Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-25 / 200. szám
1994. augusztus 25., csütörtök HÁTTÉR Nem ül(het)nek ölbe tett kézzel A József Attila utcai lakosok panasza Nyírbátorban • Akut probléma Györke László Nyírbátor (KM) — Nyírbátorban a József Attila utca utolsó szakaszának huszonnégy lakója aláírásával levelet juttattak el a város polgármesteréhez és szerkesztőségünkhöz. Az olykor drámai hangú levél az itt lakók tarthatatlan helyzetét ecseteli. Gettó i Idézet a levélből: „Már korábban is írtunk levelet az akkori Tanácselnökhöz, de ő nem sokat törődött az elnyomott kisemberekkel. Akkor az volt a panaszunk, hogy a cigánytelepet miért kellett gettószerűen ide telepíteni. Miért nem raktak városszerte minden utcába egy „C” sorházat? Mindenkinek részt kellene venni a nevelésükben, nemcsak az elmaradt résznek. Ugyanis akkor, amikor mi sok éve ide építettünk, akkor nem volt itt ilyen cigánytelep. Nem vagyunk fajgyűlölők, de az jótékonykodjon velük, aki látja, hogy mit csinálnak. Éjjel nem lehet aludni sehol az egész környéken a magnózásuktól. Ez teljesen felháborító.” Petróczki Ferenc polgár- mester: — A József Attila utca lakóinak levelét akkor kapta meg a polgármesteri hivatal, mikor szabadságon voltam. Szabadságom ideje alatt, a múlt héten egy fél napot töltöttem itthon, s akkor munkatársaimat megbíztam azzal, hogy vizsgálják meg a helyzetet. Éz folyamatban van, hét végén jelentést tesznek. Egyértelmű, hogy az emberi együttélés normáinak betartását mindenkitől elvárjuk. Közösségi ház Idézet a levélből: „Különösképpen nagy zavart keltett az utcában a cigány közösségi ház létrehozása, ahol minden héten több alkalommal zenés rendezvényeket szerveznek... Vegye figyelembe a napokban történt cigány gyilkosságot, A cigány közösségi ház Nyírbátorban ami intő példa a további fejleményekre...” (A cigány közösségi házat zárva találtam. A portástól megtudtam: a gyilkosság óta zárva tart.) — Az önkormányzat olyan megoldást keresett a probléma megoldására — mondja a polgármester —, amely nem a pénz kútba dobálása. Nyilvánvaló, hogy a társadalom egy rétegét csak közvetlen támogatással lehet segíteni. Ám jelen esetben olyan megoldást kell keresnünk, amely hosszú távra szól. Magyarán: biztosítani akartuk a cigány önkormányzat, az önszerveződés feltételeit. Ezért létesült a közösségi ház mintegy fél éve. Hozzá kell tenni, hogy ezt ők maguk hozták rendbe, egy régi, használaton kívüli ebédlőből alakították ki. Már ezt is eredménynek kell elkönyvelnünk. Arról se feledkezzünk meg, hogy ebben a közösségi házban sok olyan tanult, aki annak idején nem fejezte be az általános iskolát. Ezenkívül a társadalmi önszerveződésnek fontos színhelyévé vált a közösségi ház. Tehát az a célcsoport, amelyre létrehozatott a ház, megvalósulni látszott. A gyilkosság ténye tény marad, nem bagatellizálható, de egy ilyen súlyos, ám egyedi esetből szerintem hiba lenne általános következtetéseket levonni, hogy tudniillik, akkor végképp be kell zárni az intézményt. Az esetnek ugyanis nem voltak előzményei: sem a rendőrségtől, sem a polgárőrségtől nem kaptunk olyan jelzést, amely beavatkozásra adhatott volna okot. Kétségtelen, hogy kialakult helyzetet meg kell vizsgálni, elemezni és intézkedni. Ám a struktúra megváltoztatása igen nehéz, s megítélésem szerint nem is igen célszerű. Csak vissza kell utalnom arra, hogy az ön- szerveződéssel a cigány lakosságot helyzetbe kell hozni, és ezt az önkormányzat a jövőben is támogatja. □ Hogyan? — Ide kell hozni, telepíteni régi mesterségeket: a vályogvetést, a kosárfonást, mely a Haza és Haladás Alapítvány támogatásával már folyamatban van. A levélben a városrészt elmaradottnak nevezik a panaszosok. Valóban, a korábbi városvezetés kihagyta a fejlesztésekből ezt a részt. A jelenlegi önkormányzat viszont bekapcsolta a gázprogramba, tervben van a szennyvízhálózat kiépítése. A szerző felvétele — Ami pedig a fenyegetettségérzést illeti — teszi még hozzá Petróczki Ferenc —, amennyiben ennek hátterében konkrét tények vannak, intézkedni fogunk. Birkatelep Idézet a levélből: „Lakik az utcában egy ... család, akik az udvarukon kb. 500 db bárányt tartanak... óriási bűz van az egész környéken...” — A birkatartással kapcsolatban először meg kell vizsgálni, mint mond a jogszabály. A bejelentésnek azonban komoly háttere és súlya van. A jogszabály szerint fogunk eljárni. Úgy tűnik, az ügyben, ügyekben hamarosan intézkedik a nyírbátori önkormányzat. Mindkét probléma azonban csak az emberi együttélés normáinak betartása révén oldható meg. Magyarán: magukon az embereken múlik, és hosz- szú folyamat, amelynek Cgy- egy állomása ellentmondásos. Ilyen volt a gyilkosság. A második esetben az intézkedés egyértelműbbnek tűnik, hiszen nagyobb állatállománynak lakott területen kívül a helye — az együttélés normái szerint. Tárca T”T elszámolják azt a r~i szabolcsi vállalatot, amely pár évvel ezelőtt még hetedhét országban ismert volt. Öt szocialista országban, valamint Németországban és Ausztriában tette le névjegyét ez a cég. Most meg felszámolják. Milyen szörnyű ez a szó — ha jól bele gondolunk. A vállalat emberekből, gépekből, különböző vagyontárgyakból áll. S felszámolják az egészet. Hátborzongatóbb ez a szó, mint a leszámolás, mert általában csak egy-két emberrel szoktak leszámolni. Itt meg több száz ember jutott a felszámolás sorsára. Közülük egynek a bánatát vázoljuk fel, ahogy mondani szokták, dióhéjban. Ez az ember vasbeton- szerelőként szolgálta a céget vagy húsz esztendeig. Olyan oszlopokat, pilléreket gyártott, illetve szerelt, amelyek még hosszú évtizedekig magasodnak és roppant terheket cipelnek: torony házakat, hidakat, átereszeket. Hogy szerette a szakmáját ez az ember! Többnyire még a nyári melegben is felvette reggelente a védőkesztyűjét, s a gyémántot nem számítva a két legkeményebb anyagból, az acélból, meg a betonból építő elemeket hozott létre. Nem rombolt, mint például a támadó katonák, ellenkezőleg: épített. S erre jogosan büszke volt. Am megtört a büszkesége, Nábrádi Lajos Végkielégítés vitte magával az utóbbi két hónapra járó bérét. A vég- kielégítés meg plána hogy nem lapult a zsebében. Pedig a szakszervezeti bizalmi, a szemüveges, kissé tudálékos ember kihirdette a telepen: „A jogszabály szerint az ti ni/síi munkanapon a dolgozónak ki kell adni a bérét és a végkielégítését is". Felszámoló biztos telepedett a vállalat irodájára. Az ilyen-olyan vállalkozók, újgazdagok mint dögkeselyűk az elhullott állatok felett, úgy keringtek a vállalat eladásra kínált vagyontárgyai körül. De pénz alig csörrent a felszámoló által kezelt kasszába. S egy szép napon, pontosabban egy szörnyű napon a szakorvos kimondta: a vasbetonszerelő 16 éves fiát át kellene vinni a klinikára, a műtét elkerülhetetlen. Másnap hozta a postás a rossz hírt, hogy a szerelőnk 18 éves lányát nem vették fel a főiskolára. Hiába, ahogy mondani szokták, a baj nem jár egyedül. A magyar ember sok mindent kisőt a fizikai és a lelki ereje is. Megtört, mert az utóbbi két évben már segédmunkásként is alig tudták foglalkoztatni. A „felülről jövő’’ rózsaszín ígéretek szerte foszlottak, a felszámolás sötét fellege borult a vállalatra. A napbarnította, kissé már őszülő vasbetonszerelő acélos izmai meglazultak, testtartása kissé hajlottá vált, fogyott is vagy öt kilót. Ugyanakkor a korábbi egy helyett napi másfél doboz cigaretát szív. Mintha a szigaretta megváltaná a világot, vagy megjavítaná az ő helyzetét... Szóval lapátra került a szaki, s az utolsó munkanap úgy ment haza a busszal akáclombos falujába, hogy nem bírt, a magyar embernek sok mindent ki kell bírni. Emberünk is összeszorította a fogát és harmad nap be- buszozott a városba, tétován kopogott a titkárság ajtaján, s félénken közölte a csinos asszonnyal, hogy a felszámoló úr színe elé akar kerülni. Került is egy óra múlva. Svájci sapkáját a bal kezében gyűrögette, jobb kezét szabadon hagyta: hátha a felszámoló kéznyújtással fogadja. Nem így fogadta, ettől még bátortalanabbá vált. Botladozott a nyelve, de így is előadta, hogy családja sorsa egyik napról a másikra, illetve harmadikra igen rosszra fordult. Tudja ő, hogy a bérkifizetés napja nem ma van, de a végkielégítés talán kiadható. Mindössze 31 ezer forint lenne a neki járó vég- kielégítés, adná ki ezt a felszámoló úr. A felszámoló ajkáról katonásan pattant a szó:„Nem tehetek kivételt, jöjjön be október elején!” A z egykor kemény vasbetonszerelő kilépett az irodaház ajtaján, felnézett az égre, mondott egy cifrát és egy könnycseppet ejtett a betonjárdára. ppfis k rtj'm. «j % k Áramütés Angyal Sándor ramütésszerű fájdalmat éreztünk, amikor a Magyar Energia Hivatal főigazgatósága sajtótájékoztatóján azzal sokkolt bennünket: az áramszolgáltatók 52,5, a gázszolgáltatók pedig 76,6 százalékos áremelésre tettek javaslatot. Igaz, hogy ehhez lesz még néhány szava a Hivatalnak, no meg később az Érdekegyeztető Tanácsnak, de eddigi ismereteink szerint —- Murphy törvényét adaptálva — ami felemelkedhet, az fel is emelkedik. Már ezt is nehéz megemészteni, de a magyarázattól lesz csak igazán magán kívül az állampolgár, aki nemrég egészen másra adta a voksát az új hatalomnak. Az áll ugyanis a drasztikus áremelés indoklásában, hogy „az energiatörvények 1996 végére előírják a költségeket fedező árakat”. Az áremelés bejelentése előtt alig két héttel arról informáltak bennünket az elektronikus és az írott médiumok, hogy milyen bőkezű a Villamos Művek Rt. „Három év alatt 895 millió forint száz alapítványnak” állt a tudósítás alcímében. Az 560 milliárd forint vagyonértékű holding (8 erőmű, hat áramszolgáltató vállalat és villamoselosztó) amúgy egyáltalán nem ru- gódozhatott volna. Tavaly ugyanis 200, tavalyelőtt pedig 720 millió forint veszteséggel zárta az évet. De hát nem azért állami egy állami cég, hogy ne értené a gazda szavát. Tudnivaló ugyanis, hogy a fenti ösz- szegből 615 millió (mármint adósságmillió) az akkor vezető kormánypártnál jegyzett „Héra Alapítvány” számlájára távozott, ahonnan — állítólag — segítették azokat az állampolgárokat, akik az energiaárak eddigi növekedése miatt nehéz helyzetbe kerültek. Kaptak aztán juttatást a párt által menedzselt alapítványból a határontúli magyarok (lett is nagy haj- cihő azok körül, túl a határon) de jutott a Lakiteleki Alapítványnak is egy szerényebb összeg. Jó ügyre szívesen áldoz az ember, különösen ha magyar, még a kenyerét is megfelezi. No, de már elnézést kérek az energiaárakkal kifosztásra ítélt embertársaim nevében: miért adakozik az én kontómra a Villamos Művek Rt.? Gondolom, ez a közel egymilliárdos céh is benne van azokban a költségekben, amit 1966 végéig az egekig érő árakkal kívánnak fedezni. Csak erre szerettem volna rávilágítani. Együtt Kovács Éva y—y sorok írója személy lyesen tanúja volt JLj annak, amikor az előző parlamenti ciklus kezdetén Budapesten, az úgynevezettfehér házban, azaz a képviselői irodaházban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselőcsoport alakult. A jelenlévők akkor egyhangúan megállapodtak abban, hogy a rendszer- váltás utáni első parlament képviselőiként összefognak azért, hogy szűkebb hazájuk, Szabolcs-Szatmár-Bereg ügyét előbbre vigyék, gondjait megoldják, lakóit támogassák. Csakúgy röpködtek az ötletek, a javaslatok, jókedv, bizakodás áradt a csapatból. Közöttük ülve valahogy úgy érezte az ember, ha ők összefognak, ha egyet akarnak minden gondot megoldanak, amit ők szeretnének, az nem vallhat kudarcot, az csak sikerülhet. Azóta már réges rég kiderült, nem így történt, a helyzet egészen másképp alakult. Nem tudni persze, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, s az is örökre tisztázatlan marad, miért holt hamvába idejekorán a nemes szándékkal megfogalmazott kezdeményezés. Hallani persze sok mindent lehetett: önzésről, féltékenységről, a pártszempontok előtérbe helyezéséről, s még sok más egyébről, tény, a képviselőcsoport igen hamar abbahagyta áldásos tevékenységét. Dicséretes dolog lenne, ha a honanyák és honatyák a parlament díszes tanácskozótermében ülve egyetlen pillanatra sem felejtenék, hogy miért vannak ott. Minden percben arra emlékeznének, hogy azok, akik őket megválasztották, bizalmat szavaztak nekik, s azért adták rájuk voksaikat, mert gondjaik megoldását csak tőlük remélik, a több önként jelentkező közül róluk feltételezik, hogy bajaikon javítani tudnak, nekik hitték el, amit korteskörútjaikon a haza dolgáról, a vidék sorsáról ígértek. Ha a képviselők választóikról soha nem feledkeznek, akkor négy éves működésük eredményes lehet. Ha az újonnan megalakult képviselő- csoport tagjai félreteszik pártjuk színeit és virágait, akkor képesek lesznek az együttműködésre. Akkor sikerrel vehetik fel a harcot az alma ügyében, az almatermelők érdekében, akkor talán tényleg lesz a megyében M3-as, lesznek virágzó, fejlődő vállalatok, lesznek szövetkezetek, melyek a legapróbb falvak lakóinak is megélhetést adnak. Az alakulás híre tény, a szándék tehát nyilvánvaló. Összefogni, segíteni, használni. Kívánjunk jó munkát és sikeres együttműködést a most útjára induló csoportosulásnak, biztassuk őket a közös gondolkodásra, s így talán, együtt többre mehetünk...
