Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-22 / 197. szám

HATTER Kelet-Magyarország 3 Szomjas tónak száraz partján Keserű szavak a sóstói tópusztulás jelei láttán • Gazdátlan az egész üdülőkörzet Vajon meddig fürödhetnek még a szabad strandon? Balázs Attila felvétele Kuknyó János Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szép szőke város, an­nak határában egy gyönyörű erdő, az erdő ölelésében pedig még gyönyörűbb tavacska. E tó partján szárazabb idők­ben gazdagon virágzott a szik­só, a tó szelíd hullámain vad­madarak ringva lesték a fürge halakat... folytathatnám a me­sét, s ha valaki még nem tud­ná, a Sóstóról, a tóról akarok írni, de partján állva gro­teszknek tűnik az ábrándozás. A valóságot már álmodni sem lehetne szépnek, az üdülőtelep pusztulása elérte a tavat is. Ä tavat, amely e táj értékesebb eleme. A tavat, mely hírmon­dó reliktuma, utolsó mohikán­ja a Nyírség hajdan volt tavak­ban, mocsarakban gazdag világának. „Elment" tavak A Sóstó, jó százegynéhány év­vel ezelőtt még egy volt a sok között. A város határában nála jóval nagyobbak felszínét is borzolta a szél. Aztán mind el­mentek, elment az Igrice, a nyírjesi tavak, a simái Szik-tó, az Ele-tó, a Kettős-tó, a Szarvas-sziget. Legcsúnyább és legostobább halált az em­beri butaság, a szeméttel be­takart Ököri- vagy Csárda-tóra szabott. Úgy tűnik, a Bujtos sem kerülheti el a sorsát, és félő, hogy a sort hamarosan a Sóstó fogja zárni. Mert a tó könnyen meghal­hat. Az utóbbi néhány évben minden úgy intéződött, hogy e haldoklás ne tartson sokáig, hogy, jcíméletes” legyen. E vészjósló folyamat úgy kezdődött, hogy a tónak ellop­ták a medrét, igaz nem ma, ha­nem jó másfél évszázaddal ez­előtt. Ekkor kezdték átszabni partvonalát, átalakítani termé­szetes formáját. Azt a formát, melyet az elhagyott folyóme­derből a jégkorszak utáni sze­lek egy délről északra szélese­dő cseppformához hasonlóvá alakítottak ki. Az a mai tó víz­felületének — egy 1804-es felmérés szerint — kb. három­szorosa lehet. De az igazi zsugorodását és mai formát adó átalakulását a tó 1925-30 között élte meg. Amikor is — ínségpénzen toborzott — ku­bikosok kezenyomán egy mesterséges, két tagra bontott tavat varázsoltak az egykori tómeder közepébe. Egy ősi természeti elem így egy csa­pásra, egy kevésbé értékes antropogén képződménnyé vált. Mindez történhetett azért, mert ekkora — a nagy lecsa- polási munkálatokon felbuz­dulva — divatját vehette a ter­mészet megzabolázásának hó­bortja, vele együtt a tájképzés­ben a mértani alakzatok tér­nyerése, és nem utolsósorban a mindig kísértő szegénység, amikor is nem volt pénz a tófenékből kitermelt iszap tá­volabbi elszállítására. így azt kényszerűségből is a mester­ségesen kijelölt partok mentén halmozták fel, csináltak belőle széles sétányokat, a kem­pingnek helyt adó placcot és a kis szigetet. Nincs gazdája Ezáltal így lett az egy tóból kettő, sőt több is, mert nedve­sebb évjáratokban a tótól ke­letre az Igrice patak és a haj­dani vincellérházakkal beépí­tett keleti homokdombok kö­zötti mocsársávban, vagy dé­len a kemping és az országút közötti teknőkben megjelenik a víz, melynek szintje a tó vi­zével kiegyenlítődve, azzal valósággal összeölelkezve de­monstrálja számunkra össze­tartozásukat, hajdan volt gyö­nyörű közös sorsukat. De mára már ez is a múlté. Az utóbbi pár évben az ember valósággal belebújt a tóba, a tó levágott testébe. Azt parcel­lázta és beépítette. Mára mint­ha nagy szocialista álmot való­sítottak volna itt meg: a tó mindenkié lett. Az össznépi élet különösen a keleti partjá­nál zajlik, bár táblák tiltják a fürdést, az állatok fürösztését, a horgászást, de ki figyel rá­juk. A néha-néha feltűnő rendőr legyen az akár autós, lovas, vagy csak egyszerű gyalogos, inkább dekoráció. A tónak úgy tűnik nincs igazi gazdája. Va­laki, vagy valakik ugyan — örömünkre — megépítették a sétányt, nagy ritkán nyírják, vagy inkább kaszálják a füvet, s padokat, szemétgyűjtőket, forgalomlezáró tőkéket he­lyeztek el, drága nemes fákat telepítettek, de mindezek gondját már nem viselik. Úgy látszik, az illető(k) nem szí­vükkel, hanem csak zsebükkel vannak itt jelen. Emiatt is min­den ebek harmincadjára ke­rült Az „erős fiúk” padokat, táb­lákat, forgalomkorlátozó tőké­ket, szemétgyűjtőket rendre- módra kidöngetik, jobb eset­ben a tóba dobálják, sokszor azonban nyoma vész. Felszí­vódik. A füvet, elültetett fákat nem locsolja senki, nem csoda hát, ha kiszáradnak, ha egy sem maradt meg belőlük. A keleti parttól pár méterre hú­zódó Igrice árok valóságos szemétlerakóhely, melyben kiselejtezett hűtőgéptől fosz­lott iskolatáskáig minden megtalálható. A tó tehát keletről szabad. Partja szabad strand és autó­parkírozó, sétánya esetenként — a tavat porral töltögető — vad motorosok versenypályá­ja, vize pedig elkényeztetett kutyák fürösztő teknője is. Fenékig meleg A tikkasztó nyár kellős kö­zepén a tó is velünk szomja­zik. Vize apad, partja hízik, de nem mondhatja senki, hogy a felelős ne sietne segítségére. Pótolják a vizét, csak a vé­konyka csövön csörgedező víz inkább a nád között kisdolgát végző fiúcska játszadozására, mintsem komoly vízután­pótlásra emlékeztet. Pedig a friss víz nagyon kel­lene a lónak, meg nekünk is, ugyanis a fürdőzők sokaságá­tól vize, mint egy vályogvető gödöré, úgy felzavarodott, el­szürkült és fenékig átmelege­dett. Na és ki tudja, így mi mindennek válhat melegágyá­vá. Segítségért kiált a tó! Aki velünk együtt nem érti, hogy példátlanul gazdagodó kör­nyezetében miért az a legsze­gényebb és legelhanyagol­tabb, ami mindenkié? Hogy a többmilliós villatulajdonosok miért nem védik és oltalmaz­zák? Miért nincs, aki meghall­ja fohászát, amint mondja, hogy vigyázzatok rám, húsz év óta nem szabadították meg medremet a folyton vastagodó iszaptehertől? Partjaimat gon­dozzátok, vizemet pedig fo­lyamatosan pótoljátok, és óv­jatok a vandáloktól. I---------------------------------------------­HhHHhHHHRHHHHhHHmmHH 1i emlékszik már arra, hogyan kell a lyukas A 3L zoknit felhúzni a stop­polófára, hogyan kell rajta kifeszíteni, összeszedni, és felfűzni a szakadás mentén a tovább szaladni kész szeme­ket, majd az így létrehozott ke­retet sűrű öltésekkel kereszt­ben kasul betölteni? Engem a nagyanyám veze­tett be e tudományba, és szo­rított rá a gyakorlására. — Lyukas zokni mindig lösz — mondta, amikor szi­gorú pedagógiai elveit meg­próbáltam kétségbe vonni, éberségét kijátszva megfutni a kötelesség unalmasnak ítélt fél órái elől. O azonban le- fegyverezhetetlen öntudattal állta mindig az utamat. A zoknistoppolás mestersége a szemében örökkévaló volt. — Amerikában nem stop­polnak zoknit — végső elke­seredésemben nyúltam ehhez az érvhez, amelynek igazá­ban magam sem hittem. Az iskolatársaim körében sut­togva terjedő értesülést oda soroltam valahova a mesék­ből, filmekből ismerős ma­jomemberek, csodapókok, sziklát rágcsáló óriások, Amikor nagyanyám a tá­volságot emlegette Ameriká­val kapcsolatban, nem csak az ország földrajzi helyzetére gondolt. Amerika akkoriban a külvárosok és a falvak egy­■ ■ • ’ • • • - > Oláh János y.:-; ' rf ’:V -' - -A ■ A lyukas zokni ' y.' ■ ■■■>. ' parazsat ropogtató sárká­nyok birodalmába. De hát akkor éppen kapóra jött a stoppoló lecke elbliccelésé- nek reményében. Nagyanyám egyáltalán nem jött zavarba. Lenéző mosollyal nyugtázta közbe­vetésemet. — Amerika messze van — mondta, és ezzel a kijelentés­sel, amelyet kitűnő előmene- telű diákként aligha vonhat­tam kétségbe, lezárta a vitát, és nekem stoppolnom kellett tovább. szerű embereinek képzeleté­ben a csodák birodalma volt, túl az Óperenciás tengeren, de talán még az üveghegye­ken is. Azok a hírmondók, akik megjárták e mesebeli földet és visszatértek, egyál­talán nem igyekeztek elosz­latni, ellenkezőleg, hihetetlen történeteikkel tovább sza­porították a gazdagságára vonatkozó babonás hiedel­meinket. És mi mindent elhittünk. Egyedül a lyukas zokninál torpantunk meg. Amit ott nem húznak stoppolófára, nem stoppolnak be, egysze­rűen csak kidobják a szemét­be. Ez azért már több volt a soknál. Nagyanyám nem is mu­lasztott el soha aztán egyet­len alkalmat se, hogy a fe­jemre ne olvassa a lyukas zokni esetét, amit ő, bár ezt soha nem mondta ki, nyilván­való hazugságként kezelt. Af­féle kisebb hazugságként, amit azért nem kell feltétle­nül a pap elé vinni. Amíg élt, mindig emlegette, hogy ak­kor lesz itt jó világ, ha majd mi is kidobjuk a lyukas zoknit a szemétbe. j jáí most itt van. Ki- 1—1 dobjuk. Eljött nagy- JL A anyám jó világa. Kész Amerika, mondhatnám gye­rekkorom szlogenjével élve. De nem mondom. Minden­esetre kíváncsi volnék, nagy­anyám mit szólna hozzá, ha élne. Éhező gazdagok Kovács Éva M indenki tett, nincs tovább — mondják a szerencsejátéko­soknak, amikor megtették tétjeiket. Mindenki vallott, nyilatkozott, a találgatások­nak, a rosszindulatú meg­jegyzéseknek vége—mond­hatjuk most annak kapcsán, hogy a közelmúltban lejárt az a határidő, amelyen belül az első szabadon választott parlament képviselői va­gyonnyilatkozatot tehettek. A borítékok lezárva, tisz­tes helyen elraktározva vár­ják sorsukat, melyet ma még csak kevesen ismernek. Az egyik illetékes szavaiból tudhatjuk, a vagyonnyilat­kozat tartalma teljességgel a képviselők lelkiismeretén múlott, mindenki azt írt bele, annyi vagyonról tett számot, amennyit jónak lá­tott, amennyit a lelkiisme­rete megengedett. Ha jól je­gyeztem meg a nyilatkozó szavait, eddig összesen két­százötvenen adtak számot anyagi helyzetükről, még­pedig összesen százkilenc- venmillió forint értéket vallva magukénak. A legki­sebb összeg 336 ezer, a leg­nagyobb pedig másfél mil­lió forint volt. Nem tudok a számokkal mit kezdeni. Azt sem tudom, a bevallott összeg sok-e vagy kevés. Azt is csak gya­nítom, ennek az egésznek így nem sok értelme van, s talán nem járok messze az igazságtól, ha azt a gyanú­mat fogalmazom meg, az összegeket hallva eddig nem igazán azok vallottak, akiknek leginkább lett vol­na mit. Az elmúlt négy esz­tendő parlamentjének képviselői között például nem egy olyan gyáros, vál­lalkozó akad, akit a gazda­sági élet kiválóságai között tartanak számon, akiket je­gyez immár nemcsak a ma­gyar, hanem a külföldi pénzvilág is, s akiknek nem­hogy százkilencvenmilliója, de annyija van, hogy zsebre tehetnék az egész parla­mentet, mert egymagukban több vagyonnal bírnak, mint a kétszázötven nyilat­kozó összesen. Számomra nincs nagy je- lenmtősége annak se, ha x vagy éppen y azt nyilatkoz­za, ő bizony az elmúlt négy év alatt alig gyarapodott. ’ Ezt a vallomást ugyanis azért nehéz őszintének te­kinteni, mert eközben nyil­vánvaló: az illető parla­menti képviselőként, esetleg bizottsági tagként, no meg egyéb felelős tisztségek be- töltőjeként nem keresett rossszul, így a havonta kéz­hez vett pénze sem lehetett kevés. Egyébként meg nem is örülök neki, hogy nálunk még mindig, vagy éppen már megint divat a másik zsebében kotorászni, a más pénzét számolgatni. A kép­viselő, mint bárki e hazá­ban, ha jól dolgozik, ke­ressen jól, éljen jól, legyen pénze is, gyarapodjon aki teheti. C sak közben ne akar­jon engem, mint vá­lasztópolgárt vagy újságolvasót baleknak néz­ni, s azt magyarázni és elhi­tetni, neki bizony semmi va­gyona nincs, havi több száz­ezerforintból majdhogynem éhezik... Mobilvezetés Máthé Csaba A megyei kórház bale­seti sebészetére az utóbbi hónapokban szinte naponta visznek olyan sérültet, akinek a balesetét az információéhség, a mo­biltelefon okozta. Ahogy utólag felelevenítik az esetet csak arra emlékeznek, a rádiótelefonba pötyögték be a számot, vagy éppen a pe­dáloknál babráltak, mert ki­esett a telefon zsinórja, vagy egyszerűen az ülés alá du­gott készüléket próbálták ki­halászni. Eme foglalatosság közben keményen tartották a volánt, csak az út kanyaro­dott és kőkemény volt a ka­nyarba 40 évvel ezelőtt ül­tetett fa. A kommunikációban, az információtovábbításban az élőszón kívül magasan élen jár a telefon és a hoz­zákapcsolódó fejlesztés, például a telefax, vagy a rádiótelefon. De az infor­mációéhségnek mégsem szabad annyira elfajulni, hogy egy hívásnál vagy kapcsolásnál az autóban ülő mobiltelefon-tulajdonos saját, az autóban ülők és mások testi épségét fenye­gesse. Azt senki nem vi­tatja, hogy útközben is kap­hat bárki értékes, érdekes információkat, illetve ha­sonlókat akar közölni má­sokkal, de mindez annyit megér, hogy az út szélére leállva közölje mindezt és ne akkor, amikor 120-al re- peszt. A nyugati országok­ban már folynak olyan kí­sérletek, amelynél az autó­ba elhelyezett telefon érzé­keli a motor hangját és ilyen esetben nem működik, csak akkor, ha a vezető ki­kapcsolja a motort. A megyei kórház baleseti sebészet mobiltelefonos sé­rültjeinek statisztikája ed­dig nem jelez halálesetet. A gépkocsivezetők könnyebb- súlyosabb sérüléseket szen­vedtek, ehhez járul még az autóban keletkezett több százezer forintos kár.-w- -r tólag ugyan lehetfo- 1 J gadkozni, ezt az át- Lz kozott telefont töb­bet nem használom kocsi­ban, de jön az újabb ese­mény, ami miatt ismét csak fontos telefont várunk, vagy valakit nagyon sürgősen fel kell hívnunk. És akkor elfe­lejtjük a korábbi balesetet. Nem hiszem, hogy gipszágy­ban kellemesebb használni a mobiltelefont. 1994. augusztus 22., hétfő mmmmmmmmmamsímmmmmmmmmmm ... amssmmsmmmmm

Next

/
Thumbnails
Contents