Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-02 / 128. szám

1994. június 2., csütörtök KULTÚRA Folyóirat-szemléző Nyíregyháza (P. Cs.) — Megyénk két folyóirata — a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és a Pedagógiai Műhely — nemrégiben je­lentkezett idei, második számával. Néhány ajánlat álljon itt figyelem felkelté­sül az ígéretes tartalomból. A Szemle kisebb „rovat­tal” emlékezik meg a zsi­dók deportálásának ötvene­dik évfordulójáról. A me­gye zsidóságának rövid tör­ténetét tekinthetjük át Nagy Ferenc segítségével. Rész­letesen szól a szerző a de­portálások embertelen idő­szakáról. Döbbenetes tudo­másul vennünk, hogy a kegyetlen pusztítás követ­kezményeként a zsidó la­kosság létszáma megyénk­ben az 1941-ben regisztrált 5,8%-ról 1949-re 0,7%-ra esett vissza. A témához kapcsolódóan olvashatunk egy visszaemlékezést Kere­kes Györgytől, aki nem mint történész, hanem mint a 72894. sz. túlélő számol be a mauthauseni haláltábor napjainak iszonyatáról. A Valóság fejezetcímmel jelzett folyóiratrészben szá­madatokkal igazolt képet kaphatunk az 1990-es évek elejének lakásviszonyairól. Sajnos, mint a szerző meg­jegyzi záró gondolatában, továbbra is a legnehezebb helyzetben az alacsony jö­vedelemmel rendelkező ré­tegek vannak. Számukra je­lent szinte megoldhatatlan problémát a lakáshoz jutás anyagi feltételeinek az elő­teremtése. A Szemle rovat­ban recenziót olvashatunk Fazekas István első köny­ves költő Harangok és ke­replők c. verses kötetéről. A Pedagógiai Műhelyben tallózva, rögtön szemünkbe ötlik a közelmúltban várat­lan hirtelenséggel elhunyt Szabó László grafikus-tanár posztumusz írása, melyben a nyíregyházi tanárképzőn 1993-ban beindított rajz-vi­zuális kommunikációs szakról számol be. E szak­pár bevezetésével a tanszék a középiskolákból hiányzó, képzett szakemberek után­pótlását szeretné megolda­ni. Bár napjainkban már egyre többen vesznek részt külföldi tanulmányutakon, még mindig kivételes helyzetben vannak azok, akik egy idegen országban sajátíthatják el a az adott nemzet nyelvét. Egy ilyen tanulmányúiról számol be Karádi Zsolt, aki Párizsban vett rész egy négyhetes nyelvi kurzuson. Ugató madár, makrancos macska Az előadás talán kissé hosszúra nyúlt, mégis vastaps lett érte ajutalom Tizenegyedik alkalommal rendezték meg Ravenná- ban a Dante Biennálét. A zsűri a fődíjat örmény mű­vésznek, Garegvine Davidiánnak ítélte oda. Tóth Sán­dor nyíregyházi szobrászművész gondolatgazdag és mívesen megformált kaputervét Ravenna város aranyérmével jutalmazták. Képűnkön: a karabahi al­kotó és díjnyertes munkája Amatőr felvétel Hírcsokor Könyvhét... ...Az Ünnepi Könyvhét ese­ményeihez kapcsolódó ren­dezvényt tartanak június fi­án 18 órától Nyírpazony- ban, a Vasvári Pál Utcai Ál­talános Iskolában. Az ösz- szejövetelen az érdeklődők találkozhatnak Dr. Margó- csy József nyugalmazott főigazgatóval. (KM) Sulisirató... ...A Legyen a betű jó barát Alapítvány gyermeknapot rendez június 4-én Buda­pesten a szociálisan és egészségügyileg hátrányos helyzetben levő gyerme­keknek. Érdeklődni lehet az esti órákban a 202 26 97-es telefonszámon. (MTI) Díszdoktor... ...A párizsi Sorbonne Egye­tem bejelentette, hogy dísz­doktorává avatja Mityiszlav Rosztropovicsot, a világhí­rű orosz csellóművészt és karmestert. Az ünnepélyes aktusra június 19-én kerül sor. (MTI) Baráti kör... ...Újjáalakult a vajai Vay Ádám Múzeum Baráti Kö­re. Az egyesület — mely­nek megyénkből közel négyszáz tagja van — nem­rég jelentette meg tájékoz­tató füzetét. (KM) Lovaglás... ...és népi mesterségek meg­ismerése és megszeretteté­se szerepel annak a tábor- naka programján, melyet a nyáron két alkalommal jú­nius 20-tól és augusztusban szervez a Sóstói Lovasklub a nyíregyházi múzeumfalu­ban. (KM) Film Evitáról Buenos Aires (MTI) — Újabb film készül a legen­dás argentin elnökasszony­ról, Éva Peronról, népszerű nevén Evitáról. Argentin lapjelentések szerint Oliver Stone felkereste Carlos Me­nem argentin elnököt, és hozzájárulását kérte, hogy az Evitáról készülő filmjé­nek egyes jeleneteit az el­nöki palotában, a Casa Ro- sadában forgathassa. Ennek a palotának erkélyéről szólt ugyanis Éva Peron több ízben is az alatta levő téren, a Plaza de Mayón egybe­gyűlt tömeghez. Minya Károly Kisvárda — Akár a szín­házak ünnepé­lyes évadzáró­jának is tekint­hető az a fesztiválsorozat, amely „végigsöpör” az or­szágon így május végén, jú­nius elején. Az országos szín­házi találkozó az idén Zala­egerszegen lesz, itt mutat­koznak be a Jancsó Miklós kiválogatta darabok előadói és a szakma. Május 29-én a Csepűrágó fesztivál adott otthont az összes magyar nyelvű színját­szónak. Szervesen illeszkedik ebbe a sorba a határon túli ma­gyar színházak „randevúja”. A Kisvárdára érkezőket először a városhatárban egy üdvözlő felirat fogadja, a központban pedig egész transzparenserdő hirdeti az előadásokat, s azt, hogy jeles ünnepi hét vár az itt lakókra és a vendégekre. Nemzeti összetartás Emlékezetesen szépre sikere­dett a fesztivál nyitóelőadása. Essék most először a Sütő-drá­máról szó. Immár kortalannak tűnik a ’48-as szabadságharc utáni újból fellángolás témája. Sokan emlékezhetnek a Szir­mok, virágok, koszorúk című filmre, s néhányan talán is­merik Békés Pál egyik legú­jabb New-Buda című művét, amelyben a szabadság és de­mokrácia továbbélése néhány Amerikába vándorolt volt ’48- as fejében fogant meg. Sütő András Ugató madará­ban sorsszerűén — a kisebbsé­gi értelmiség időnként kilátás­talan helyzetének felhangjával — ábrázolja a nemzeti össze­tartásra vágyakozók, az ismét reménykedők, s az újrakezdők helyzetét. Izgalmas ennek a színpadi műnek az előélete. Az író 1985-ben készült el az első változatával. Három szín­ház hárította el magától akkor —pártutasításra. A fiókba zárt darabot a Nemzeti Színház ve­zetősége keltette életre, ami­Az Ugató madár című Sütő-dráma egyik hatásos jelenete Balázs Attila felvétele kor elkérte, s színre vitte. Ta­valy őszre pedig elkészült vele a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A mostani, kisvárdai nyitóelőadás mintegy jelképes folytatása az elmúlt évi talál­kozónak, amelynek a záró­darabja az Advent a Hargitán volt. A jégmadár szimbólumát az ugató madáré követte: az „ugató” császár és a levert sza­badságharcosok keserűségé­nek motívumaként. A mű fő­hősének, Bodor Péternek to­vábbélt életében a Bánk bán sorsa formálódik újjá: a ma­gánélet vagy a közélet a fonto­sabb? S hogy viszonyul ez a hatalomhoz? A főhős, ha már sikerült megmenekülnie az akasztófától, nem vágyik a közszereplésre, a Közbátorléti Nemzeti Védegylet elnöksé­gére. A zászló és a felesége, Claudia közül az utóbbira esik választása, ahogy ő nevezi, a Magánbátorléti, családi és mű­vészi Védegyletre. Ez a kitar­tás azonban véges, s a bankók újranyomása végleges halálos ítéletét okozza. Veretes nyelvezet A címszerepben örömmel és ismerősként köszönthette a kisvárdai publikum Ferenczy Istvánt, aki ízes beszédével a veretes, képes sütői monda­toknak s az ábeli furfangos székely célzásoknak hiteles tolmácsolója volt. A kiegyen­súlyozott, színvonalas előadá­sához hozzátartozott, hogy nem volt egyedül: méltó társa volt Kilyén Ilka feleségeként, nagyasszonyként. Az epizód- szereplők közül feltétlen ki­emelendő Szélyes Ferenc a bolond, alias magyartanár sze­repében. Ez az összekötő szál került időnként a legközelebb a nézők szívéhez. Nagy István az elmeorvos szerepében volt valóban „otthon”. Áz előadás talán kissé hosszúra nyúlt, en­nek ellenére vastaps lett érte a jutalom éjféltájban. Kétféle álom Vasárnap délelőtt ismét a ma­rosvásárhelyieké volt a szín­pad. Ismét egy Kincses-ren­dezés. Strindberg Júlia kisasz- szonyát Csutak Réka f.h., So- mody Hajnal és Gáspárik Atti­la adta elő. A darab „magva” megra­gadható a két főhős, Júlia és Jean álmán keresztül is. A grófkisasszony egy magas oszlop tetején ül, és nem tud lejönni; a lakáj pedig a követ­kezőképpen álmodik: „...sötét erdőben egy magas fa alatt fekszem. Fel akarok mászni... körülnéz-ni a napfényben für­dő ragyogó tájon, megdézs­málni a magasban a madár- fészket, amelyben aranytojá­sok rejtőznek.” E rangbeli visz- szacsúszás és felemelkedés vi- askodása egy strindbergi mű­ben mi mással ötvöződhetne, mint a nő-férfi párharcával, ambivalens szerelmi érzésé­vel. Csutak Réka Júlia szere­pében úgy járkál és hergeli Jeant, mint egy macska, ami­kor az a kerítés mellett ellejt a szomszéd kutyája előtt, tud­ván, hogy a kerítés, ami közöt­tük van, úgyis megvédi. Azon­ban a műbéli izgatásban ez a kerítés labilis, s Júlia minden parancsoló csettintésében ott rejtőzik az, hogy ki ne essen a rangjából: ne engedjen szeszé­lyes, férfit kívánó vágyának. A makrancos, elkényeztetett, ki­számíthatatlan vadmacska azonban tébolyult félelem és remény közt vergődve alul­marad. Ezt olvashattuk ki Csu­tak Réka ígéretes játékából. Jean Gáspárik Attila alakítá­sában az első perctől racioná­lis, ridegen számító, az érvé­nyesülés lépcsőfokait gyer­mekkorától építő, tudatos egyéniség. Mire kell nekünk egy zongora? Hamar Péter Rajkinnak, a ne­ves parodista-hu- morista színész­nek volt ez az emlékezetes kér­dése: „Mire kell nekünk egy zongora?” Jeleneteinek szöve­gét megtanulta magyarul, mert tisztelte és szerette közön­ségét, s jellegzetes akcentusa könnyen felidézhető ma is. „Teszünk bele krumplit!” — így szólt a válasz, s mindenki értette, hogy egy magatartás­fonna kritikájáról van szó. És mire kell Jane Campion új-zélandi rendezőnek egy zongora? Leginkább arra, hogy egy ostoba, az elemi lo­gikát nélkülöző melodramati- kus história kellős közepébe helyezze. A zongora (a ma­gyar forgalmazásban: Zongo­ralecke) című filmjének cse­lekménye valamikor a múlt században játszódik, s ha min­den igaz, Ángliában kezdődik, s döntően Új-Zélandon zajlik. Holly Hunter játssza a fő­hőst, azt a fiatalasszonyt, aki gyerekkora óta nem akar be­szélni, csak a süketnémák jel­beszédét használva hajlandó kommunikálni lánya segítsé­gével, aki szerelemgyerekként jött a világra. Hogy miért nem óhajt beszélni az Ada nevű hölgy? Csak! Mert ha beszél­ne, ennyi zagyva cselekmény­fordulatot mégsem lehetne egymás mellé .rakni. Meg egyébként is: a főhős kis hibá­val mindig esélyes az Oscar- díjra: az autista az Esőember­ből, a vak A nő illatából, s ter­mészetesen Hunter is megkap­ta idén a szobrocskát. (Melles­leg: Altman Rövidre vágva című filmjében, amely ver­senyben volt, s szintén látható a friss hazai kínálatban, leg­alább öt olyan színésznő akad, akik a faarcú, merev Huntert felülmúlják színészi teljesít­ményben, de hát nemcsak Is­ten útjai, hanem az amerikai bírálóknak a színészi játékról vallott elképzelései is kiszá­míthatatlanok.) A film úgy kezdődik, hogy halljuk az elnémult Ada hangját. A közönségnek haj­landó beszélni, de másnak az istenért se. Megtudjuk, levél­ben megrendelte őt feleségnek egy új-zélandi férfi. Hogy miért ilyen messziről szerez be asszonyt ez a Stewart névre hallgató, az isten háta mögötti, mocsaras vidéken élő farmer, azt nem tudjuk meg. Csak! Ráadásul a hölgy nem dolgo­zik, nem beszélget, ágybéli partner sem akar lenni. Csak zongorázik. Pedig megérkezése a sziget­re kifejezetten látványos. A maori csónakot alulról fény­képezted a rendező. Ez ugyan nem természetes nézőszög, de a vízi alkalmatosság olyan jól mutat a hullámzó tengeren. Azt látjuk, hogy a tengeribe­teggé lett kislány (Anna Pa- quin, aki a mellékszereplők­nek szánt Oscarok egyikét kapta) hány egyet, nehogy tel­jesen belefeledkezzünk a hul­lámok szépségébe. Ami ezután következik, ab­ból csak az az egyértelmű és logikus, hogy a szomszéd far­mer (a kiábrándítóan elhízott Harvey Keitel) szemet vet az új asszonyra, lévén ő az egyet- . len európai nő a környezeté­ben. De hogy miért adja el Stewart a szomszédnak a zon­gorát, arra nincs logikus ma­gyarázat, sőt, minden az el­adás ellen szól. Igen ám, de ha nem adja el, füccs a mesének, nincs zongoralecke, és nincs visszaüzlet, amely olyan ala­pon zajlik, hogy egy bugyile­vétel ára öt zongorabillentyű. Ha Stewart egyszer csak nem fogna gyanút, a hallgatag hősnő szépen visszavetkőzné a zongorád de a férj baltát ra­gad. Pedig a zongoralecke olyan szépen halad, hogy ott állunk (pontosabban Keitel fekszik) a boldog beteljesülés pillanatában, de miért várnánk a szerelmi harmónia iránti ér­zékenységet egy mocsári far­mertől, aki nemhogy eladja fe­lesége kezeügyéből a zongo­rát, hanem még elvárja a hű­séget is. Szívesen fokoznám... Akad ilyen csemege is: Ada a kislá­nyával küldi a viszszaszerzett zongorabillentyűre írt üzene­tet, pedig tudja, hogy szerelme nem járatos a betűk világában. A befejezésben Ada visszain­dul a tengeren, a maori csó­nakban ott van minden, gyerek is, zongora is, férj marad, de jön a szerelem jogán a szom­széd farmer. Ada bedobatja az út közepén a tengerbe a zon­gorát. Miért? Csak! A zongora süllyed, de látjuk, hogy egy kötélen vonja maga után Adát is. Öngyilkosság? Ó, dehogy! Hadd szakadjon meg a néző szíve, majd utána nyomban megkönnyebbülhet, hiszen az asszony a víz alatt egyszer csak lerúgja a cipőjét, amihez a kötél kötve volt, s felbukkan a víz színére. Csak ijesztgetni akart, vagy meggondolta a dolgot? Ki tudja? S aztán hap­py end, ahogy illik amerikai piacra kacsintó, amerikai sztá­rokkal megtűzdelt filmekben. Zárókép: polgári idill, új zon­gora. Szegényebbek lettünk egy jó filmmel. X

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents