Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-12 / 162. szám
1994. július 12., kedd HÁTTÉR Cigányföldművesek Gulácson Nemcsak a disznó hízik, hanem a pénz is • A tyúklopás itt nem fordul elő A határban mindig van kapálnivaló A szerző felvétele Balogh Géza Gulács (KM) — Közösen bérelnek, s művelnek földet a gulácsi cigányok. A kis beregi faluban tizenöt család fogott össze, s a Roma Szervezet, valamint az Autonómia Alapítvány anyagi támogatását is élvezve tavasz- szal nyolc holdat bérelt két helyi gazdától, és azt bevetette krumplival, napraforgóval, paszullyal, tengerivel. A gulácsi cigányok egy része bent lakik a faluban, másik részük a tivadari faluvégen. Ám ezek a lakások sem a sok helyütt szokásos rozoga, elhanyagolt házak. Itt majd minden portán disznók, tyúkok, kacsák zajongnak, ha eljön az etetés ideje, a kertben pedig szilva, meg meggyfák, s persze mindenféle konyhai növény. Ebben az utcában él Pongó Sándor, s Lakatos Zoltán, a Demokratikus Roma Szervezet helyi elnöke, illetve elnökhelyettese, akik annak idején oly sokat szaladgáltak, hogy földhöz jussanak a cigányok. — Nem is tudom, Sanyi hány levelet megfogalmazott, mire révbe értünk..., kár, hogy nem találkozhat vele, mert beszaladt a naményi kórházba a gyermeke után — fogad Pongó Sándornak az utcabelije, Lakatos Zoltán. Igaz, ő csupán az elnökhelyettes, ám ismeri a cigányok földhöz jutásának minden részletét. Ha meg hirtelen nem jut valami eszébe, segít neki a szomszéd, Balogh János. Nem kaptak segítséget — Tulajdonképpen mi már tavaly szerettük volna elkezdeni, de nem kaptunk sehonnan segítséget — kezdi az elején Lakatos Zoltán. — Végül aztán a Roma Szervezet adott a csoportunknak ötvenezer forintot. Akkorra persze mi már feltérképeztük, hogy kik lehetnek azok a gazdák, akik hajlandók földet bérbe adni, így aztán nem kellett sokat keresgélnünk, nyomban munkához kezdhettünk. Akik visszaléptek Eredetileg vagy harmincán jelezték, hogy ők is beállnak a földművesek közé, azonban mikor azt látták a kezdetekkor, hogy nemigen lesz abból senki, tizenöten visszaléptek. Maradt hát tizenöt család, s bizony közülük is voltak olyanok, akik elszömyűlködtek, amikor megtudták például azt, hogy mennyibe kerül egy hold felszántása, eltárcsázása. Lakatos Zoltán azonban cseppet sem csodálkozott, hiszen előtte nem volt ismeretlen a mezőgazdaság. Rokkantnyugdíjazásáig vagy tizenhét évet dolgozott a téesz- ben, s mint szövetkezeti nyugdíjas önállóan is rendelkezik három holddal. Meg négy hízóval, s rengeteg aprójószággal. — Nem csak az én portámon lát ilyet — mondja —, kérdezzen meg bárkit a környéken, mindenki azt fogja mondani, a gulácsi cigányokat össze sem lehet hasonlítani a legtöbb falu cigányságával. Itt olyan nemigen fordul elő, hogy valaki tyúklopásra adná a fejét. Gulácson negyvenegyné- hány cigánycsalád él, de csak hárman rendelkeznek munkahellyel. Vendéglátóink nyomban sorolják is a neveket: Szikszói Bertalan Pesten postás, Rákosi Adám csordás, Rákosi Béla pedig fejőgulyás a szövetkezetben. Jő találmány — Ez a Roma Szervezet nagyon jó találmány — magyarázza Balogh János —■, hirtelen meg sem tudom mondani, mennyien is vagyunk a tagjai, de az biztos, igyekszünk segíteni magunkon. A múltkor is vettünk két nagy disznót Márokpapiban, felfogadtunk két hentest, Szabó Bertalant és Fekete Pált, akikkel aztán szépen kimértük a húst. Igaz, nem volt rajta valami nagy nyereség, hiszen a szállítási költség sem filléres dolog már manapság, de nem fizettünk rá, a hasznot betettük a szervezet kasszájába. A növénytermesztő cigányok a munkák finanszírozására az Autonómia Alapítványtól húszezer forint vissza nem térítendő támogatást, s további 160 ezer forint kölcsönt is kaptak. Ügyességükre mi sem jellemzőbb: az el nem költött pénzt bankba tették, a kamattal is hizlalva a szervezetük bukszáját. — Ha az év jól sikerül, akkor itt úgy megnő a cigányok földéhsége, hogy már most gondolkodnunk kell azon, mihez kezdünk jövőre — kapcsolódik a beszélgetésbe az időközben hazaérkezett Pongó Sándor. — A bérleti forma is jó, de az lenne a biztos, ha saját földünk lenne. Már feltérképeztük, a gulácsi határban kiktől tudnánk legalább húszharminc holdat venni kedvező áron. Reméljük találunk támogatókat, s az Úr is a kegyeibe fogad bennünket..., ha így lesz, jövőre már a saját földünket műveljük. Igaz, a krumpli köthetett volna jobban is, a tengeri sem vetné meg az esőt, azonban az idei terméskilátások is biztatóak. Hála az égieknek..., no meg a cigányok kapáinak. Tárca A tengert szerette volna látni. Ülni a parti homokban, szemlélni a végtelen vizet, ahogy a láthatáron ráhajlik az ég, és megfürdik benne. Várni a hullámokat, a ritmust görgető végtelen időben, a dagály és apály hatalmát. De hamar kilódítja önmagát: neki ez a végtelen róna- ság a tenger, s ameddig ellát, a nyárfasor. Péter Pál után a búzatábla egyetlen szőke, hullámzó tenger. Pár éve a közös volt ilyen. Most szinte neki susognak a kalászok, egyenként hallja mindegyiket, s látja a bólogató fejeket. „Bólints János, az a dolgod, / mit érsz? most kell megmutatnod...!” -— hallja a tréfás strófát. És ő a búzakalászra bólint, az éltető erőre, amely csak akkor válik azzá, ha betakarítják. Manapság komoly próbatétel ez. Hajdan, a kézi kaszás módszerrel ráment szinte az egész nyár az aratásra, meg a cséplésre. Emlékek dagasztják, ahogy visszagondol a búzatarlón sorba rakott keresztekre. A cséplőgép hatalmas dongóhoz hasonlító zümmögésére, s ahogy a tö- rek, a pelyva röppent szerteszét, úgy teltek meg a zsákok. 0 csak alányúlt és vitte. Hol van már az? Nemrég még gépesített volt minden mozzanata a búza- termesztésnek. A téeszek legsikeresebb ágazatának számított, jövedelmező volt, el lehetett adni. Most meg!? Csak az ár kötött. Minden más mélységes találgatás. De addig le kell aratni valahogyan, az sem lesz könnyű. Komoly költséget jelent majd a termesztőnek. Innen nézve még haszonnal is kecsegtet. János is tudja. Még tárolni is kell, ha van hol egyáltalán. A búzavetési kedv manapság nem elegendő. Félő, hogy megint csak elkótyavetyélő- dik a jó, közepes termés. Valakik majd jól járnak, meggazdagszanak belőle. Egy biztos: azok nem a termelők lesznek. János is hiába húzgálja a bajuszát, és hajtaná a bögölyöket tovább. Mindenhez hitel kell, s a hitel még mindig egyeseknek van, Az övére nem mondhassák azt, hogy gyommagvakkal van tele. Csak Marcsa lenne itt. De jó lenne együtt nézni ezt a szelíden hullámzó tengert. Marcsa nincs. Aratóbálok jutnak eszébe, meg aratóversenyek. Most majd újra divatba jönnek, mert markos legények és szemrevaló menyecskék mindig voltak, akik úgy tudtak örülni az ég áldásának, amiket belecsurgatott ezekbe a búzaszálakba. Majd elmegy Marosához, pár szál virággal a kezében, s elmormolja amit látott, az aranyló tengert, amire mindig vágyott. És a bened- vesedő szemen megint áttör az aggódás, csak le ne verje a jégeső, fel ne gyújtsa a villámlás, s megriadva teszi le a kaszát. Lehúzódik a fasorba. Túl erős neki már ez a napsütés. Lángol a nyár, vibrál a levegőjű villanyvezetékek szinte ráhajlanak a búzatáblára. Lehunyná a szemét, hogy az ég kékségében megőrizze az érett búzatáblát. Helyette leszakít egy kalászt, morzsolja, kipréseli a szemeket. Megfújkálja, hogy a szálkák messze repüljenek, s kibuggyanva a toklász fogságából ott fénylenek a gyönyörű, fiatal, világosbarna búzaszemek. Mondják az Úr a maga arcát teremtette a mag egyik behorpadó végébe. Elismerően csettint: acélos búza, szép búza, jó búza, s dörmögné még hozzá a jelzőket, amelyeket még az apjától hallott valamikor. ■jr^- önnyű szellő surran. Felborzolja a búza- X \_ táblát. Hullámzik, akár a tenger. Ezért a tengerért már érdemes élni, pen- dülni a napok idegeket tépő húrjain, s hallgatni, ahogy a búzakalászok háladallamaikat dúdolják a Teremtőnek. Törd István Búzatenger Nézőpont Apró örömök Cservenyák Katalin A minap Debrecenben volt dolgom, s bár még itthon gondosan eligazítottak (na, nem a város irányába, annyit még tudok), merre találom a keresett hivatalt, túl sok reményem a sikerre nem volt. Már itthon túl bonyolultnak tűnt a dolog, de abban bíztam, végül is magyarul beszélnek ott is, valahogy csak boldogulok. Ment egy darabig minden rendjén, aztán egyre erősebb volt bennem az gyanú: első nekifutásra nem fogok odatalálni. Mivel épp lámpát kaptam, átszóltam a párhuzamos sávban várakozó kocsiba, ha vezetője netán helybéli, mondaná meg, merre tovább. Szerencsém volt, tudta az irányt. Intett, csak kövessem. Csakhamar szem elől is tévesztettem. Gondoltam, már rég elkanyarodott másfelé, amikor látom ám, épp előttem halad a fehér Lada, balra indexel, s vezetője kézzel-lábbal integet, nekem is arra vezet az utam. Míg kanyarodtam, azon örvendeztem, milyen szerencsés vagyok, hogy pont egy olyantól kértem segítséget, aki ugyanoda ment, ahová én. A meglepetés azonban csak ezután ért: a fehér La- dás, miután meggyőződött róla, most már semmiképp sem tévedhetek el, visz- szafordult, és ment a dolgára. Valami melegség támadt a szívem táján: ez az ember képes volt a fél várost átautózni csak azért, mert úgy érezte, városába tévedt egy idegen, s neki, a házigazdának kutya kötelessége segíteni rajta. Nem kérdezte, honnan jöttem, minek jöttem, azt se, miért vagyok ilyen bamba, hogy még egy térképet sem hozok magammal. Neki az volt a fontos, ha már itt vagyok, ne távozzak kellemetlen élménnyel. Úgy gondolom, itt kezdődik az, amit már rég elfelejtettünk: aprónak tűnő kis figyelmességek teszik szebbé, kedvesebbé a mindennapjainkat, az életünket. S ha már megtanultunk (mert ezt is tanulni kell) könnyedén, szinte észrevétlen egy szép szóval, egy simogatással segíteni, és nem keresztbe tenni egymásnak, nem hiszem, hogy együtt nagyobb dolgokra ne lehetnénk képesek! A tökéletesebb belvízszabályozás érdekében új szivattyútelep épül az Ecsedi-lápon, a Zsilinszki csatornán. A kivitelezés első lépcsőjeként a munkagödör kialakításával és a magas talajvízszinttel kell az építőknek megküzdeni Szűcs Róbert felvétele Kommentár Színpad szabadtéren Bodnár István r öbb figyelemre méltó műsorral várta az érdeklődőket a napokban a nyíregyházi szabadtéri színpad. A padlás című musikel bemutatására Hegedűs D. Géza vendég- szereplése tette fel a koronát, a Fővárosi Operett Színház a Sybill című operett színrevitelével szerzett kellemes perceket a könnyű műfaj kedvelőinek, Mikó István csapata pedig békebeli kabarét kínált. A hónap végén több könnyűzenei koncert lesz. Úgy tűnik, a Mandala Dalszínház lelkes fiataljai valóban jó gazdái az ország egyik legszebb szabadtéri színpadának. Emlékszünk rá, évekig nemigen tudtunk mit kezdeni vele, szabadtéri mozivá való lefokozása nem volt igazán jó megoldás. Tavaly aztán megváltozott valami, több jó előadást is láthatott a nyíregyházi közönség. Meglehet persze, hogy a fenntartása még most sem gazdaságos, de hát például a gyulai, vagy a kisvárdai várszínház fenntartása, működtetése is komoly tízmilliókat igényel. A nyíregyházi szabadtéri színházra is költeni kellene, remélhetőleg az önkormányzat is hamarosan átutalja az ígért támogatást. Ami pedig a színpad műsorait illeti, bizonyára lehetne még színesebbé, még választékosabbá tenni. Talán nem is kellene mesz- szire menni, a kisvárdai várszínházzal összefogva, egy-két határontúli magyar színházra támaszkodva talán még a költségek sem lennének túlságosan magasak. A nyírbátori zenei napok koncertjeiből is bizonyára lehetett volna szervezni itt egy-egy bemutatót. Talán majd jövőre. A kínálat a nyár hátralévő részében így is figyelemre méltó. EEEEEOl és drága, nem igazán segíti a kistulajdonost. Komótosan nekiáll kaszálni a táblaszéli gazt, hogy minél kevesebb ocsú kerülhessen bele. Pedig nem ő fogja kenyérnek megőrölni és megsütni. Ez a gondosság megmaradt. Mindennek meg kell adni a módját, így ennek is.
