Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-07 / 107. szám

1994• május 7., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Ásó, kapa, nagyharang Tavaly 741 bontópert kezdeményeztek és 748 házasságot kötöttek Szőke Judit, 0. Bojté Gizella Megértem, asszonyom, meg. Az a kutya férje Elkutyálkodott. És maga nem tűrte ezt. Világos. Elvégre van asszonyi önérzet. Elváltak hát. És maga, persze, Viselheti volt hitvese nevét. Ez a legkevesebb. Ami jár, az dukál. Tovább. Volt férje — mert az élet megy tovább — Elvette kutyálkodása tárgyát. Jogában állt. — Hohó! Kezdem nem érteni... (Vas István Önérzet) Válunk, válogatunk, ahogy szól egy könyv címe is. M.-éknél is úgy kezdődött, mint mindenki másnál. Diszkóztak, együtt­jártak, kölcsönös be­mutatás a szülőknek, lánykérés, csupabol- dogságállandóölelés- nászút... Velünk, ugye, soha nem for­dulhat elő az, ami má­sokkal? M.-né, szü­letett K. G. (most újra az) mindig szánalom­mal hallgatta azelőtt a kolléganői, barátnői pletykáit a rosszul .sikerült házasságok­ról. Most ő ül a re- kamié szélén, s vet té­tova pillantásokat az előszoba sarkában fe­lejtett ballonra. Hogy viselte a válást? Csak akkor beszél, ha kér­dezik, egy ideje, egy időre leszokott a tré- cselésről, pedig min­dig olyan beszélgetős fajta volt. — Kifosztottnak érzem magam, nem tu­dom elképzelni, hogy valaha is talpra ál­lok. Sosem gondoltam, hogy ilyen gyenge vagyok. Irtózok bejönni a lakásba, mert mindig egyedül vagyok. Csak ténfergek, nem találom a helyem. Nem akarok a neve mögé bújni, ez volt az első, amit eldön­töttem. O nagyon gyorsan megpróbált vi­gasztalódni, megnősült. De úgy hallottam, nem akar a csaj gyereket, mert kettétörne a karrierje. Mondhatnám, hogy úgy kell neki, mert szereti a srácokat, én szívesen szültem is volna neki, de ezt már nem vár­ta meg. Tényleg nagyon sajnálom. S ha bőgök, mert gyakran bőgök, akkor nem magam miatt. Vagy nem is tudom... Az automata kenyérpirítóból kipattan két szelet kenyér. Pedig Attila csak egyet eszik küvői szertartáshoz. Kösz, én most is jól megvagyok. Élvezem a függetlenséget. A gyerekekhez úgysincs érzékem, még sze­rencse, hogy nem lettem terhes, úgyhogy lu­bickolok az életben, amíg lehet. Zoltán nem bírta, ha festettem magam, mindig azt har­sogta: légy mérsékelt! Az anyósom, már a volt anyósom, nem volt jó hatással rá, foly­ton ott volt nála, telebeszélte a fejét, hogy egy asszony az főzzön, ne járjon cukrászdá­ba. Nem elég nekem az az egy diploma!? Tu­dod, én utálom a tökgyalut, meg kotorászni a szemeteskukában — véletlenül mindig beledobtam a morzsával együtt a kiskanalat. Én azon a végén nyomom a fogkrémes tu­bust, amelyiken akarom! Most jó. Nem mondja senki, hogy már megint hogy vet­^ Szerettem, de nagyon elfajultak a dolgok. Kirobbant minden, addig legalábbis aprónak tűnő ellentét JJ meg minden reggel. A tányér (az utolsó tisz­ta) mellett narancsdzsúz, kefir, a mosoga­tóban halmozódó edényhegyhez egy gya­korlott házvezetőnőnek is hasonló mennyi­ségű lelki erőre lenne szüksége. Kikészültem, dekoncentrált lettem, labilis — s az utolsó falatot már állva nyeli le. A pirítós párja meg hadd száradjon! Nagy úr a megszokás. S mi­lyen jó a kiegyensúlyozott, gondtalan házas­ság! Fogalmam sincs, hogy tudott egy kis izélésből ekkora ügyet csinálni. Szerettem, de nagyon elfajultak a dolgok. Kirobbant minden, addig legalábbis aprónak tűnő el­lentét. Ki hogy neveli rosszra a gyereket, miért nem segítek itthon eleget, szóval állt a balhé. Pedig én megbántam, meg is gyón­tam neki azt a hülye félrelépést. Hidd el, nem éri meg az a kis változatosság! Feladtam a nyugodt, kényelmes életmódot. Csak rá­fizettem a dologra. Mindenféle értelemben. Edit azzal fogad, hogy mindig utálta, ha beavatkoztak a magánügyeibe. A bíróságon is, úristen, mikről nem volt szó! Sohasem váltunk volna el, ha nem házasodtunk vol­na össze — hangzik egy magát modernnek tartó értelmiségi nő okfejtése. — Amikor akartunk volna, egymás nélkül is prímán el­lettünk volna, s naponta újraválaszthattuk volna egymást. De ő ragaszkodott az es­Sokan várják, hogy összekössön. Mások pedig azt, hogy szabadulhassanak Balázs Attila felvétele ted le a fürdőköpenyt, befelé húztad az ujját... — Hát ez a tacskó? — Ez egy cukorfalat. Mellettem alszik az ágyban. Nem tudom megszokni, hogy senki sem szuszog mellettem. A házasságok nem az égben köttetnek, hanem a földön és annak, nem is mindig olyan barátságos viszonyai között. Mikor mégis „igent” mond egy ember a házasság­ra, csak valami olyasmit kell éreznie, hogy szereti parnerét. Éz lehet a kiindulópont, de honnan táplálkozik az a sok gonosz­kodás, gyűlölet, amely megmérgezi a há­zastársi kapcsolatot és váláshoz vezet? Számtalan családszociológus, pszicholó­gus keresi a választ a sok mindenkit foglalkoztató kérdésre. A helyzet, sajnos elég aggasztó, melyet a statisztikai számok is alátámasztanak. A Nyíregyházi Városi Bírósághoz például az elmúlt évben 741 válás érkezett, az anyakönyvi hivatalban pedig 748 házasságot kötöttek. Döbbenetes számok, annak ellenére, hogy az adatok­nak különböző összetevői vannak. A válással azt a fajta biztonságot veszíti el az ember, amelyet érdekes módon a házasság úgy nyújt mint szexuális, anyagi biztonság — vall T. Egyszerűen szabad pré­da leszel a férfiak szemében, azok előtt is, akik addig felnéztek rád és tiszteltek, azok kében, hogy elengedem a kezét. Ezt most nem úgy kell felfogni, hogy lemondok róla, hanem megpróbáltunk egy olyan helyzetet teremteni számára, amely neki a leg­előnyösebb. Lemondtam a gyerekről azért, mert ő rendkívül apás volt születésétől kezdve. Számára az apja jelentette szinte a családot. Talán ott egy nagy hibát elkövettem, hogy bizonyos tanulás és egyéb miatt elhanyagoltam a gyermekemet. Nem is a nevelésről van szó, hanem inkább a lelki kapcsolatunk nem volt olyan, ami mi­att ő engem választott volna. Tisztelem és becsülöm a volt férjem azért, mert soha egyetlen egy percre nem tett keresztbe nekem, nem ásott el a gyereknél. Úgy gon­dolom, sokkal jobb most a kapcsolatunk, mint esetleg egy együttélés során, ahol a napi vitáinkat (hiá­ba vagyunk intelli­gensek) nem tudjuk eltitkolni előtte. Az életünk egy nagy torta, amelynek egy része a család, része a gyerek, de ahhoz, hogy egész életet él­jünk, ahhoz másból is ki kell venni a részün­ket és nem lehet ma­gunkra maradni a sa­ját problémáinkkal. A másik fontos do­log a válásommal kap­csolatban: mi nem ha­raggal szakítottunk. Ha valakinek ajánlha­tom, hogy válás után valamit igazán fontol­jon meg, az az, hogy nem szabad gyűlöl­ködni, gonoszkodni. Éltünk együtt bizo­nyos évet, utána em­berként a kapcsolatot fenn kell tudni tar­tani és túl kell lépni azon, hogy haragszom rád. Soha fel nem hánytorgattuk a múl­tat. Azt mondtam, lezártuk. Az életünknek ez a szakasza kész, vége. Emberként kell, hogy együtt beszéljünk. Mert ha a gyere­keket külföldre akarod vinni, velem kell egyeztetned, ha a gyereket iskolába íratjuk be, együtt kell megbeszélnünk, ha vé­letlenül a másiknak lesz olyan gondja, hogy nem maradhat nála a gyerek, velem kell megbeszélned, mert én vagyok a másik szülője. Az én véleményem az, hogy az emberek elhidegülnek egymástól. A másik ok a tole­rancia hiánya. Maximálisan úgy érzem, hogy az alkalmazkodói képesség, amikor azt mondod, hogy mi az ami még megéri, és mi az, ami nem. Nem szabad szél­• A myrnmrnimmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Úgy gondolom, hogy sokkal jobb most a kapcsolatunk, mint esetleg egy együttélés során ^ most lazán megkörnyékeznek azzal a tu­dattal, hogy végül is most szabad vagy. Ezért elég tartásának kell lenni az em­bernek ahhoz, hogy önmaga maradjon és az elveit ne adja föl, de végül is el kell is­merni, hogy nagyon nehéz egyedül. Talán még belemegy egy olyan kapcsolatba is, melyről előre tudja, hogy bukás lesz a vége. Ez az érzelmi és szexuális oldala a dolog­nak. A másik aspektus, hogy anyagilag az egy kereset lényegesen nehezebbé teszi az elvált nő körülményeit. Nekem speciális hely­zetem volt, mert anyagilag teljesen füg­getlen voltam, így nem kellett kompro­misszumokba belemennem. Önként vállaltam a gyermekem érde­^ Minden válás egyedi, az embereknek sajátosak a gondjaik. Sok függ a _______tűrőképességtől jj sőségekben gondolkodnunk. Ma úgy tűnik, hogy egy jó humorérzékkel el tudom ütni azokat a problémákat, melyek jelenlegi kapcsolatomban adódnak, ha persze van ehhez társ. Mert hiába van nekem jó hu­morérzékem, ha nincs rá vevő. Le tudom csillapítani a viták élét. De minden válás egyedi, az embereknek sajátosak a gond­jaik. Sok függ az emberek tűrőképességétől is. Nekünk nem voltak nagy ajtócsapkodá­saink, hanem az a lelki terror, amelyben én éltem, egyszerűen kikészített. Nyo­masztott, hogy nem tudtunk kialakítani egy olyat, hogy „társas” viszonyban éljünk. Ettől függetlenül én ma is a legjobb bará­tomnak tekintem a volt férjemet. Azt tudnám javasolni azoknak a házas­pároknak, akik azon gyötrődnek, hogy elváljanak-e vagy sem, a döntésüket na­gyon fontolják meg. Próbálják mérlegre tenni: a kapcsolat megér-e még annyit, hogy akár külön, válás nélkül, ha megold­ható, külön éljenek egy rövid ideig. Ha érzelmileg bebizonyosodik az elhidegülés, akkor mondják, oké, el tudunk válni. De az első külön töltött éjszaka után amikor az ember magába marad, és csak a négy falat bámulja, akkor tudja meg igazán értékelni, hogy a másik mit jelent. Hibái­val együtt. Vagy egyáltalán nélküle. ÍRÓJEGYZET Kenyér Birtaian Ferenc — Semmit! Megmondtam, hogy sem­mit, csak kenyeret veszünk! — pirít a két kicsire, kik ámulva-vágyakozva nézik a roskadásig rakott gondolákat. A nagy négyéves lehet, a kisebb épp to­tyogó. Sorjáznak a pénztár felé. Hogy odakinn tavaszodik, nem érdekes. Itt tél van, iszonyú. A két kis reszkető — vágytól, félelemtől — ap­ja lábához tapad, nem nyafognak. Lesik a teli kosarakat, lesik azokat, akik csak rakják a pultra a sok cso­magot, rakják a táskákba, szatyrok­ba. Apjuk lábához tapadnak. Az az ő váruk, ott a biztonság, az oltalom. Mert ők is azt hiszik, az ő apjuk a legjobb, a legokosabb, a legerősebb. És ő megmondta: csak kenyeret. Hiá­ba lenne minden próbálkozás, tudják, de egyszer, egyszer majd mégis... Valahogy nincs jól. Valami nincs jól. Ezeknek nem lehet a szemükbe nézni, zavarják a nyugalmat, a nyu­galmunkat. Mit akarnak? Mit akar ez az ember? Mire tanítja ezeket a gyere­keket? Mi lesz, ha a pici is megtud­ja, mi van a fényes csomagokban? Ha a nagyobb már nem tud ellenállni? Ha az apa már nem tud a szemekbe nézni, ha már nem tud az ő szemükbe se nézni, mi lesz? Mennek az utcán, megy a kenyér hármójukkal valahová, asztali ál­dozatnak. Valahová, hol ők is szebb világot álmodnak, degeszre tömött szatyrokat. Mennek az utcán, megy a kenyér... Ha befordulnak a sarkon, talán nem jönnek vissza soha többé, és eszünkbe se jutnak... Menjenek, tűnjenek el, süssön melegen ez a tavaszi nap, égesse le arcunkról a szégyent, a tehetetlenség keserves könnyeit, meg ne rettenjenek, ha mégis visszajönnek, ha mégis a szemünkbe néznek. Lidi Eltemetni, el a rózsák közé, bokrosod- jon, virágosodjon. Már tolják lán­dzsáikat a tulipánok, holnapra csupa zöldzivatar a kert, a világ. Jó mélyre, le a sárga földig, s hulljon, hulljon rá a rög, nyoma se maradjon, csak az a karc a szíven, vagy a fene tudja hol. Ennyiek vagyunk hát, Istenem? Elég egy ásó, egy kapa, egy gereblye? Nagyharang...? A tulipánokra vigyázni kell, ők él­jenek, cifrálkodjanak a tavaszi fény­ben, gyönyörködjön bennük a szem, melegedjen tőlük a lélek. Te meg pihenj, továbbfordul veled a nagy kerék, száz..., ezer..., tízezer év...? Együtt vagyunk, együtt leszünk, de most, így, élned tovább nem volt szabad. Higgyünk a bölcsességében, ne kérdezzük... Ásni, csak jó mélyre, le a nyugo- vásig, aztán ráhúzni, elfeledni, hogy itt volt, valahogy nem gondolni rá so­ha, soha... Majd elvadulnak fölötte a rózsák, elvadul a holnapok rendje, nem kell többé félni, félni, mert min­den semmi, és minden örök...: az ásó, a kapa, a gereblye, és az a kis süsü Lidi, kinek csak öt hónapnyi jutott az ugatásból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents