Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-27 / 175. szám
1994. július 27., szerda HATTER Nehezen veszik a rozsot Június végéig rekordbevételre számítottak Dögén, ám csalódtak Doge (KM — MCS) — Eddig az összes leadott árpát és búzát kifizették a felvásárlók, emiatt nem voltak pénzügyi gondjaink, fogad Már- tha József, a Dögéi Mezőgazdasági, Szolgálató és Kereskedelmi Szövetkezet elnöke a hűvös irodában, ahol nem maradunk sokáig, hanem indulunk a telepet körbejárni. Az aratás már a végéhez közeledik, az udvaron a begyűjtött terményt óriásmarkoló pakolja pótkocsis teherautóra. A tárolókat színültig megrakták vetőárpával és vetőbúzával, még valahogy beszusza- kolják mellé a zabot és a tavaszi árpát, de hiába lenne érdemes még több gabonát betárolni, ha nincs a szövetkezetnek szabad kapacitása. Vetőmagnak is — 100 hektár őszi árpát arattunk le, ennek jelentős része vetőmag — sorolja az elnök a terméseredményeket a kocsiban, amellyel indulunk a határba. — A termésátlag 4,1 tonna volt hektáronként, amit a vásárosnaményi keverőtelepnek adtunk el. Velük nem kell írásos szerződést készíteni, szóban megegyezünk és leszállítjuk a betakarított gabonát. A maradék megmarad vetőmagnak, ennek a tisztítása jelenleg is zajlik, amikor elkészülünk vele, fémzároltatjuk, és mi forgalmazzuk. A 169 hektáron termesztett búza termésátlaga jobb volt mint az őszi árpáé, hektáronként átlagban 4,8 tonnát gyűjtöttünk be. A termésátlag viszonylag jó, az alacsony sikértartalom miatt viszont csak takarmány- búzaként tudtuk értékesíteni. A végére maradt a 250 hektáron termesztett rozs, ennek a helyzete katasztrofális. A megye vezető kalászosának, a rozsnak, hiszen a rengeteg homoktalajon nem nagyon lehet mást termeszteni, igencsak mélyre kúszott az ára, 5-6 évvel ezelőtt is már megadták a tonnánkénti 5000 forintos árat. Külföldre nem lehet kivinni, a tápokba pedig csak igen kis Teherautóra zúdítják a betakarított gabonát, amelyet a keverőbe visznek A szerző felvétele százalékban engedik belekeverni. Nekünk még aránylag szerencsés a helyzetünk, hiszen időben kötöttünk szerződést a kisvárdai Proforg Rt.- vel, amely ha a betakarított rozs étkezési minőségnek megfelel, akkor átveszi a terményt. Az eddigi vizsgálataink alapján ennél a gabonánál sem lesznek piaci nehézségeink. Ilyen felületen egyáltalán nem éri meg rozsot vetni, csak olyan területen, amely kimondottan futóhomok, a többi részen pedig le kell mondani a hasznosításáról. Akárhogy számolunk, a 2,8 tonnás átlag hektáronként még 15 ezer forintos jövedelemhez sem juttatja a szövetkezetét. Ha ehhez hozzávesszük a legminimálisabb ráfordítást, az is meghaladja ezt az összeget. Nem is csodálkozom, amikor a jövő évi táblakiosztásnál lényegesen összezsugorodik a rozsra szánt terület nagysága. Ahogy elérjük a rozsföldet, az elnök azért megjegyzi: legalább annyit megadnának érte, mint az őszi árpáért, akkor már megérné termeszteni, még akár 250 hektáron is. Ha nem... A mondatot nem fejezi be, helyette lemondóan legyint egy nagyot. Néhány percig még magában értékeli az elmondottakat, aztán újra beszédesebb lesz: a földet a szövetkezet a tagoktól bérli, a tervek szerint ez a vetésfelület 1994 őszére is megmarad. Nem hagyja ki a magángazdákat sem, akik árpát, búzát és rozsot is termesztettek, ennek betakarításával a szövetkezetét bízták meg. Éltes kombájnok — A kombájnok már 7-8, némelyik tízéves — mutat a munkában lévők közül az egyikre Mártha József. — Már volt traktorakció, most lehetne kombájnakció is, mert a korosodó gépek üzembiztonsága lényegesen rosszabb, mint az újaké, az alkatrészek beszerezhetők, de igencsak drágán, emiatt igencsak megdrágult a kombájnolás. — Manapság egy új gép kb. 10 millió forint, szerintem alig van olyan szövetkezet, amelyik ekkora pénzt áldozna rá, viszont ha több év alatt kellene kifizetni az összeget, akkor szerintem lenne rá jelentkező. Nem titok, minden nyáron 60- 70 hektáron vállalunk bérkombájnolást, de ugyanezt teszik a környező települések szövetkezetei is. A földmérő által kijelölt cövekeket jól láthatóan ütötték bele a földbe, hogy később ne legyen vita. Az aratásnál sem az átlagmennyiség alapján kapják meg a terményt a magángazdák, hanem külön teherautóra rakják, azt lemérlegelik és után döntenek, kinek adják el. A többségük a szövetkezetnek értékesíti a terményt, mások takarmányként etetik fel a teheneikkel. — Tavasszal, sőt még június végéig igencsak bizakodtunk egy rekordtermésben — idézi vissza a történteket az elnök. Jó eredmények — A termésátlaggal nem is volt gond, hiszen az utóbbi évek legjobb eredményét értük el. Sajnos az árbevétel a takarmánybúza alacsony ára miatt elmaradt a várakozástól. Nincs mese, már a termelési ciklus kezdetekor el kell dönteni, étkezési vagy takarmány- búzát akarunk betakarítani, mert az előbbinek lényegesen kedvezőbb az ára. Ehhez viszont jól kell megválogatni a fajtát, ugyanis ha az étkezési búza előírt minőségi követelményeit nem teljesítjük, akkor az átvevő alacsonyabb áron veszi át a terményt, mintha takarmánybúzára szerződtünk volna.-w- y alantikor a világ él1 / tető erei a vasutak V voltak. Ma is kimagasló teljesítmény. Még Petőfi is megénekelte. A vasút természetessé vált, még ha sok gond, haj van a fenntartásával. De a lámpák, a világosság, az értelem erejének ragyogása , amelynek fényénél a tudás kicsúcsosodik, ez igen. Tőle kap más szint a tér, játékot lehet eszközölni az anyagon, a formán, csupán megvilágítás kérdése az egész, hogyan láttatjuk, amit látunk belőle, s mi az, amit látni akarunk. Jenő is ezen töri a fejét, ahogy az izzókat osztályozza. Valamikor volt egy huszon- ötös égő. Most halogén, szu- perbalux izzók, késleltetett kapcsolású hullámzó fények. Valahogy mégis a neon mellett maradt meg. Még az asz- szonynak is szerelt a konyhába, a mosogató fölé. Hadd lássa a meggyet magozni, meg a sárgarépát kapargat- ni. Most éppen a televízió lámpája izgatja. Mégsem az volt a jó, amit láttatni akartak? Pedig olyan jól megvilágították, azt lásson mindenki belőle, amit akartak. Nem fér a fejébe hogyan manipulálható egy lámpa, aminek az a dolga, hogy világítson, szolgálja az embert, ha már ennyit fizet érte. Mert tudja, hogy a fényt meg kell Törő István: nem megy ésszel, az elvégezhető erővel is. Most van mit tanulni még a közvetlen szomszédainktól is. Jenő tudná a dolgát most is. Valamikor elővette a parittyának előléptetett csúzliLámpák és lámpások fizetni, bárhonnan világít, bármilyen előjelű, és bármilyen színű világosságot bocsát ki magából... Piciny honunk büszkélkedhet vele: világhírű lámpagyára van. Az itt készült izzók, világítótestek eljutnak a világ minden tájára, öregbítve hírnevünket, ha már a focisták nem. Pedig valamikor itt voltak elsőrangú lámpásaink, akik kevés ellenszolgáltatásért is tudásuk legjavát adták. Most csak az ellenszolgáltatás van. Na, és a bosszankodás, hogy valamikor „rettegett” tőlünk Európa sok-sok válogatottja. Most is bemutattunk valamit: a durváskodást, az erőszakoskodást, meg azt, hogy ami ját, és sorban kilövöldözné a lámpákat válogatás nélkül. Most drága a hozzávaló, meg elmúlt a parittya — akarom mondani — a csúzlikészítési kedve. Vannak-e igazi lámpások? Töpreng rajta. Májusban biztosan, mert a természet gondoskodik róla, hogy legyenek. „Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek." — írja Radnóti a vadgesztenyefa virágairól. Egyfajta megbékülés ez a zord tél után. „No lám, én ilyen alázatot mutatok. Gyönyörködjetek bennem!” És mi gyönyörködünk a természet lámpásaiban, mert ő mindenkinek megmutatja a világát. Gárdonyi Géza „ lámpása" a néptanító volt, aki fényével beragyogta a tudásra vágyó gyerekek lelki világát. Hogy csüggtek ezen a tekinteten, s mily szomjasan vágytak erre az értelemre, erre a tudásanyagra. És hogy tudtak belőle gazdagulni nemzedékeken át. Ma újabb kísérletezésnek vagyunk tanúi. Minden eddigi csúcsot megdöntő alaptanterv készült. Biztosítanak-e róla készítői, hogy megváltoztatja majdan nemzetünk szellemi arculatát? Az utánunk jövő generációk birtokába jutnak-e annak a fénynek, mely népünket felemeli? Lámpások lesznek, vagy csak kiégett mécsesek, akik végrehajtják, elnyűvőd- ve napi gondjaik halmazában?! Ez komoly tét és kihívás. Néha olyan érzése van az embernek, hogy lámpások kellenének a hirtelen jött fénytől elvakult világban. Jenő is tudja, hogy a lámpák fényt adnak és meleget. A lámpák világítanak és értelmet adnak, megmunkálva a lélek mezejét. Lámpák és lámpások nélkül nem élhetünk. voltunk sötétben elégszer. Igazságtalan végkielégítések Nábrádi Lajos A Nyíregyházán közlekedő gépkocsik közül néhányat a végkielégítéséből vásárolt a , tulajdonosa. Igen, az utóbbi években csődbe jutott cégek némelyike a vezető beosztású munkatársaknak egymillió, sőt másfél millió forint végkielégítést fizetett. Több vállalatnál (nagyobb részt a fent említett cégeknél is) a szakmunkások, a segédmunkások 30-40 ezer forint végkielégítéssel búcsúzhattak. A végkielégítések témája ezekben a napokban ismét foglalkoztatja, illetve irritálja az embereket. A Hét című műsorban egy néző telefonon nemtetszését fejezte ki a tévések, rádiósok milliós végkielégítése miatt. Két évvel ezelőtt érthető módon zúgolódtak az egyik megyei nagyvállalat munkásai, s mellettük szól, hogy nem a vezetők és középvezetők végkielégítését tartották soknak, hanem a sajátjukat kevésnek. Való igaz: a régi értelemben vett törzs- gárdatagok, a 25-30 évig a cégüknél hűségesen dolgozók annyi végkielégítést kaptak, hogy abból csak egy-két hónapig tudták eltartani családjukat. Érveltek is: „Ott voltunk az alapításnál, gyakran túlóráztunk, s hogy cégünk csődbe jutott, azért nagyobb részt a vezetők a felelősek, ők esetleg elháríthatták volna a csődöt, nekünk nem állt módunkban” . A téma persze nem ilyen egyszerű. Nyilván a vezetők is mindent — vagy majdnem mindent — megtettek a csőd elkerüléséért. S nem árt emlékeztetni: a nagyobb tudást, a nagyobb felelősséget honorálni kell, még a végkielégítéseknél is. Am ha mindent figyelembe veszünk, például a nehéz fizikai munka lassú egészségkárosítását, akkor aránytalanságokról beszélhetünk. A mindenkinek tetsző arányt pesze lehetetlen megtalálni. Talán nem is keresik az illetékesek. S hogy kik az illetékesek? Erre a kérdésre is nehéz válaszolni, hiszen nem csupán a jogalkotók, s a kormány tagjai dönthetnek a végkielégítések mértékéről. A helyi törvény, a kollektív szerződés is szabályozza a mértéket. Így fordulhatott elő, hogy egy országos vezérigazgató majdnem tízmillió végkielégítést vágott zsebre. Az egyik nyíregyházi és az egyik beregi cég nem rég elbocsátott dolgozói a várható 30-40 ezer forintjukat (remélik, többet) csak egykét év múlva kapják meg, ha az épületek, gépek egy részét sikerül eladni. Ok feltehetik a költőinek tűnő kérdést: Eladják a tv és a rádió egyik-másik stúdióját is, hogy az ottaniak gyorsan kézhez vegyék végkielégítésüket? Nos, jogszabály írja elő, a bért, a végkielégítést is az utolsó munkanapon kell kifizetni. S ha nincs miből? Akkor bizony a költségvetés, vagy valamilyen tartalék alap megelőlegezhetné a végkielégítéshez szükséges összeget a vagyontárgyak eladásáig. Hogy a kispénzű elbocsátottaknak kisebb legyen a fájdalmuk. Oktalan ökölpárbaj Orémus Kálmán yi gyik ismerősöm, aki világéletében na- * f gyón aktív közösségi ember volt, a minap elkeseredetten panaszolta, hogy a környékbeli rendezvényeken az utóbbi időben rendkívül elszaporodtak a rendbontások. Ha valamilyen kulturális rendezvényt próbál szervezni, szinte minden alkalommal megjegyzi valaki: biztosan verekedés lesz. És bár legtöbbször szerencsére nem történik baj, az emberek arcán ott bujkál a félelem. Mint kiderül, ezen ökölpárbajok kezdeményezői sokszor nem is züllött, esetleg büntetett előéletű fiatalok, hanem olyanok, akiknek viselkedésével szemben különben nem merülhet fel kifogás, akikről nem is hinné az ember, hogy ilyen vad indulatok lappangónak bennük. A pszichológusok, szociológusok vagy akár a pedagógusok nyilván tudományos magyarázatát tudnák adni ennek a jelenségnek, ám nem kell feltétlenül szakembernek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, ezek a rendbontások csupán tünetei a társadalmi problémáknak. Arról van szó, hogy a fiatalok egyre nagyobb rétege teng-Ieng céltalanul a világban, mert munkanélküli, vagy tanulmányai befejezése után minden bizonnyal azzá válik. Ma még talán fel sem mérhető, hogy ez mekkora károkat okoz. Hiszen a fiatalok minden korban tele vannak energiával, és természetes, hogy szeretnének kitűnni. Ha pedig nem látnak maguk előtt értelmes célokat, akkor másban, máshol bizonyítanak. Sajnos, ma már, elsősorban anyagiak hiányában, erősen behatároltak a sportolási, művelődési lehetőségek is, különösen faluhelyen. Sok településen csak vegetálnak a művelődési házak, sportegyesületek szűnnek meg. Néhány megszállotton kívül, alig próbálkozik valaki az igazi értékek felmutatásával. Van-e megoldás? Hosszú távon biztosan. Mert ennek a néhány megszállottnak az a legnagyobb érdeme, hogy bebizonyította, ma, ebben az elég közönyös világban is meg lehet nyerni az embereket az értelmes céloknak. Olykor szinte a semmiből, fillérekből jönnek létre kulturális rendezvények, sportkörök. Csak nehogy egyszer ők is belefáradjanak. Emberek, segítsétek a megszállottakat!
