Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-07 / 107. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Végzős rajz szakosok munkáiból Ferenczy Zsolt: Csendélet A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola végzős rajz szakos hallgatóinak munkáiból nyílt kiállítás a Városi Galériában. Bodó Károly és Bényi Árpád csoportvezető tanárok növendékei a tárlaton túlnyomó részt festményekkel, olajképekkel szerepelnek, de helyet kapott a közszemlére tett kollekcióban néhány akvarell és mintegy húsz grafika (monotípiák és rézkarcok) is. A felvonultatott művek többsége megvalósításában a stúdiumok keretein belül marad, de felbukkan az ifjú képzőművész-jelöltek között néhány erőteljes egyéniség, mint pl. Ferenczy Zsolt, vagy a meglepően érett, a mesterek hatás- rendszerén túllépő, különösképpen a figurális kompozíciókban remeklő Schmied Péter. Az Erdélyből elszármazott Bu Gyöngyi lírai hangvételű alkotásaival emelkedik ki a népes mezőnyből. Schmied Péter: Aktok Elek Emil reprodukciói Rézhegyi Renáta: Csendélet hegedűvel Pápay Andrea: Enteriőr Az egykori „Bableves” Mélázás az eltűnt Nyírfa téren a megyeszékhely hangulatáról Az Epreskertről és környékéről van szó. Eligazításul induljunk el a mai Jókai utcától, ez a sok bontás után már térként ismeretes, a Vay Ádám körúti pirosházak keleti végénél. Itt áll az 1912-ben épült emeletes ház: az egykori Fűszer és Gyarmatáru Rt. székháza, ott most sportruházati cikkeket árulnak. így a nemrég még autóbusz-pályaudvar, most taxiállomás, videomozi és tágas parkolóhelytől északra húzódó terület kerül itt szóba — egészen a nagykörűiig, a Körte-Kossuth, illetve a régi Vay Ádám, ma Dózsa György utca közötti terület. A régi térkép mutatja, hogy innen indult a Körte utca a Kossuth utcáig, a Nyírfa utca is észak felé. Ez utóbbi a keskeny Nyár utca keresztezése előtt kiszélesedett: ez volt a Nyírfa tér. A V-alakú folytatás: az Epreskert és a Nyírfa utca a Sarkantyú utca környékéig. Az ott már az Epreskert legrégibb része: jó 200 évvel ezelőtt, uralkodói rendeletre telepítették az eperfák sokaságát, a selyemgyártáshoz szükséges hernyók szaporítása érdekében. Ezeknek ugyanis leg- serkentőbb eledele az eperlevél. A tavasz végén esedékes idénymunkák vállalói nagyrészt a közeli utcákban laktak: innen vette a nevét az egyik legrégebben elnevezett Selyem utca is. A címünkben is szereplő Bableves cégérében a csárda elnevezés szerepel, — váratlanul, szokatlanul. Illetékes szótárunk szerint ugyanis a csárda: „falun vagy városon kívül, többnyire országút melletti kocsma”. Márpedig a Nyírfa téren sem országút, se városszéle nem található. így is jelezhette a tulajdonos, hogy valamilyen különlegességre törekszik. Ez nem kocsma vagy duttyán, amelyik a vásártereken, piacok környékén található, nem városszéli köszöntő vagy búcsúztató kocsma, — bár ezek között is vannak máig működő nevezetességek. A Bableves nem ilyen: itt tartózkodni illett, kellett. Igaz, a Nyírfa tér és a Nyár utca délnyugati sarkán állt épületnek is volt egy kisebb terme elől: afféle ivó, talponálló, — annak a kevés vendégnek, aki a csendes, kisforgalmú téren éppen arrajárt. Sokkal fontosabb azonban a belső, tágas nagy helyiség, ahol késő délutántól már elegáns öltözetű vendégek fordulnak meg. Egy-egy különlegesebb alkalommal, pl. szilveszterkor még estélyi ruhás hölgyek is láthatók. Fennmaradt az 1937-ben működött Képes Szabolcs 1. számában három kép, egyazon oldalon, Nyíregyháza előkelő vendéglőiről. Ilyen a Korona Szálló nagytükrös, sarki kávéháza, a mai Kossuth téri Meinl-bolt helyén volt Kiskorona, a harmadik pedig a Bableves étterem. Ez az együtt szerepeltetés is mutatja, bizonyítja a szóban forgó csárda társadalmi helyét városunk akkori közéletében. Minden hajdani látogató ma is egyetért abban, hogy bizonyos meghitt, családias légkör uralkodott ebben a helyiségben: a régi időkben ezt szokták disztingvált környezetnek minősíteni. Erre a tulajdonos asszony nyájas, házias modora, mindenkire kiterjedő szívélyessége a biztosíték, — általa vezetett konyha jellegzetesen finom ételei mellett. Ehhez járult a diszkrét zene is: ezt gyakran a férj és híres zenekara szolgáltatta, olykor-olykor pedig egy-egy fiatal, kitűnő exteriőrrel rendelkező énekművésznő — a korabeli újságíró kolléga finom fogalmazása szerint. A lap véleménye az is, hogy a Bableves az úri közönség találkozóhelye, s az ötletes hirdetés azt sugallja: „ha bablevest akar enni, a Bablevesbe kell menni” — ahol nemcsak vacsoraidőben szíves a fogadtatás, hanem ide akár zajos mulatás után, csendes darvadozásra, afféle relaxációra, regenerálódásra is be lehet ülni, hiszen mindig nyitva áll Marci néni vendégszerető műintézete. Néhány pontosabb adat is idekívánkozik. Rácz Márton és felesége, Radics Irén 1928 októberében veszi meg a régebben is hasonló célt szolgáló nagyobb tömegű, Nyírfa tér 10. számú sarokházat, amelynek tágas udvarán a későbbi években még kényelmes nyári kerthelyiséget is kialakítottak. A nyitás után nemsokkal már népszerűségre tettek szert és ez az évek során csak nőtt. Amikor a neves prímás, 1936 elején meghalt, özvegye tovább vezette az üzemet, változatlan forgalommal. A zenekart egy különleges nevű prímás, Gan- di vette át, aki abban is különleges volt, hogy hegedűlés közben maga énekelte a nóták szövegét. Marci néni fia 1940-re már neves hegedűművész, az aggódó édesanyja utána megy Budapestre. A Bablevest Hlavaty László vette át. A háborús idők már nem sokáig engedtek megfelelő folytatást, elmúlt a Bableves jó évtizednyi fénykora, de ennek híre, emléke több évtized elmúltával is él sokak emlékezetében. Nemcsak a csárda múlt el, de a Nyírfa tér is csak emlék, — enyészetre jutott, lebontásra került sok kis, főleg vályogból épült házával együtt. De már az emlékidézés előtt vagy idejében is készen áll a környék beépítési tervének nagyrésze. A Nyár utca mentén elsőrendű szálloda, étterem, bank, szerkesztőség működik, fontos vállalati irodák, hivatalok, igényes berendezésű üzletek nyíltak, az emeleteken már több, nagyobb alapterületű, korszerű lakásban laknak is és már csak az utak építésének befejezését kívánnák mielőbb. Már évek óta remekül működik a területet ellátó iskola, a másik oldalon, a város felé egymásután épülnek fel a többemeletes, jó beosztású lakóházak, s hamarosan elkészül már az a városunkban egyedülálló nagy iroda- és üzletház, amely a Vay Ádám (kis)körút reprezentatív építménye, nagy befogadó képességű földalatti parkolójával együtt. így van ez rendjén. Amikor emlékezünk a régi idők egy-egy tovatűnt nevezetességére, egyidejűleg örülhetünk hirtelen nőtt, serdülő korú városunk folyamatosan egymást követő új eredményeinek is. MOLNOS LAJOS A szótlan aranyhalacska Nyár derekán vetődött abba a tengerparti halászfalucskába. Hosszas utánajárás után végül is egy öreg halász adott szállást neki, nádfedeles, apró házában. Gondolta, ha már egy halászfaluba vetődött, hát ő is megpróbálja, kipróbálja a halászást, hadd lám, tényleg olyan élvezetes foglalatosság-e, miként azt oly sokaktól hallotta, és már oly sokszor. Még soha életében nem halászott. Eszébe sem jutott soha, hogy halászhatna is. Talán azért sem, mert nem szerette a halkészítményeket, de lehet, hogy azért sem gondolt soha a ha- lászásra, erre az — úgymond — idegnyugtató időtöltésre, mert soha semmi baja nem volt az idegeivel, s különben is mindig akadt épp elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Elmondta az öregnek, hogy halászni szeretne, de nem tudja, hogyan kell, meg aztán felszerelése sincs. Az öreg halász, aki már jó ideje nem járt ki a tengerre, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, s kölcsönadta a felszerelését is, amely mindössze egyetlen jókora merítőhálóból állt, s kölcsönadta az öblös, öreg csónakot is. A pirkadat már a tengeren találta, a parttól mintegy ötszáz méternyire. Egy darabig ügyetlenkedett, mindegyre összegabalyította a hálót, de aztán lassacskán belejött. Mégpedig olyannyira, hogy alig három óra leforgása alatt dugig tele lett a csónak hallal; indulhatott is ki a part felé. Az öreg halász nem győzött álmélkod- ni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi pompás halat fogott. És azt mondta: Maga vagy kivételesen szerencsés ember, vagy pedig nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még soha életében nem halászott. — Lehet, hogy szerencsés ember vagyok — válaszolta mosolyogva —, de tényleg nem halásztam soha mind e mai napig. A pompás zsákmányt mind az öregnek adta. Mihez is kezdett volna véle? ... és így ment ez másnap is, harmadnap is, s még jó sok napon át. Kezdte élvezni a halászást. Az öreg halász már nem csodálkozott, nem hümmögött. Végképp eldöntötte magában: — Alkalmi lakója kivételesen szerencsés fickó, aki nem mondott igazat, mert halálbiztos, hogy régi halász! Mindezeket a megállapításait azonban nem közölte véle, mert jól jött a mindennapi gazdag, ingyen halrakomány. Aztán az egyik napon elpártolt tőle a szerencse. Már dél is elmúlt, s még mindig csak néhány nyeszlett halacska száradozott a csónak alján. Nem vált még szenvedélyévé a halászás, így hát nem izgatta különösképpen a dolog. Még örült is, hogy végre cserbenhagyta a szerencse, s így abbahagyhatja ő is a halászgatást, mielőtt az még — a mindennapi sikernek betudhatóan — szenvedélyévé válna. Partnak fordította a csónakot. Mielőtt azonban az evezőkért nyúlt volna, maga sem tudta miért, miben reménykedve, még egyszer x. A hangulatos Nyírfa utca Balázs Attila felvétele
