Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-04 / 130. szám
1994■ Június 4., szombat___________________ Napkelet • A KM hét végi melléklete se nélküle Magától soha nem ment, mindannyiszor el kellett vitetni, amiért nagyon haragudott a feleségére. Amikor otthon volt, sokszor várta késsel. Féltékenykedett: biztos megcsalta! Egy perc késésért is tombolt. Eltörte az asszony orrát, úgy pofon vágta, hogy agyrázkódása lett. Beleragadt a mellébe, rángatta, hogyha más nőnek leamputálhat) ák, neki miért van melle? Egyszer a fiát elkezdte fojtogatni a folyosó sarkában. Csak úgy ok nélkül nekiesett.... — És az orvosok szerint nem elmebeteg —- mondja értetlenül az asszony. — Kértem, hogy helyezzék gondnokság alá, de úgy találták, hogy tiszta a tudata. Pedig még nem volt leamputálva a lába, amikor mentem biciklivel dolgozni, ő meg jött utánam kocsival, hogy elüt engem. Véletlen baleset és senki sem tudja, miért haltam meg. A fiút is meg akarta ölni. Azt mondta, amikor alszik, rátérdel a derekára, felhúzza a fejét és elroppantja a nyakcsigolyáját. Úgyse tudják megállapítani az orvosok, hogy halt meg! Egyszer ki akarta tépni a méhemet. Lerántotta a nadrágomat a folyosón és alulról belém markolt. Ez volt az egyetlen eset, hogy megütöttem... — Most mit akar tenni? — Olyan szociális otthonba helyeztetni, ahol az alkoholistákat kezelik. A férjem ettől igen fél, mert ő már abban a reményben volt, hogy újra megbocsátok neki. De most már nem. Én nem hittem se a szüleimnek, se a testvéreimnek, senkinek, hogy nem lesz ember belőle. Bíztam benne. De most már eleget tűrtem és szenvedtem. Meg félek is, hogy tragédia lesz, megöl minket. Vagy én őt... * Két hét múlva találkoztunk újra. Megint hazafogadta az embert. — Nem azért, mert megfenyegett, hogyha elvitetem az otthonba, megöl engem és a fiút is — magyarázta. — Hanem, mert régen olyan jó volt hozzánk... — Tehát megbocsátott neki? — Nem, azt azért nem — vágta rá feltűnő gyorsasággal. — Most már nem tűrök tovább. És elment. Én meg gondolkodva bámultam utána: hol a rejtélyének kulcsa? Tiltakozik az iszákos ura ellen, mégis vele él. Válni nem akar. Nem hiszem, hogy a régmúlt édes percei miatt. Más lehet az oka, hogy vállalja ezt a gyötrelme^ sorsot. Annyiban igazi asszony, hogy nem a józan ész, hanem az érzelmei irányítják. Aztán arról kaptam hírt, hogy pár napja megint elvitette a férjét az intézetbe. Éz a tizenötödik elvonókúrája. Kétlem, hogy volna segítség. Menthetetlen. Az asszony is. Egyszer tragédia lehet a tornácos házban. mert nem lehetett mellette megmaradni. Kezdett fojtogatni engem és a gyerekeket is... Már olyan szörnyű volt, hogy egy orvos segítségével elvitettem elvonókúrára. Vagy három hónapig volt ott, fogadta is, hogy nem iszik többet. És most van a tizennegyedik elvonón... Aztán váratlanul bevallja: nem árulta el Tóth M. Ildikó Nyíregyháza (KM) — Középmagas, szomorú szemű asszony fogad a verandás házban. Sovány, szeplős bőrű. Színes kötő van előtte, épp tésztát gyúr, ezt árulja a piacon, boltok előtt. Negyvenöt év körülinek nézem. — Örülök, hogy eljött — tesz föl egy kávét. — Legalább megtudják, hogy mit élek át az uram miatt. Mert itt tragédia fog történni... Elfordul tőlem. A fröcskölő kávéfőzőt nézi. Minden barna cseppet gonddal letöröl a tűzhelyről. Szertartásos mozdulatai olyan emberről árulkodnak, akinek nagyon fontos a formaság, a látszat. Más már rég elvált volna. Ő ragaszkodik a balsorsához. Azt hiszem, fél az egyedülléttől. Bármily pokol ez a házasság, legalább ismeri a stációit. És szenvedhet is benne, mert a mártíromságra — ki hinné, hogy mennyi asszony igényli ezt — szüksége van. — Huszonöt éve ismerkedtünk meg — mondja halkan. — Egy évig udvarolt, aztán összeházasodtunk. Szépen éltünk, minden gondolatunk egymásé volt... Tíz éve változott meg, amikor betegeskedni kezdett. Addig áldott jó ember volt! — néz rám bizonykodva. — Teherautósofőrként dolgozott, nem csavargó«, a pénzét rendben hazaadta, foglalkozott a gyerekekkel. Merthogy van egy fiúnk és egy lányunk, a fiú még itt él velünk. Elém teszi a kávét, és leül. * — Szóval, gyomorfekélye lett, meg kellett műteni. Akkor kapott rá az italra. Fájni kezdett a bal lába is, megállapították, hogy érszűkületes. Kezelték, de csak fokozódott a fájdalma. Akkor már nagyon ivott, minden műtétje után egyre többet. Volt úgy, hogy egy liter konyakot naponta, aztán sört, meg bort is. Rohamosan vált alkoholistává... Szipogva felugrik, felteszi a fazekat a Balázs Attila felvételei tűzre. Farhátból főz levest. Ez náluk ünnepi eledel, őt leszázalékolták, a járadék kevés. A fiú munkanélküli, segélyt se kap. Az ura meg a kocsmába viszi a nyugdíját. Mindent dugni kell előle, mert lopja a pénzt. Ha nem talál, eladja a tárgyakat. — Sosem kérdezte meg tőle, hogy miért iszik? — De — bólint. — Még azelőtt, hogy amputálták a lábát. Kértem, hogy, ne bántson bennünket és ne igyon annyit, a kórházban, hogy a férje iszik, cigizik. Pedig kérdezték az érműtét előtt. — Tudja, hogy mennyit ártott vele? — Tudom. De az uram kért, hogy ne áztassam el az orvosok előtt — magyarázza pislogva. — Nagyon fogadta, hogy többé nem iszik, nem dohányzik. Hittem neki... Az első elvonó után könyörgött, hogy csak egy üveg sört hozzak, mert folyik róla a víz és rázza a hideg. Hoztam. — Cinkosa lett a férjének. Miért? — Én kórházban dolgoztam, megtanultam, hogy a beteget ki kell szolgálni — futnak végig apró rángások az arcán. — Lelkibeteg voltam, hogy levágták a fél lábát. Nagyon, nagyon bántott engemet... Kezelgettem, kenegettem a csonkját, minden gyógyszert megvettem neki, én bicikliztem el a műlábbal, ha itt, vagy ott nyomta... Sírni kezd. Vajon a könny jóvá teheti az elkövetett hibákat? Vagy önmagát sajnálja? Nem találok rá választ. Azt tudom, hogyha baj van, azonnal rohan az önkormányzathoz. Mástól vár döntést, cselekvést. Ő gyenge az elhatározásokra. * De a férjén az elvonókúrák sem segítettek. Volt úgy, hogy fél évig bírta ital nélkül, de inkább csak egy hónapig vagy két hétig. A KM VENDÉGE Tóth Kornétia Ollóval olvas újságot dr. Menner Ödön, a vásárosnaményi Remény patika nyugdíjba készülő vezetője immár több évtizede. Szokatlan könyvet tesz elém: újságcikkek az egészségügy, a szociálpolitika területéről és minden kis információt megőrzött Vásárosnamény életéről. Egymásnak feleselnek a riportalanyok a különös cikkgyűjteményben: fejlesztések, beruházások, országos hatáskörű döntések helyi megvalósulása és még egy sor érdekesség. Korhű dokumentum a szocializmus kiteljesedésének korából. Mint annyian mondják, Menner Ödön is véletlenül került a pályára. A Test- nevelési Főiskolára pályázott, a síelés volt a nagy szerelme, de mifelénk alig talált havat. Három lábtörés azonban meggyőzte arról, hogy neki nem itt készítettek helyet. Az édesanyja orvosnak látta lelki szemeivel, de kétszer tanácsolták el az egyetemről, az akkori szemléletet tükröző mesével: ne szülessenek diPapírra vetett patikatörténelem nasztiák a néphatalom uralma alatt. A dédapja Borsod megye tisztiorvosa, nagyapja és apja pedig gyógy szerészként élte le az életét. Ám a sport megtanította nyerni és veszíteni a fiatalembert, s optimizmusa végül átsegítette a kezdeti nehézségeken. Mint mindent az életben, csak teljes erőbedobással tudott elképzelni. A gyógyszeré- szethez gyermekkori élményei is kapcsolódnak, hiszen a betegek szolgálatát az otthoni levegővel szívta magába. A diósgyőri vasgyár lakótelepén kezdte a munkát, de elcsábították Szabolcsba. Tisza- vasváriban 15, Vásárosnaményban 17 évet tud maga mögött. Nem akármilyen évek voltak ezek. Még ma is őrzi az 1950-ben történt államosításról szóló kétsoros levélkét. Talán a családi tradíció, talán a múlt értékeinek megbecsülése késztette arra, hogy feldolgozza a megye gyógyszerészetének történetét. Áz öt kötetes mű páratlan dokumentum az intézményhálózat és a patikai dolgozók életéről, terveiről, a gondokról. Kiadásra vár, de a történészvénával megáldott patikus „csak” a íatalmas munkát tudja letenni az asztalra, a pénz megszerzésére nem ismer receptet... Elindította a megyében a szakmai műtárgyvédelmet. Doktori disszertációját is a szakmatörténet ihlette: Szabolcs vármegye gyógyszerészeti hálózatának kialakulását vetette papírra, kezdve az 1648-ban alapított nyíregyházi Arany Sas patikától az utolsó előtti A szerző felvétele napokig. Az utolsók ugyanis kissé megkeserítették a nyugdíjba vonuló gyógyszerészt. — Apám az elvtelen percentezés, az egyeseknek adható engedmények ellen küzdött, nekem meg a kereskedelmi jelleg eluralkodása fáj. Öt évig tanulnak a gyógyszerészjelöltek az egyetemen, s a megszerzett tudással áruljanak sampont, szemspirált?! A magánpatikák elszívó hatásával sem tud versenyezni, mert ott nettóban kínálnak annyit a belépőnek, mint itt bruttóban. Ennek ellenére szívesen jönnek gyakorlatra Naményba az egyetemisták, hiszen a megye 2-3. legnagyobb forgalmat lebonyolító patikájában szinte minden esettel találkozhatnak. A családi hagyomány azonban megszakadni látszik: a lánya jogász, a fia számítógép-programozó mérnök, a felesége grafikusművész. Menner Ödön, akit a Beregi táj és a beregi ember megbecsült fiának fogadott, most már a Börzsönybeli kis házukról álmodik, ahol rügy- fakadástól lombhullásig a természetben keresi a felüdülést és a megnyugvást.