Kelet-Magyarország, 1994. június (54. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-10 / 135. szám
1994. június 10., péntek HATTER Énekszó a keleti végekről A siker a tehetséges embereknek köszönhető • A munka meghozta gyümölcsét Archív felvétel Bodnár István Nyíregyháza (KM) — Megyénk zenei élete kiemelkedő értékeket tud felmutatni. Több kórusunk nevét például nemcsak az országban, hanem a határokon kívül, sőt kontinensen tűi is jegyzik. Érdekes módon az utóbbi időben megyénkben több jubileumot is ünnepeltek együtteseink. A hétvégén például az Ifjú Zenebarátok Kórusa ünnepli 25 éves fennállását. Az énekkar karnagya negyed- százada ugyanaz a személy: Gebri József. Fiatal karnagyok Beszélgetésünk során először éppen arról kérdeztük, hogy minek köszönhető a mostanában oly gyakori, egyébként rangot is adó jubileum? — Talán annak, hogy a hatvanas években több fiatal tehetséges karnagy kezdte el munkáját országszerte, és így megyénkben is. Az elődök kitartó nevelő munkája akkortájt kezdte meghozni a gyümölcsét. így mostanában valóban több jubileumnak örülhetünk Mátészalkától Debrecenig. Szőkébb hazánkban a mesterek között elsőként kell említeni Vikár Sándort, aztán Tárcái Zoli bácsit, aki nagyon sokat tett a megye zenei életéért. O Megyénk több kórusa rendkívül sikeres lett. Mit gondol, minek köszönhető még a mozgalom eredményekben is tetten érhető sikere? — Amikor az egyik debreceni nemzetközi versenyen három szabolcsi együttes is díjazott lett, Nemes Sándor, a nyíregyházi négyes iskola akPróbál a kórus kori igazgatója valahogy úgy nyilatkozott: voltak rátermett emberek, akik tudták mit akarnak, fáradságot nem ismerve tették a dolgukat. Tehát a szép eredmények elsősorban a szakmai vezetésnek köszönhetők, aztán természetesen a közönségnek, és nem utolsó sorban a támogatásnak. □ Vegyük sorra a két utóbbit is... — Egy kicsit mindig gond, lesz-e közönség, fellépési lehetőség. Tudnak-e, vagy tudunk-e teremteni olyan ünnepi pillanatokat, amikor szárnyalhat a zene. Szerencsére mostanában éppen az említett évfordulók, jubileumok pezsgést hoznak. Sok a meghívás □ Elmaradtak a piros zászlós ünnepek nyújtotta lehetőségek. — Ez igaz, az énekkari számok 70-75 százaléka viszont liturgikus ének, az egyházakhoz kapcsolódnak, de korábban a templomokban igen ritkán szólaltak meg. Most pedig annyi a meghívás, hogy a kórusok nem is tudnak minden egyházi meghívásnak eleget tenni. □ Mi jót tud mondani a támogatásról? — Semmi jót. Szinte teljesen elapadtak. Az Ifjú Zenebarátok Kórusa nem támaszt nagy igényeket: néha egy köl- csönbusz, útiköltség-támogatás, esetleg egyenruha (a mi lányaink például nagyjából ugyanazt a szoknyát viselik, amit az elődök 25 évvel ezelőtt); mostanában azonban ennyit sem kapunk. Többnyire a magunk pénzéből utazunk. Nagy öröm, hogy az idei nemzetközi versenyre, és a testvér- városi Kajaani utazáshoz a városi önkormányzat hozzájárult. □ Beszéljünk a kórusukról, amely 1969-ben alakult, amikor a Vasvári Pál Gimnázium és a Krúdy Gyula Gimnázium kettévált. — Nagyon tehetséges, jó gárda jött létre nálunk olyan fiatalokból, akik szeretnek énekelni, szeretik az emberi kapcsolatokat, a zenét, és tehetségesek. Egyébként bármikor várunk olyan fiatalokat kórusunkba, akik szépen énekelnek, szeretik a jó társaságot. Szép sikerek — A 25 év alatt sok szép sikerünk volt. Hoztunk már el a debreceni Bartók Béla nemzetközi versenyről második és harmadik díjat, Budapestről, Belgiumból és Nan- tes-ből elsőt, Németországból és Svájcból másodikat. Nyáron Ausztriába készülünk. Természetesén a nyíregyházi Váci Mihály művelődési központban szombat este rendezendő jubileumi koncertünkön is igyekszünk szépen szerepelni. . Hatvanmillió tojást termelt ebben a fél évben a Tetra SL. tojóállomány Nyíregyházán a Simái úti telepen Harasztosi Pál felvétele Y y osszú’ hosszú évszá- t ! zadokkal vagy talán 1 JL évezredekkel ezelőtt történt az eset, egy távoli földrészen, ahol vad törzsek háborúztak egymással szinte megállás nélkül. Az egyik legkisebb törzs a moáké volt. Ellenségeik annyit üldözték és rabolták már őket, hogy csupán néhány falatnyi élelmük és pár korty ivóvizük maradt. Ekkor olyan törvényt hoztak, hogy azokat az öregeket, akik már nem bírnak vadászni, meg kell ölni, fel kell áldozni az isteneknek. Am, hogy tudásuk el ne vesszen, az áldozati szertartásra csak azok után kerülhetett sor, hogy minden tudományukat átadták a fiatalabbaknak. Egymás után zajlottak a szertartások, s a remegő kis öregek hamar beletörődtek a természet kegyetlen törvényébe, a gyengének pusztulnia kell. Egy napon, miután már hetek óta nem ejtett zsákmányt, az ősz Chakogut is a törzsfő elé idézték. — Van-e valami, amit nem a nagyapámtól tanultam — nyögte ki bizonytalanul. —Hát jó — egyezett bele a törzsfőnök —, de csak olyat mondhatsz, melyet egyikünk sem ismer. Orémus Kálmán ö: ' • ' Chakogu mesél vihetsz magaddal a Napisten országába, mert nem marad magja a földön? — kérdezte Chakogutól, miközben a többiek vérszomjas tekintettel állták őket körül. Az öreg lázas fejtörésbe kezdett, mert igazából egyetlen fontos dologhoz sem volt tehetsége, de nagyon szeretett élni. — Talán a meséimet, amit És ő elkezdett mesélni. A többiek szájtátva hallgatták, egy-egy mesét többször is meg kellett ismételni, hogy megtanulhassák. Am az ősöktől tanult történetek hamarosan elfogytak, neki viszont semmi kedve sem volt meghalni. Nem tehetett mást, minden nap új mesét kellett kitalálnia. És teremtő fantáziája sorra szülte a sárkányokat, tündéreket és királyfiakat. Egy napon az ellenség küldöttséget menesztett a moák- hoz, hogy megtudja, mitől lettek ennyire békések és visszahúzódók. Otthon aztán elújságolták, hogy találkoztak egy szent emberrel, aki csodálatos történeteket mesélt. Nem sokkal később a két törzs örökre elásta a csatabárdot és közösen hallgatta Chakogu meséit. Hamarosan más népek is csatlakoztak hozzájuk, s ezzel megkezdődött Moa virágkora. Aztán eltelt néhány évezred és a tudósok kutatni kezdték, hogyan jöhetett létre egy ilyen bámulatosan fejlett civilizáció. Beszéltek csodáról, földönkívüliekről, pedig csak annyi történt, hogy volt egyszer egy ember, aki nagyon szeretett élni. Szemlélet Páll Géza Y~t lőször azt hittem va- #-/ lamilyen görbe tük- l-J rőt, kabarét látok és hallok a nyíregyházi expótévá zárónapjának műsorában. Egy körmendi fiatalember, egyébként igen szimpatikus, nyílt, őszinte szavú vendég mondta el véleményétáltalában a Nyírségről, Nyíregyházáról. Először járt itt, az expóra jött, mint üzletember. Igen meglepte, amit látott és tapasztalt: a városkép, a járókelők, az üzletek, a vásár, az esti disco, mind újdonság volt számára. Tisztességgel bevallotta, nem mertek vonattal jönni, bár ezt tervezték, mert a barátaik lebeszélték őket, errefelé még mindig a fekete vonatok járnak, akár ki is dobhatják az embert, vagy jobb esetben megkéselhetik. Még arra is fény derült, hogy a dunántúli kisvárosból érkezett fiatal üzletembert néhány évvel ezelőtt felvették a nyíregyházi tanárképző főiskolára, de ugyancsak a környezete hatására, nem fogadta el a lehetőséget. Ugyanazoktól a dolgoktól tartott, amelyekről előzőleg már szólt. Talán nem a körmendi fiatalember az egyetlen, aki a sok éves hallomások, beidegződések és tájékozatlanságok alapján így vélekedik megyénkről. Ingathatjuk a fejünket persze: hol él ez az ember és a többi hasonló, ha ilyen előítéletek rabságában minősítik a hazának ezt a felét, amelyre való igaz, nagyon sokáig a sötét jelszót akasztották, s azt úgy tűnik igen nehéz onnan eltávolítani. Egyszerre lehet az ember ítélőbíró és védőügyvéd a megyét igaz- talanul elmarasztalók ügyében. Mert, ha ennyire nem ismerik a tenyérnyi országot állampolgárai, arról nemcsak az egyes távolabbi részek tehetnek, hanem azok is, akik nem veszik a bátorságot, nem tájékozódnak, hanem a köny- nyebb megoldást választják, engednek a régi jelzők, minősítések kényszerének. A védőügyvéd azt is mondatja velem, úgy látszik, még hatásosabb, a megye valós állapotait tükröző „megyediplomáciára” van szükség. Nem szépítve persze az egyébként nagyon is szorító gondokat. Úgy gondolom, hogy a mind nagyobb méreteket öltő—országos, sőt nemzetközi — rendezvények jó hírvivői a megyének. De nem szabad lemondani a mindennapok apró változásait bemutató törekvésekről sem, az országos tévéhálózat, az országos lapokkal újra gondolandó kapcsolatokról. Nem valamilyen kampányra gondolok, hanem folyamatos, céltudatos és valós helyzetképek közreadására, hogy a vendégek ne vélekedjenek úgy: az ország Debrecenig tart. A török áfium... Balogh József-m—y z a rettenetes sar- i-4 kány, a török... gázol- J—J ja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt —fogalmazta egykor Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című helyzet- elemzésében, bár abban az időben biztosan másképp nevezték ezt a műfajt. A napokban ötlött eszembe, hogy ismét kezembe vegyem, amikor az újságokban elolvastam: jönnek a törökök. Három éve a jugoszláviai háború kezdete óta a Németországban élő török vendégmunkások ugyanis hazánkon keresztül utaznak haza és vissza. Es három éve — mint valami sorscsapást —, várjuk, éljük meg ezt a törökáradatot. Pánikba esnek az útvonal mentén élők, mert szinte megbénítják a forgalmat, félnek a környék lakói, mert illemhelyek híján a határ szolgál árnyékszékül, a határátkelőkről ne is beszéljünk, ahol napokig kénytelenek várakozni, ha nem is mindig a magyar vámosok és határőrök hibájából. Félünk, s másfél-két hónapig tart ez a félelem, mert a szabadság letöltése után megkezdődik a visszautazás, s élőről kezdhetjük megélni a több hétvégén át tartó tortúrát. És közben eszünkbe sem jut. hogy ezt a helyzetet a magunk javára használjuk ki. Csak emlékeztetni szeretnék az osztrákokra, akik a ’80-as évek végén nem megijedtek a magyarok inváziójától, hanem kitelepültek az utak mellé, hogy mindennel — áruval, vízzel és WC-vei — ellássák őket, s a magyar határral szomszédos területek gyorsan továbbgazdagodtak belőlünk. Mi félünk és tehetetlenül nézzük évek óta, hogy mi történik velünk. Nem tudom, lesz-e most változás, bár azt is olvastam, hogy a török, az osztrák, a magyar, a román szakemberek egyeztették az átvonulással összefüggő tennivalókat. Talán lesznek a határon török nyelvű tájékoztatók, amelyek útba igazítják az átutazókat, s megtudhatják, milyen útvonalon, melyik határátkelőnél juthatnak ki leggyorsabban az országból, öt parkolóhelyen pedig illemhelyei, tu- solót, tisztálkodó helyiségeket alakítanak ki, talán még orvos is lesz, hogy a betegeket, a várakozásra kárhoztatott utazókat gyógyítsa. Hogy mi valósul meg az elképzelésekből, az majd a szezon végére látszik meg. Az mindenesetre az eddig történtekből is kiderül, hogy évszázadokon át nem sokat változtunk, elég csak felütni a már említett Az török áfium ellen való orvosságot, amelyben Zrínyi ezt is írta: „Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel... készül reánk, mi is akkor, de későn tapod- ni kezdtünk, kaptunk mindenfelé...”
