa habtusfürdőt elloptam. Másnap beigazolódott, hogy nem én voltam a tolvaj. Ordított, drasztikus szavakkal illetett. De ez csak egy a sok közül. Augusztus 18-án történt. Délelőtt 9 óra körül megérkezett a Coca-Cola. Számolatlanul raktam a raktárhelyiségbe az árut, nálam számla nem volt, azt sem tudtam, mennyi árunak kellett beérkezni. És a boltvezető, mikor a Fantát átszámolta, úgy tett, mintha én a szállítóval megegyeztem volna, hogy tizenöt zsugorral ne adjon le. Semmiféle bizonyítékot nem szolgáltatott. Azt mondta, az nem igaz, hogy én nem játszottam vele össze, nem beszéltem meg vele az összeget. Ez nem történt meg köztünk. Felmondás — Mikor a szállító elment, közölte velem: vegyem tudomásul, nem tart tovább igényt a munkámra, és majd nézzem meg, hogy fogok leszámolni. Holnaptól ne jöjjek. Jegyzőkönyv nem lett fölvéve előttem, semmit alá nem írtam. Ma, augusztus 23-án kaptam meg a postáról a felmondó levelet a Julius Meinl Csemegétől, melyben az áll, hogy éne- lőttem felvett jegyzőkönyv aláírva, mármint hogy én aláírtam. Kijelentem, hogy sehova egy i betűre pontot nem tettem, úgy távoztam. A vezetőnő: — Ide rakva három, oda rakva valamennyi, olyan szépen, hogy alig lehetett megszámolni. így dolgozott Sándor. És mindig elárazott. Mindig kevesebbre. Mondtam a sofőrnek, számoljuk már meg, mert nekem sehogy sem jön ki hatvannégyre. Sándor ki sem jött, mint aki jól végezte dolgát. Kiderült, hogy tizenöt zsugor fennmaradt az autón. Persze, hogy ideges voltam. Úgy elzavartam a co- cást, hogy a lábán nem állt meg. Mondtam Sándornak, másnap jöjjön be, felvesszük a jegyzőkönyvet. Nem jött. A riporter: — Egy év alatt csaknem teljesen kicserélődött a „személyzet”. Miért? Garai Andrásné: — Zöldér- tesekkel indultunk tavaly augusztus 28-án. Egészen más a csemegés stílus, és egészen más a zöldértes stílus. Aki ezt a tempót nem tudja felvenni, az egyszerűen nem bírja és elmegy. Ha ők, akik panaszkodtak, úgy érzik, hogy igazságtalanság érte őket itt a munkájuk során, előttük a lehetőség: mutassák meg másutt, mire képesek. fy záz nyíregyházi gimna- V zistát, kereskedelmis- kJ tát és tanítóképzőst osztottak be a nyíregyházi repülőtérre 1944 nyarán. Mint — veszélyeztetett objektumon, a repülőtéren zavarórepüléskor már légiriadót rendeltek el. Ilyenkor két kilométeren túl kellett elhagynunk munkahelyünket. Közeleg a dráma évfordulója is: szeptember 6- án légiriadót rendeltek el a repülőtéren, de mi jó magyarfegyelmezettséggel lefeküdtünk napozni a repülőtér közepén. 11 óra előtt a rádiósok ordítva rohantak ki a barakokból, hogy meneküljünk, mert a támadó gépek Nyíregyháza irányába fordultak. Csak annyi időnk volt a nyírszőlősi úton a kis házak mellett keressünk menedéket. Pár perc múlva már hallani lehetett a gépek moraját, amely nyugat felől Büdszent- mihály (ma Tiszavasvári) irányából jött. Majd feltűntek a gépek is. Alakzatban jöttek, azt is láttuk, amint kioldották a bombákat. Majd fütyülő, sípoló hangot adva már nem voltak láthatók. Sorozatos robbanásuk jelezte becsapódásukat. 15-20 perc alatt zajlott le három hullámban a szőnyegbombázás. Jó óra Reményi Mihály vasút és dohánygyár nyugati oldalára, ahol az Eletó szélén egy földszintes üzemben működött az Újfalusy cukorkagyár. Az udvaron futóárok szerűen földbe vájt óvóhelyet készítettek, melynek oldalát Három titillámbeivi múlva fújták le a légiriadót. Ekkor a repülőtér közepén gyülekeztünk, ahonnan jól láttuk, hogy a város nyugati peremén hatalmas barna és fekete füstoszlop borítja az eget. Később tudtam meg, hogy a barna füst a dohány égéséből, a fekete füst az állomáson álló olajszerelvényből származott. Teherautókon a Széchenyi utca végére vittek bennünket, ahol engem a református diakonisszák szeretetotthonának mentésére osztottak. Röviddel ezután átvezényeltek a és tetejét deszkával és gerendával erősítették meg. Erre földréteget hánytak. Ide menekültek a munkások, a légiriadókor bomba esett az udvarra, amely nem találta el az óvóhelyet, hanem a légnyomás az egész árokóvóhelyet öszszepréselte és benne halt tizenhat munkásnő. A mi feladatunk volt a bennrekedtek kiszabadítása. Az állomás területére bennünket nem vittek be, de láttam a rombolást. Kő kövön nem maradt utána. Szomorúan álltunk a mély kráter szélén. Még volt lehetőségem megnézni szüléimét, testvéreimet, házunkat. Szerencsére életben találtam őket. A Szarvas utcát nem érte találat, de a Deák Ferenc utcai szomszédunk kertjébe bomba esett, amely a másodperc tört része alatt, akár a mi házunkat is romba dönthette volna. Úgy ringott a házunk, mint a hajó. A bombázást 80-100 repülőgép hajtotta végre, 800-1000 bombát dobtak le az állomás környékére. A fel nem robbant bombákat ösz- szegyűjtötték a Népkert Kiss Ernő utcai bejáratánál. 250 kilós bombának mondták. Elpusztult az Árpád utca, Petőfi, Arany János, Vécsey, Lehel utca környéke. A halottak száma 80-100 között volt, akiket a Déli temető első sorában temettek el. özei ötven éve béke K van. A fiatalabbaknak JL\. csak azt kívánom, hogy háborúban sohase legyen részük. Egyet beszélni Balogh József P okadszor hallhatjuk V immár rövid idő alatt, kJ hogy némi zavar támadt a hatalmat gyakorlók megnyilvánulásaiban. Leglátványosabb példának a napokban hallott Horn-féle vagyonnyilatkozatot és a PetőIván-féle kritikát említhetném, de ez azért nem volna szerencsés, mert az a természetes, ha két párt — legyenek azok akár koalíciós partnerek—nem azonos nézeteket vall, nem mindenben azonos az álláspontja. Ha minden azonos volna, miért is hívnák őket más néven? Inkább az a jelentős nézetkülönbség volt számomra szembeötlő, amit a miniszterelnök és helyettese, Békési László nyilatkozatai között fedeztem fel. Rövid időn belül mindketten beszéltek ugyanarról a témáról, ám amit mondtak, nem csak merőben más volt, teljes mértékben ellentmondott egymásnak. A téma a privatizáció volt. A pénzügyminiszter azt az álláspontját fejtette ki, hogy az eladásra kijelölt, csődbe ment vállalatokba teljesen feleslegesen pumpálják bele a pénzt, a feljavításukra költött tíz- és százmilliók a világon semmit nem oldanak meg, mert nem lesznek tőle jobbak, a pénzt viszont felélik mielőtt a privatizáció bekövetkezne. A miniszterelnök épp az ellentkezőjét mondta. Azt hangoztatta: szerinte a privatizációs bevételeknek csak egy részét kell befizetni a költségvetésbe, a többi pénzt a leromlott vállalatok rendbetételére kell fordítani, s ezután privatizálni azokat, hogy kedvező áron találjanak gazdára. Tulajdonképpen mindkét megoldás lehet jó és lehet rossz is, s ha nekem kellene választani közülük, nemigen tudnám eldönteni, melyik az üdvözítőbb. Talán logikusabbnak látszik a miniszterelnöké, ám sajnos a gyakorlatban nem úgy történt, az történt a szemünk előtt zajlott esetek többségében, hogy lyukas zsákba öntötték a homokot, valóban kidobott pénz volt a feljavításra költött összeg, a különböző ürügyekkel időt húzó felszámolók, csődbiztosok élték fel azokat a milliókat, amelyekből vonzóvá kellett volna tenniük a csődtömeget. Azt is sejtem, mindkét nyilatkozó más oldalról közelítette meg a kérdést: a pénzügyes szeme előtt a takarékoskodás kényszere lebeg, a kormányfő úgy is gondolhatja: amíg tart a rendbetételre adott összegből, annyival tovább tart néhány ezer ember munka- viszonya. Valóban felélik azt a pénzt, de oly mindegy, hogy munkanélküli-segélyként, vagy támogatásként juttatják zsebükbe a forintokat. A z azonban egy párton belül elvárható —jusson bármelyik szándék is érvényre—hogy még a nyilatkozatok előtt egyeztetni kellene. S ha természetesnek is fogadjuk el, hogy demokráciában egy párton belül sem kötelező mindenben egyetérteni, egy miniszterelnöktől és helyettesétől azért az egyetakarás volna a természetes. Reklámstop Orémus Kálmán A régóta készülő, s most már úgy tűnik, végre elkészülő médiatörvényről vitatkoztak a minap a televízióban politikusok és szakemberek. A vita során természetesen szó esett a televízió képernyőjén egyre inkább elburjánzó reklámról is. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a közszolgálati televízióknál pontosan szabályozni kell, mennyi lehet a reklámidő, mert lassan már több az ilyen jellegű műsor, mint az „igazi" produkció. Aligha lehet vitatni ezt a véleményt, bizony nagy szükség van a törvényi szabályozásra. Am az is biztos, hogy ennek a törvénynek elég nehéz majd érvényt szerezni. Nem kell ugyanis szakembernek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, egyre több a televízióban az úgynevezett bújtatott reklám. Szinte alig van már olyan nagyobb nézettségre számot tartó műsor, ahol ne jegyeznék meg, melyik cég tervezte a ruhákat, kinek a virágai díszítették a stúdiót, vagy melyik utazási irodának köszönheti a stáb, hogy egyáltalán eljutott a forgatás színhelyére. És akkor még nem is szóltam a különféle rendű és rangú vetélkedőkről, melyek során a díjakat felajánló „jótékony” cégekről többet hallhatunk és olvashatunk, mint magukról a résztvevőkről. Persze tudom én, hogy a Magyar Televízió is a piacról él és a pénzszűke behatárolja a műsorkészítés lehetőségeit. Abban is bízom, hogy a törvény, az ígéretekhez híven, nemcsupán a reklámok időtartamát szabályozza majd, hanem azok tartalmi követelményeit is meghatározza. M ég azt is elhiszem, hogy a médiapiac felügyeletére létrehozandó testület gátat szab majd az ilyen-olyan ürügygyei sugárzott bújtatott reklámnak. Most már csak azt nem tudom, hogy az így „megtisztított” közszolgálati televíziónak mire lesz elég a pénze. tieK tmn reiveteie Kommentár
