Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-31 / 126. szám

1994. május 31kedd HATTER Döglik a dongó Demecserben A méhek nektár helyett mérget találtak. A méhészek elvesztették türelmüket Balogh Géza Kemecse-Gégény-Nyírtass (KM) — A közvélemény a méhészeket általában csendes, szelíd embereknek tartja, aki­ket nemigen foglalkoztatják a külvilág eseményei. Néha azonban ők is elvesztik a tü­relmüket, pláne, ha a szeretett dongóikat éri sérelem. Márpedig a demecseri, ber- keszi, gégényi méheket április utolsó napján nem is sérelem, hanem egyenesen csapás érte, tízezerszámra pusztultak el egy ismeretlen permetezés nyomán. A Kemecsén élő Hajnal házaspár május elsején kapta a gégényi szülőktől a hírt, hogy menjenek azonnal haza, mert valami rejtélyes be­tegség támadta meg a don­gókat, a kaptár körül seperni lehet a tetemüket. Nagy része elpusztult — Csodálatos méhészetünk volt—hangsúlyozza az utolsó szót Hajnal Gusztáváé —, sajnos a méhcsaládok hetven­nyolcvan százaléka megsem­misült. Szép fokozatosan épí­tettük ki a méhészetünket, mely most negyven családot számol. A félkeretes rakodó- kaptárakat is mi magunk ké­szítettük, hiszen ezzel lehet igazán tiszta mézet pergetni. Több mint tíz éve méhész­kedőnk, de ilyen pusztulás még soha nem ért bennünket. El sem igen tudjuk képzelni, mi lesz ezután, hogy érdemes lesz-e egyáltalán megint bele­vágnunk. □—Mi történt tulajdonkép- pen? _ — Én még csak a gyanúnkat tudom megfogalmazni... A Nyírtassson berendezkedett Friss Gyümölcs Kft. úgy per­metezett a gyümölcsöseiben, hogy nem értesített bennünket, így nem is zártuk el a méheket. Kirepültek a virágzó almafák­ra..., s ez lett a következ­ménye. A méhpusztulást három rét­közi faluban tapasztalták: Ber­keszen, Demecserben és Kaptársor az akácosban — Gégényben. Összesen tizen­egy károsult gazdát számo­lunk össze a gégényi köz­ségházán. Köztük van a pol­gármesterasszony, Tenkely Józsefné is, meg Mártha Lász­ló. — Természetesen bennün­ket is érzékenyen érintett a méhpusztulás, de sokakat ért a miénknél jóval nagyobb kár — mondja a polgármesterasz- szony. — Gondolja magát bele annak a családnak a sorsába, aki négyszázezer forintos újrakezdési hitelt vett fel, hogy majd a méhészetére alapozza az egzisztenciáját, s most ez történt. □ — Miért pontosan a nyír- tassi kft.-re gyanakodnak? Minta a levelekről — Nem is mi, hanem a deme­cseri társaink bukkantak rá a szóban forgó gyümölcsösre — veszi át a szót Mártha László. — Ők, észrevéve a méhhul- lást, nyomban elindultak a környék nagyobb gyümölcsö­sei felé, s nemsokára meg is találták Demecser alatt azt a de nem a gégényieké kertet, ahol előző nap perme­teztek. Állatorvos jelenlétében mintát vettek a levelekről, s néhány méhtetemmel együtt elküldték a debreceni állat­egészségügyi intézetbe. A debreceni intézettől teg­nap kapták meg a vizsgálat eredményét: a beküldött minta alapján a gyümölcsösben egy Donatox nevű szerrel perme­teztek, ami nem csak a csere­bogarakkal, hanem a méhek­kel is végez. □—Mennyi a kár? — Ezt csak becsülni lehet — mondják. — A méhcsalá­dok hatvan-nyolcvan százalé­ka megsemmisült, a tavaszi pergetés természetesen szóba sem jöhet. Nem tudjuk még a pontos kárt, mindenesetre re­ménykedünk, hogy meg tu­dunk egyezni a kft.-vel. Vajon mit szólnak ehhez a méhészek első számú gyanúsí­tottja, a Friss Gyümölcs Kft. házatáján? A gégényiek, de- mecsereik gondjával még az­nap délután megkerestük az egykori nyírtassai állami gaz­daság irodáiban székelő kft. A szerző felvétele igazgatóját, de nem találtuk otthon. Pár nap múltán tele­fonon értük utói, s mondtuk el Kókai Sándornénak a korábbi tapasztalatainkat. Per lesz. — Igen, hallottam valamit róla, de a részleteket nem is­merem — felelte. □ — Akkor arról sem tud, hogy megérkezett a vizsgálat eredménye? — Ugyan már kérem... Ha a környéken megdöglik egy méh, rögtön ránk fogják a tu­lajdonosok. így megy ez már évek óta. □ — De asszonyom, önök permeteztek, vagy nem? — Uram, tudja maga hány faluban vannak a mi kertjeink? Még én sem tudom. Vigyáz­zanak a méhészek, ha perme­tezünk! □—Mi lesz, ha mégis bebi­zonyosodik, hogy önök hibáz­tak? — Mi lenne...? Per. Mi ké­rem ráérünk pereskedni. Különben is, mi nem vagyunk tulajdonosok, menjenek a DEKO RT.-hez! Y y °%yan változhat át i—t egy Trabant ku- JL JL tyává? A kérdés jo­gos, bár a Trabanttal annyi minden megtörtént már, hogy eggyel több, vagy kevesebb csoda nemigen változtat a képen. Am ezúttal a főszerep­lő nem is annyira a Trabant, mint inkább a kutya, amelyről azt tartja a szólás-mondás, nem lesz szalonna. Történe­tünk nem kívánja megingatni a népi bölcsesség eme közis­mert igazságát, csupán a vál­tozó világ aprócska morzsái között csipeget, legfeljebb ad­dig merészkedik a népi böl­cselet szerény mértékű to­vábbfejlesztésével, hogy hal­kan megjegyzi: kutyából to­vábbra sem lesz szalonna, de roncskocsiból lehet kutya. Ha a helyzet úgy hozza... Igazában minden a gye­rekeknek köszönhető. Mind a két apróság addig rimán- kodott, siránkozott, amíg a szülők gyengébbikje, az apa fontolóra vette a dolgot. Ta­lán az lehetett a magyarázat, hogy gyermekkorában ő is nagyon szeretett volna egy kutyát. De a szülei — bár számtalanszor megígérték az utolsó pillanatban mindig meggondolták magukat. A leggyakoribb érv az volt: — Majd ha kertes házban lakunk! Aztán teltek, múltak az évek, de a bérházi lakás se­hogyan sem akart kertes házra változni. A nagyfiúból igen várható el, hogy elfo­gadják az észérveket. Ráadá­sul azt is látják, hogy bérhá­zak sokaságát élnek kutyák. Más kérdés, ha módjukban állna megírni bérházi bezárt­felnőtt, majd házasember lett, megszülettek a gyerekek is. Aztán elhangzott a kérdés: — Apa, nekünk mikor lesz kiskutyánk? Az apa már-már gépiesen mondani akarta, majd ha kertes házban lakunk, de meggondolta. Nem követheti el ugyanazt a hibát, amit az ő szülei elkövettek. Belátható időn belül ugyanis nemigen tehetnek szert egy kertes ház­ra. A hálátlanabb, de őszin­tébb válasz mellett döntött: — Megértem, hogy sze­retnének egy kis kutyát. En is. De a bérház neki börtön lenne. Azt ugye nem akarjá­tok, hogy a négy fal között szenvedjen? Természetesen a gyerekek nem mutattak valami nagy megértést. Az ő szemükben a kutya eleven játékszer, nem­ságuk keserveit, mi mindent örökítenének meg képzelet­beli naplójukban. De ez már megint felnőtt eszmefuttatá­sa, amin érdemes ugyan el­meditálni, de semmire sem megy vele az ember. így tör­tént ez esetünkben is. A fe­leség hallani sem akart a ku­tyáról, mint gyakran mondo­gatta, ő egy zsebkutyától is fél és nem bírja elviselni a kutyaugatást. — Márpedig a kutya attól kutya, hogy ugat! — zárta le a beszélgetést lakonikus rö­vidséggel a férj. De ő is in­kább hajlott arra, hogy leve­gyék a családi napirendről a kutyaügyet. Persze egy per­cig sem volt biztos benne, nem keríti-e hatalmába őt is a kutya iránti vonzalom, amit megtagadott tőle a gyermek­kor. És a gyermekeknek is hi­hetetlen örömet okozna. De van még egy másik baj is, amilyen kutyáról a gyerekek álmodnak, az legalább ti­zenöt-húszezer forintba ke­rül. Arra pedig az ő kerese­téből és a felesége gyeséből, nemigen futja. —Mi lenne, ha végre elad­nánk a bontóba a Trabantot. Úgy sem érdemes már meg­csináltatni, s talán kapnánk érte vagy tizenöt-húszezer forintot? — Ezt félhangon magában mormogta, de a fe­lesége véletlenül meghallotta a mondat végét. Erről a kis rejtett tőkéről, roncstrabant- ról szinte megfeledkeztek. Igaz lenne helye a pénznek, a gyerekek havonta elnyűznek egy pár cipőt, a lakás fenn­tartási költségei is folyton emelkednek. De a ház előtt jó fél éve árválkodó, sokat gú­nyolt, a parkírozó helyet el­foglaló huszonöt éves Tra­bant ára, ha túladnak rajta, talált pénz lesz. így változott át a Trabant kutyává, a kis négylábú elfoglalta helyét a családban. S hogyan is nevezhetnék a négylábú családtagot, mint Trabinak. S már ért ma­gyarul, hallgat a szóra, fi­gyel a nevére. Hát képes erre egy Trabant? Alku, értünk Kováts Dénes r úl vagyunk a vá­lasztások második fordulóján is, az eredmények ismertek. Már az első sejtetni engedte a végeredményt: a dicséretre méltóan aktív polgárok je­lentős része a Magyar Szo­cialista Pártra adta voksát, így ez a párt abszolút több­séghez jutott a Parlament­ben. Annyi bizonyos: az em­berek többsége nyugalom­ra, létbiztonságra vágyik, anyagi felemelkedésre. Ta­lán némi csodavárás is megfogalmazódott a szava­zatok leadásakor, ami il­luzórikus. De nem szabad arról elfelejtkezni, hogy gazdasá­gunk helyzete cseppet sem rózsás, tehát ha józanul gondolkodunk, akkor látni kell: bizony, még nem lehet kiengedni a nadrágszíj szorításából, s ez sok nehéz órát okoz majd a szocia­listáknak. Nem várhatunk csodát, de reményked­hetünk abban: a realitás ta­laján álló, a többség ér­dekeit tekintő, és a többség véleményét tükröző gazda­ságpolitika kerül előtérbe, létünk jobbulása érdeké­ben. A szocialista pártelnök nyilatkozatában a nemzeti összefogásról, a megbéké­lésről, az együttműködésről és a közös cselekvésről beszélt. Teljes joggal, hisz enélkül nem lehet előrelép­ni. Ha valóban hazánk felemelkedését tartják szem előtt a pártok, a megválasz­tott, tehát sokak bizalmát élvező országgyűlési kép­viselők, akkor félre tudják tenni vélt vagy valós sé­relmeiket, felül tudnak emelkedni a siker okozta örömmámoron vagy a várt­nál gyengébb eredmény mi­atti kudarcérzeten. Számos tanulsággal szol­gált az első szabad válasz­tások után hatalomra került kormány, illetve a Parla­ment tevékenysége. Nem szabad feledni az ered­ményeket, de lehet, sőt kell tanulni a kudarcokból, bal­sikerekből is. Mert ezekre is volt példa az elmúlt négy esztendőben, miként az összefogásra és a széthú­zásra is. Aki okos — tartja a mondás — mások hi­bájából tanul, hogy ne kö­vessen el hasonlókat. Most már minden bi­zonnyal felerősödnek a tár­gyalások, a pártokon belüli és pártok közötti egyezke­dés arról, amiről némiképp ellentétes vélemények lát­tak már napvilágot: lesz-e, s ha igen, miképp, milyen áron koalíció. A pozíciókért folyó versengés alapvetően meghatározhatja, valóban kialakul-e a nemzeti össze­fogás, a megbékélés és az együttműködés. Remélhető­leg nem vesztik szem elől az alku során: hatalmas a fe­lelősség, amit vállalni kell. Hiszen a nemzet békét, nyu­galmat, s nem torzsalkodást akar. Kontiffefitá Le a magolással! Kállai János z iskolák—típusuk­tól és fokozatuktól függetlenül — álta­lában akkor kerülnek az közérdeklődés centrumába, amikor elkövetkezik az in­tézményválasztás (más szó­val: a beiskolázás vagy fel­vételi), illetve a vizsgák idő­szaka. Az előbbin (a fő­iskolák és egyetemek kivé­telével) már túljutottunk, a számadások — érettségi, felsőfokúfelvételik — azon­ban még csak nemrég kez­dődtek. Megyénkben, csak­úgy mint országszerte, ilyen­kor szoktak elhangzani som­más ítélkezések egyik-másik tanintézményről, ilyetén­képpen: ez aztán a suli, in­nen biztos befutó a gyerekem az orvosira vagy a közgázra. Vagy épp ellenkezőleg: va­jon mit csináltak a fiammal- lányommal négy éven át a gimnáziumban, miért nem tud semmiből jól produkál­ni. Mitől fogja el a frász, ha az érettségiről esik szó, mi­ért reménytelen eleve a to-, vábbhaladása? A végletek sejtetik: a tár­sadalom iskolaképe talán még sohasem volt ennyire bizonytalan, mint manap­ság. Mi ennek az oka? Szin­tén csak találgatásokba bo­csátkozhatunk, mert mind­máig nem végeztek ezirá- nyú, komolyabb vizsgála­tokat. A társadalmi mobi­litás lelassulása kétségte­lenül belejátszik a képbe. A dinamizmus — ami mond­juk a hatvanas éveket jelle­mezte — a nyolcvanas évek ■közepétől mérséklődött. Ha csak az értelmiségivé válás tendenciáira figyelünk, be­láthatjuk: más perspektívák tűnhetnek vonzónak ma­napság. A tehetetlenség — értsd: a gazdaságban, az iskolastruktúra átalakítá­sában, stb. — motívumai szintén felsejlenek. Sőt! Úgy tűnik: ma több a zsák­utca az oktatásügyben, mint korábban, s a képzett- séglvégzettségbeli elmoz­dulások mutatói sem lát­szanak emelkedni. Az isko­lával szembeni elvárások pedig beszűkültek. Egyetlen értékmérő maradt: tovább tud-e lépni a gyerek vagy nem az adott típusú in­tézményből. Es még valami. A lexikális ismeretek töme­ge, a memória szakításpró­bája, a fondorlatosán meg­komponált tesztek, nos: to­vábbra is ezek a döntő ele­mei a sikerességnek. Dur­vábban fogalmazva — és látva a tankönyvek garma­dájával gigászi küzdelmet folytató ifjú embereket — : kísért a magolóiskola réme. Ha be tudsz vágni ezer évszámot, ha meg bírsz je­gyezni több száz képletet, ha ki tudod tölteni a még anyanyelvűeknek is titok­zatos idegen nyelvi teszte­ket, akkor te vagy a nyerő. Csak tűrőképes „fenékkel” legyél megáldva, a „fej”, amit azért sok jó dologra használhatnál még, csak másodlagos. Ezért mon­dom: le a magolással! A x Páll Géza Trabi, a kutya

Next

/
Thumbnails
Contents