Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-11 / 136. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete ' . '......... TÁRLAT Krúdy-hangulatok A nyíregyházi Jósa András Múzeumban egy idő óta különös atmoszférájú, irodalomtörténeti — állandó — kiállítás fogadja a látogatót. A Minden embernek 'van valami titka... elnevezésű tárlat alcímében tudtul adja: amit megtekinthetünk, Krúdy Gyula életét és korát van hivatva felidézni. De téved, aki úgy véli, hogy valami tárgyakban megtestesült életrajzot „olvashat” az összeállításban. Nem. A kiállított darabok Krúdy szépirodalmi műveinek hangulatait adják vissza — „múzeumi stílusban”. A tárlatot ugyanis Baranyi Ferenc muzeológus tervezte (a Múzsa Gmk. kivitelezte). A bemutatott ruhák — bár nem korhű kosztümök, de Krúdy írásaiban szerepelnek — a restaurátorműhely munkatársainak — Szinyéri Tétemének és Varga Ágnesnek — a kiváló tervezőmunkáját dicsérik. Villamosmegállóban Utcarészlet Sétáló Harasztosi Pál reprodukciói Világpremier volt az Angelikában Jánosi András szobrászművész és Papp János fotóművész kiállításáról Puskás László Jómagam is mint fotóművész és szakmabeli nagy érdeklődéssel jöttem el az új műfaj bemutatójára. Beszámolómat a meghívóban olvasott Jánosi-féle mottóval kezdeném. „A kis dolgokat nem felnagyítani kell, hanem magasabb régióba emelni, hogy pozitív értelmet nyerjenek.” A dolgokat rendbe kell tenni. Ez az igazi művészet. Ilyen módon szinte érdektelen miből készül a műalkotás. Az életünket és minden tevékenységünket át meg áthatják olyan ügyek, események, amelyek legtöbbször kidobálásra ítéltetnének. A jelentéktelen dolgokban rejtőznek életünk legjelentősebb igazságai s mert hétköznapiak, elsétálunk mellettük. Az igazi művészet ezek között és mögött keresi lényegét. Én, aki a szobrászatban az egészen klasszikus formákig és kifejezésekig is eljutottam, ugyanis a Budapesten nemrég felavatott Egresy Béni bronz képmását is én alkottam, úgy éreztem, hogy világunk körül van véve jelentéktelennek tartott, ám igen érdekes formákkal, egy törött üvegcserép vagy egy gyűrött papír is hordozhat esztétikai élményt megfelelő környezetben és különleges beállításban. A problémám az volt, hogy hiába láttam meg ezt a szépséget, ha nem volt olyan, aki ezt a nézőnek is állandóvá tudta volna tenni a saját világában. Nyilvánvaló, hogy ezeket a pillanatokat csak a pillanat művészetével lehet rögzíteni. Ez pedig a fotóművészet. Húsz éve keresem a megfelelő partnert. A leghíresebb, legjobb fotóművészek sem tudták megvalósítani ezt a gondolatot. A véletlen sodort Papp Jánosho?, egy fiatal reklámfotóshoz, aki egy villantás alatt fogta fel a dolog lényegét, már a próbafotója olyan magas színvonalú volt, hogy számomra nem lehetett kétséges, megtaláltam, akit kerestem. Alkotó módon nyúlt a témához s az én célom is ez volt. Létrehoztunk hát kettőből egy harmadikat. A szobrászatból és a fotóművészetből a fotószobrászatot. A három dimenzió úgy vált két dimenzióvá, hogy egyben az isten tudja hányadik dimenziót célozva. Ezeket a fotókat pillanatnyilag a legmodernebb computerrel vezérelt technika segítségével ugyanakkor az alkotó ember fantáziájának irányításával lehetett létrehozni. így vált a kicsiből nagy, a jelentéktelenből óriási. E kiállítás magasszintű megnyitó ünnepségén vált számom is és a közönség számára is nyilvánvalóvá, hogy valóban új művészetet hozott létre J. A. és P. János régi álmunkat, hogy álmunkkal lefixiáljuk, hogy tovább álmodhassuk azokat, végre megtörtént. Az új műfaj után ahogy a művészek elmondták, máris nagy az érdeklődés határon belül és túl a Kossuth Könyvkiadó reprezentatív albumot szándékozik kiadni a fotókból Jánosi verseivel. Kaptunk meghívást müncheni, párizsi, madridi, moszkvai galériákból. Én nagyon szeretném, noha J. A. budapesti születésű, de Papp János igazi szabolcs- szatmár-beregi származású, velem együtt, hogy amely pozitív élmény engem ért az Angelika Kávéházban Budapesten, minél rövidebb időn belül megérinthesse Sza- bolcs-Szatmár-Bereg művészet szerető közönségét is. Csinszka, a becszgető szerelem Száz éve született a „csúcsai vár asszonya", Ady felesége, Boncza Berta Vasy Géza Csinszka — ilyen név nem volt, s hogy lett, az Ady Endre becéző leleményének köszönhető. E leleményt viszont az a diáklány inspirálta, aki bátran megszólította az ismeretlen nagyságot. Történt a dolog 1911 őszén, s így kezdődött a verspróbálkozásokat is elküldő levél: „Kedves Ady Endre, itt a francia Svájcban, egy lánypansionat- ban ezen a szomorú őszi délutánon kezembe került a maga arcképe, és erősen elszomorított. Bocsásson meg, de borzasztó elgondolnom, hogy maga, a ma talán egyetlen élő magyar zseni, ilyen fiatalon, ilyen betegen, ilyen kiélten néz a világba. Nem tudom, létezik-e s ha létezik, jó-e Magához a Maga Léda asszonya, de kérve-kérem, vigyázzon magára.” Hosszú hetek múltán, éppen szilveszterre érkezik meg a költő válasza, s indul meg ezzel egy szünetekkel megszakított, mégis folyamatos levelezés. Önéletrajzi visszaemlékezéseiben azt állítja Csinszka, hogy a Székely Aladár-féle felvétel ragadta meg őt, s csak jóval később kezdett köteteket is olvasni. Voltak persze szóbeszéd útján terjedő információk még a svájci hegyek között is a fővárosi irodalmi életről, mégsem tartom valószínűnek, hogy a diáklány bele se nézett volna a fénykép mellé barátnőjétől kapott két Ady-kötetbe. Olyan öntudatos, kereső, s a művészi pályákkal kacérkodó egyén, mint Csinszka, aligha hihette volna el a puszta szónak, hogy Ady az „egyetlen élő magyar zseni”. Bármennyire tökéletes és jellemző is a fénykép, ezt még egy egzaltált ifjú is nehezen olvashatja ki belőle. Ámbár Csinszka mindig felfokozottan nyilatkozik Ady szeméről. S nemcsak ő. Más is a személyiség meghatározó vonásának tekintette. Csinszka például így: „A szeme. Azóta se, azelőtt se látott döbbenetes misztérium. Sohase fogom megérteni: honnan jöttek és mivé lettek ezek az égő, külön életet élő szemek, mik rövidlátóan falták a napilapok apró betűit, de világok Sorsát, korok pusztulását jelezték és látták előre, riadt biztonsággal. Ideges, kigyulladt, félelmes lámpásai a félelmes játékú agynak. Csalhatatlan jelzői a mámornak, láznak, testi szenvedéseknek, kis örömöknek, rettenetes halálfélelemnek.” Ady és Csinszka kapcsolattörténete meglehetősen ismert. S talán még azoknak a vitáknak a lényege is, amelyek két szélsőséges álláspontot szikráztatnak össze. Az egyik szerint harmonikus szerelem, a révbeérkezés ez a kapcsolat a költő-titán számára, a másik viszont éppen ennek az ellenkezőjét állítja, mondván, hogy egy ideges ifjú hölgy belekényszeríti Adyt ebbe a házasságba, amelyben aztán a költő — a felesége is — inkább csak szenvedtek. Igazat adni egyik véleménynek sem lehet, s talán még az se jelenthető ki egyértelműen, hogy az igazság valahol középütt van. Hiszen e kapcsolatnak nemcsak a házasságig terjedő szakasza volt rendkívül hullámzó az érzelmeket tekintve, hanem az Ady haláláig tartó is. Az idill és a tragédia is benne volt e kapcsolat történetében, s ennek a diszharmóniának okaként nyilván a háborút, az egzisztenciális gondokat és a betegséget kell említeni, s csak ezek után személyiségek és alkatok súrlódását. S még valamit jegyezzünk meg. Soha nem azonosítható az életrajz és a költészet. S bármilyen sok a gond a házasságban, Ady költészete nem ezt, hanem az eszményített Csinszka-portrét mutatja fel. S nekünk semmi okunk, hogy e portré költői hitelességét kétségbe vonjuk. Csinszkát Ady tette halhatatlanná, de Csinszkának is volt szerepe a kései Ády- líra motívumkincsének és szemléletének formálódásában. S önmagában is elegendő ok bármelyik arra, hogy Csinszkára emlékezzünk. ASPERJÁN GYÖRGY: A zajtalan időben Huszonketten — szépen, sorban. Balról tizennégyen, jobbról nyolcán. Ki az ágyon, ki az ágyban. Ketten hűlnek. Már több órája, de ebédet kell osztani, és vasárnap különösen kevés a személyzet. Mert a vasárnap pihenőnap a dolgozóknak. A gondozottak bezzeg mindig pihennek. Már más dolguk sincs, mint pihenni. Pihennek, amikor a bőrrák, a tüdőrák, a gyomorrák, a méhrák, illetve az összes többi rák, valamint a szívbántalmak, a reumák, a szkle- rózisok dolgoznak bennük és rajtuk. Szerencsére a szaglásuk már nem a régi. így nem érzik a saját ürülékük szagát, a bőrrákosok, a májrákosok orrfacsaró bűzét, s nem érzik a „finom” ebéd illatát sem. Csak fekszenek vagy üldögélnek ráérősen: balról tizennégyen, jobbról nyolcán. Középen gurul a négykerekű három- szintes ebédhordó járgány, a felső polcon leves, a középsőn a második fogás (krumplifőzelék fasírttal), az alsón sülttészta. Aki képes rá, átveszi a tányért, aki már nem képes rá, meg lesz tömve. Aki képes rá, kanalazza a leves, aki nem képes rá, abba melegen vagy hidegen belekanalazzák, amikor sorra kerül. De van úgy, hogy valaki akkor keni össze magát saját ürülékkel, amikor éppen enni kellene, s akkor nem árt valamennyire tisztába tenni a táplálkozás előtt. Ilyenkor elhúzódik az ebédeltetés. De emiatt a gondozottak sose türelmetlenek, legfeljebb az ápolók. Égy hely, ahol mindig akad ennivaló, s ahol csodával határosán mindig mindenki éhes. Aki hűl, az már nem. De amíg nem jutott abba a kellemetlen állapotba, hogy a végleges „leszedés” előtt áll, addig éhes volt. A krumplifőzelék kifordul a szájból, kifordul a kanállal összetört fasírttal együtt, de a kanál egy ügyes és gyors kanyarral az áll alatt még utoléri, összeszedi, és visszanyomja a nyammogó szájba. És közben a másik ágyon fekvő is kap ugyanazzal a kanállal a nyitott szájba. Mindenki hangosan nyammog, egyedül a két kihűlő csendes. A többiek nem zavartatják magukat, az elcsendesültek mintha nem is lennének ott mellettük. A sorsuk, a velük megtörtént, a még táplálkozóktól teljesen idegen. Pedig talán nem. De nincs választás. Enni muszáj, mert a gyomor éhes. Nincs mit mérlegelni, ha nincs mit tenni. Távol valahol élnek, akikkel valamiképpen közös volt az életük, de azok távol vannak, a saját gondjaikba, a saját létükbe, a saját életösztöneikbe zárva. Ami volt, minden percben felrémlik a tudatban, de aki még mozdulni tudna, az sem mozdul, mert nincs hova. Csak enni lehet, és egyik napot a másik után túlélni az utolsó napig, a magányos vagy kollektív hűlésig. De addig a fájdalmak. A hol éles, hol csöndesült, de állandósult fájdalmak. A szerencsések, a korábban elhaltak még soksok csillapítót kaptak, nagyobb fájdalom több színes tabletta. Néha ritkában, esetleges rokoni látogatás előtt injekció. Hetenként egyszer orvosi vizit. Csak hetenként, mert kevés a pénz. Ilyenkor a fehérköpenyes orvos elvonul a huszonkét ágy előtt. Aki még teheti, kinyújtott nyelvvel várja a fehérköpenyest. Valamennyi kinyújtott nyelvet ugyanaz a minden betegség kitapintására rendszeresített bal mutatóujj érinti meg. Ha a nyelv nedves, nincs teendő, ha száraz, a gyógyszer Sumetrolim. X.
