Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Nálunk szóba sem kerül, hogy ne legyen általános és ingyenes betegbiztosítás. Ha mégis megszavaztatná valaki a kérdésről a magyar lakosságot, többen voksolnának rá, mint a szociálliberális koalícióra, mivel kevesen tudnák megfizetni akár a reális kezelési költséget, akár a reális biztosítási díjat. Ha Amerikában referendum lesz, ott is biztosan átmegy a kérdés, mert tekintélyessé szélesedett a létminimum határán élők rétege. Szóval az USA társadalmának egyik legnépesebb csoportja, a középréteg attól fél, hogy még a mostaninál is kevésbé lesz érdekelt a szegényebb réteg részt vállalni a gyógyítás borsos költségeiből és végül is a jól keresők adójából fedezik a büdzsét, mint javarészt nálunk. Az orvostársadalom pedig abban nem lesz érdekelt hogy kímélje a beteg pénztárcáját — úgyis fizet a biztosító. Immár az adófizető pénzéből. Ismerős ugye? Attól tartok, náluk a mi szisztémánk olyan idegen volna, mint nálunk az övék. Pedig lehet, hogy belátható időn belül megismerkednek vele. Az USA alaptörvényének első mondata ugyanis így kezdődik: Mi, a nép... Ésik Sándor AKTUÁLIS INTERJÚNK Újraéled a tuberkulózis A személyiségi jogokra hivatkozva eltörölték a segítő jogszabályokat MAGÁNVÉIEMÉNY John mérge Higgye el, kérem, a nép nagyon is óhajtja az általános és mindenkire kiterjedő betegbiztosítást. Egy népszavazás biztosan megerősítene álláspontomban. A két mondat egy tévévitában hangzott el. Sokaknak gyanús lehet, hogy nem itthon. Tényleg nem. Ismerősöm los angelesi lakásában néztük a műsort. John, Mátészalkán még Jánosnak hívták, dühösen pattant fel: mi az, hogy a nép? Kinek a nevében beszél ez? Es ki az a nép? A legcifrább magyar káromkodásokkal fűszerezte kommentárját. Naná, hogy megszavazza az a sok csóró. Én lehúztam harminc évet a hajógyárban, fizettem a biztosítást, mint a köles, és ugyanúgy kezeljenek, mint aki egész életében segélyen élt, és soha egy fillért sem fizetett... Engem nem az lepett meg, hogy a világ leggazdagabb országában nincs általános betegbiztosítás. Hirtelen belegondoltam abba, hogy nálunk miből van, ha egyszer Amerika attól tart, hogy belerokkan, ha bevezeti. John feleségét néhány éve alapos kivizsgálásnak vetették alá, amelyben volt feltöltéses veseröntgen, véranalízis, és még néhány művelet, amelyeken nem sokkal azelőtt magam is átmentem. Engem kiengedtek egy megnyugtató zárójelentéssel, és kész. A hölgy ugyanígy járt, ám a biztosítója ezen felül kapott egy hatezer dolláros számlát is. Kicsit beleborzongtam az összeg hallatán, de megnyugtattak: ez egy olcsó biztosító, sokkal többe is kerülhetett volna. Vannak dolgok, amelyek végérvényesen hozzánk tapadnak. Ha egy-egy időre el is távolodunk tőlük, egyszer csak azon kapjuk magunkat, ismét állandó társaink. Valahogy így van ez a tbc-vel, amely egykor a 20-as évek idején „morbus hungaricus- ként” magyar népbetegségként lett világhírű. Specialitásunk tehát, amely nem büszkeségre, sokkal inkább szégyenkezésre ad okot. A kór újraéledéséről, a vele kapcsolatos tudnivalókról dr. Szűk Béla megyei pulmonológus szakfőorvos, címzetes egyetemi docenssel beszélgettünk. □ A tbc okai elsősorban szociális eredetűek, másodsorban pedig a felelőtlenségből fakadnak. — Ha Magyarországon a tbc helyzetét figyeljük, évtizedek adatait alapul véve megállapíthatjuk: az országos statisztika szerint mindig is megyénkben, Szabolcs-Szatmár- Beregben volt legrosszabb a helyzet. Ennek okait kutatva elöljáróban leszögezhető, ami a megbetegedésekre egyébként is jellemző, hogy háborús időkben, szociális válságok idején, az elszegényedés korában ugrásszerűen megemelkedik. Nem véletlen, hogy a tbc-vel a huszas években lettünk világhírűek, amikor a gazdasági válság környékén, a nélkülözések mélypontján arathatott a tbc-s halál. Azután a jobbulás évei jöttek, a szabályozott és szigorú szűrővizsgálatoknak, az intézményi hálózat fejlesztésének köszönhetően jelentősen javult a helyzet, a tbc visszaszorult. Azóta kiderült: korai volt az öröm, s nem volt oka a hurrá optimizmusnak. Akkor a kormányok számos engedményt adtak a tbc-s betegeknek, fejlesztették a gyógyintézeteket. Mostanra sajnos ismét visszafordult a helyzet. Szerintem azért is, mert az illetékesek elfeledkeztek arról, hogy a tbc fertőző betegség, amit nem lehet egyik évről a másikra felszámolni, s ami egy kicsi lazítás nyomán is újult erővel támad. Különösen feltűnő, hogy egyre több az igen súlyos tbc-s beteg, s szomorúan kell kimondani, hogy a tbc halál ismét nem számít ritkaságnak. Ráadásul — ami különösen fájdalmas tényező — egyre több a fiatal, olykor húsz-harminc év közötti beteg. □ Azt, hogy a tbc „virágkorában” mik voltak az okok, már tudjuk. Milyen előidézői vannak mostanában e súlyos betegségnek? — Nem titok ez most sem. A munkanélküliséggel, az elszegényedéssel együtt jár az alkoholizmus, a nemtörődömség, a lelki nyomorúság. Mindez együttesen oda vezet, hogy a tbc újra népbetegséggé válhat. Különösen súlyosbítja a dolgot, hogy az elszegényedett emberek, a legyengült szervezet kitűnő célpontja a kórokozóknak, miközgálat. Miért van az, hogy ha a szűrés olyan fontos, semmiféle szigorító szabály nem létezik? — Engem is nagyon érdekelne a kérdésre adott felelet. Közel három éve ugyanis annak, hogy a személyiségi jogokra való hivatkozásai eltörölték az ilyen jellegű jogszabályokat. Három éve kötelező volt a megjelenés, a távolmaradót megbüntethették, elő is állíthatták az illetékesek. Ma sajnos az a súlyosan fertőzött beteg is elhagyhatja az intézetet, aki — elnézést a kifejezésért, de — szinte fröcsköli magából a bacilusokat. Nehezíti a dolgot, hogy a tbc nem tartozik a fájdalmas betegségek közé, alattomosan teszi tönkre a tüdőt, s ha eljut egy stádiumba, amikor már észlelhető, érzékelhető, akkor már nem orvosolható. Pedig az időbeni felismerésnek köszönhetően a tbc a tudomány jelen állása szerint száz százalékban meggyógyítható. □ Mondják, némely betegnek nem is érdeke a gyógyulás... — Örülök, hogy ezt maga mondta ki, mert sajnos így igaz. A tbc-s betegnek hosszas táppénz vagy végleges rokkantnyugdíj jár, s bizony megesik, hogy az illetőnek az az érdeke, hogy legalább ezen a módon állandó jövedelemhez jusson. □ Ha már a betegségről, s magukról a betegekről sok jót ezek szerint nem mondhatunk, mondhatunk-e az ellátásról pozitív dolgokat? — Sajnos csak részben tehetjük ezt. Nehéz szívvel, de be kell vallanom, hogy Szabolcs-Szat- már-Beregben alig egy-két olyan tüdőszűrő állomás akad, amely megfelel a kor igényeinek. Többségükben leromlott, lerobbant épületek, elöregedett géppark, s hiányzó szakember a jellemző. Ezek a tüdőgondozók működnek ugyan, s ha nem is a legkorszerűbb műszerekkel, de azért kínkeservesen ellátják feladatukat. Nem tehetnek azonban semmit akkor, ha a lakosság nem él a felkínált lehetőséggel. A tüdőszűrő állomások állapotáért a helyi önkormányzatok, illetve a tüdőszűrő állomásokhoz integrált gyógyintézetek vagy rendelőintézetek a felelősek, s a legnagyobb baj, hogy az egészségügy e területén sincs egységes rendszer. Hiányzik a fegyelem, szűkösek a lehetőségek, kevés a szakember is. □ Mi hát akkor a kiút, s van-e egyáltalán? — Lennie kell, mert a helyzet pár éven belül katasztrofálissá válhat. Ha valami csoda folytán az ellátásban egyik napról a másikra minden gond megoldódna, minden jóra fordulna, akkor is öt évre lenne szükség ahhoz, hogy a javulás érzékelhető legyen. A tíz évvel ezelőtt beharangozott siker hiba volt. A látszólagos eredményekkel akkor megnyertünk egy csatát, de mostanra kiderült, elvesztettük a háborút. Bármilyen nehéz is, mozdulnunk kellene, hiszen a betegség egyre fiatalabb korosztályoknál támad. Balázy Attila felvétele beteg jutott, addig ez a szám nálunk 37! Azt gondolom, ehhez az adathoz nem szükséges különösebb kommentár. Megyén belül is akadnak különösen veszélyeztetett területek, Kisvárda és Nyírbátor környéke az új fertőző betegek arányát tekintve a legrosszabb területek közé tartozik. Számomra különösen Nyírbátor környékének adatai szomorúak, mivel ez a terület korábban a megye legegészségesebb körzetei közé tartozott. □ Készült statisztika arról is, mely rétegekből kerülnek ki az újonnan felfedezett tüdőbetegek. — Nem csak készült, készül is. Tíz évvel ezelőtt például vizsgáltuk az új tbc-s -betegeket foglalkozás szerint, s akkor megállapítottuk, hogy legtöbben az ingázók soraiból kerülnek ki. Az elmúlt esztendőben a regisztrált betegeknek közel harminc százaléka munkanélküli, huszonöt százaléka alkoholista, tizenkét-tizenhárom százaléka cigány. Akár örülhetnénk is, mert az ingázók között alig vannak tbc-s betegek, de az örömre semmi ok. A magyarázat ugyanis az, hogy az ingázók féltik munkahelyeiket, s nem járnak szűrésre. így őket majd csak akkor fogjuk megismerni, amikor majd esetleg gyógyíthatatlan állapotban kórházba kerülnek. □ A$ orvosok vesszőparipája a megelőzés, a betegségek időbeni felismerése, aminek legbiztosabb módja a szűrővizsben a szűrési fegyelem egyszerűen minősíthetetlen. Azt hiszem, helyesebb ma már fegyelmezettségről, mint fegyelemről beszélni. Amíg nyolc-tíz évvel ezelőtt ugyanis a lakosság közel kilencven százaléka jelent meg a tüdőszűrő vizsgálatokon, ma ez az arány alig ötven százalék, ráadásul épp azok maradnak távol, akiket a legveszélyeztetettebbek közé sorolunk. E megállapítást konkrét tények, statisztikai adatok igazolják. Szabolcs-Szatmár-Beregben egyedül annyi a tbc-s beteg, mint a nyugati országrész négy-öt megyéjében összesen. Amíg az elmúlt esztendőben Zala megyében például százezer lakosra hat új tbc-s A regisztrált betegek közel harminc százaléka munkanélküli, huszonöt százaléka alkoholista yy Lelomlott, lerobbant épületek, elöregedett géppark, s hiányzó szakember -------------ajeUemző-------„-^Az országos statisztika szerint mindig is Szabolcs- Szatmár-Beregben volt legrosszabb a helyzet yy , 'V ''S/ C ' 'jy / ytíj A//" ' « Kovács Éva
