Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28 / 124. szám
Régi parlamenti képviselők A Nógrád megyei Bánkon született 1821. január 11-én Benczúr Miklós. Édesapja ott evangélikus lelkész, de népes családjával 1827-ben Nyíregyházára kapott meghívást. Az atya már 1830-ban meghalt, az apró gyermekek ellátása súlyos gondot okozott az özvegynek. Miklós Eperjesen végezte iskoláit, ott szerzett jogi képesítést, majd köz- és váltóügyvédi oklevelet. 25 éves korában már Nyíregyházán nyit irodát, majd 1847 végén beadja letelepedési, lako- sítási kérelmét. A véleményező bizottság úgy látja, hogy köztudomás szerint Benczúr illő és becsületes magaviseletű, s így, a szokásos kisebb taksa befizetése mellett a polgáreskü letételére méltónak ítéltetett. Kezdettől fogva érdeklődött az ellenzéki mozgalmak iránt, sokat is utazott, így lehetett éppen ő az első, aki 1848-ban, Nyíregyházára hozta a pesti, márciusi mozgolódások, események hírét. Mint Bona Gábor könyvéből tudjuk, Benczúr nemzetőrként vonul a szabadságharc zászlója alá, hamarosan főhadnagy, részt vesz a Jel- lacsics elleni harcokban, Pákozdnál megsebesül. 1849 áprilisától a Védsereg szabolcsi osztályának vezénylő kapitánya, júliustól zászlóalj parancsnok őrnagy. A zsi- bói fegyverletétel után menekülésre kényszerül. Emigárciójából 1851-ben hazatér, azonnal elfogják, Nagyváradon eljárást indítanak ellene, súlyos fogságban szenved. 1854-ben rossz hírek érkeznek egészségéről a családhoz, mire tanítónő húga, Zsuzsanna (1825-1902), a hagyomány szerint kihallgatást kér és kap az uralkodó I. Ferenc Józseftől, s amikor ott kemény elutasításban van része, nagy sikoltással összeesett, elájult. Mire a császár ijedtében, kényelmetlen helyzetében sietve megkegyelmezett a leány bátyjának — emlékszik rá vissza jó 70 év múlva a Nyírvidék krónikása. A legendák ellen nemigen lehet, de talán nem is kell harcolni. Azt azonban mégsem kell elfelejteni, hogy a császár éppen 1854-ben, április 20-án házasodott Erzsébettel, s ez alkalomból részleges amnesztia kihirdetésére is sor került. Tény, hogy 1854-ben csakugyan szabadon engedték Benczúrt. Hogy aztán a nénjének a kihallgatása, netán a császár előtti elájulása (ha ez egyáltalában megtörtént) okozati összefüggésben áll-e a szabadlábra helyezéssel, azt már ilyen messzi távlatból aligha lehet vagy illik feszegetni... Közbevetőleg megjegyzendő, hogy a most tárgyalt Benczúr család nem azonos azokkal a Benczúrokkal, akik az 1840-es évek elején jöttek Kassáról városunkba, s Benczúr Miklós őrnagy A Nyírvidék beszámolója Archív felvételek a családfő, Vilmos itt házat vett, patikát nyitott a Luther utca és a Kossuth tér sarkán, a mai Meinl-üzletház helyén. Ebben a házban született a híressé vált nagy festőművész, Benczúr Gyula, 1844. január 28-án, s ez a Benczúr család nem sokkal később 1847-ben visszatért a Felvidékre. Erre a kitérésre azért van szükség, mert bár rokonságuk nyilvánvaló, a nevek, családi viszonyok összekeverése, eltévesztése ma is, írásban is, gyakran fel-felbukkan. A fogságból szabadult Benczúr visszatért a szabad pályához, újra bekapcsolódott a polgárosodó Nyíregyháza közéletébe. Ennek akkori szellemi, értelmiségi központja az 1831-ben indult Magyar Olvasó Társaság, amelynek már a szabadságharc előtt is jegyzője volt, s amikor az ötvenes évek végefelé újra megnyithatta helyiségeit, immáron már Nyíregyházi Kaszinó Egyesület címmel, annak 1859/61-i ciklusára az első választmányi tagok egyike — mint olvasható Vietórisz József kaszinótörténetében. Amikor a Bach-korszak lejártával, 1861- ben kiírhatták az országgyűlési képviselő- választásokat, városunk mandátumáért két tekintélyes, hazafiú-társadalmi érdemeiről közismert jelölt versenyzett. Az egyik Benczúr, a másik pedig a csarodai születésű, de már régebben itteni lakos „Kovách Gergely (1821-1905) a szabadságharc főhadnagya, azidőtt szintén ügyvéd. Később a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület egyik alapítója és 10 évig igazgatója, még később járásbíró. A Bo- rovszky-féle megyei monográfia (1900) azt írja az 1861-i választásról, hogy 51 szavazattöbbséggel nyert Benczúr a képviselő- jelöltek vetélkedőjén. Amely azért is emlékezetes a város történelmében, mert itt ekkor kaptak először választói-szavazati jogot városunk zsidó polgárai, miután a választmány fölvilágosult tagjai kimondták az izraeliták választási képességét. (113) Közismert, hogy ezt az 1861. április 6- án összeült országgyűlést igen hamar feloszlatta Ferenc József: már augusztus 22- én bezárta kapuit a budai ülésterem. A rövid képviselőség után Benczúr élete sem tartott már sokáig. Folytatta ugyan ügyvédi munkáját, a szűcsmesterségről szóló néprajzi könyvecskében olvashatjuk, hogy 1862 elején még a céhéletből az ipartestületté alakuló szűcsöknek a mai Bocskai utca elején, a törvényszékkel szemben volt árusító színjük pénzügyeiben igyekezett az iparosok egyéni és testületi érdekeit védelmezni. Ekkoriban esett ágynak, és 1862. június 14-én meg is halt ez a mozgalmas, értékes életet élt férfiú. Jó hat évtized múlva a múzeumigazgató Kiss Lajos ír hosszabb cikket róla és családjáról. Ez tartalmas beszámoló egy temetői sétáról, amelynek során fölkereste a nyugati, másképpen vasúti temetőt. Ez a Vasgyár utca nyugati oldalán, a közúti és a vasúti sínek között terült el, a mai ferences rendház, a konzervgyár telkén. Ebbe a sírkertbe akkor már másfél évtizede nem temettek, mert lezárták. A hagyománytisztelő temetőlátogató részletesen beszámol a Benczúr család ott nyugvó tagjairól, sírfelirataikról, a Nyírvidék 1925. június 25-i számában foglalja össze benyomásait. Ugyancsak a Nyírvidék számol be, nem sokkal később, hogy a fiú felsőkereskedelmi iskolások 1926. március 15-i ünnepségük keretében már a Debreceni utcai (déli, alvégesi) temetőben keresték fel és koszorúzták meg Benczúr Miklós sírját. Azóta már ezt a temetőt is felszámolták, kiürítették az elmúlt évtizedekben: azóta már nincs hír a szabadságharc utáni rövid szabad korszak országgyűlésének nyíregyházi népképviselőjéről. Műteremben Elek Emil illusztrációja — Levegyem a nyakkendőmet? — Ahogy akarod. A színészt aggasztani kezdte a készülő festmény. Színpadon rendszerint pozitív hőst alakított, s annak érezte magát a való életben is. Ha a portré ezt nem hangsúlyozza, akkor kár a festékért. 3. Zaj hallatszott a konyha felől; a festő felesége nyilván visszaérkezett a krumplivásárlásból. Óvatosan be is nyitott, s a színész azonnal engedett harcos tekintetű pózából, mert nem akarta, hogy az asszony úgy lássa. Barátjára azonban ráripakodott. — Ne fészkelődj! Felhevülten böködte a vásznat, majd ellanyhultan piszmogott rajta, időnként pedig úgy nézett a színészre, mint ragadozó az áldozatra. Effélét érzett a színész is. Mintha elevenen nyúznák. — Adj egy bagót — szólt feleségére a festő. Az asszony engedelmeskedett, s miközben átnyújtotta és meg is gyújtotta a cigarettát, a festményre pillantott, és az volt a színész érzése, mintha megdöbbenést látott volna az arcán. Földre dobta a festő az ecsetet és kijelentette: — Kész. Kellene még egy kicsi párizsi kék, de nincsen. — Szerintem — szólt az asszony áhítattal — így is tökéletes. Most a színész mozgott úgy, akár egy ragadozó. Settenkedve lépkedett a képhez, és megnézte. Most látta először. Az ő arcára is olyan meghökkenés ült ki, amilyet az előbb a festő feleségén látott: valóban tökéletes volt a kép! Amikor először merült fel az ötlet, hogy barátja lefesti, jópofa, játékos ötletnek tetszett. „Akár a jelenlétem nélkül is lefesthetne” — gondolta akkor, mert barátja többnyire olyan ákom-bákomokat pingált, amikhez nem kellett modell. Ez a festmény azonban úgy hasonlított hozzá, mintha fénykép lenne. Úgy látszik: ezt is tudja a koma... — No? — fordult hozzá a festő. — Kitűnő! — lelkesedett a színész, és előhúzva tárcájátj megkérdezte: — menynyivel tartozom? — Bolond vagy? — bámult rá a festő, azután feleségét utasította: — Piát! Úgy akasztotta fel otthon a színész a képet, hogy amikor felébred reggel, azonnal rávetülhessen a szemsugara. „Jó kép” — mondogatta magának, majd mindinkább erősödött az érzése, hogy félelmetesen jó a kép. Ezzel együtt azonban felmerült benne, ha hosszasan szemlélte, hogy ez mégsem egészen ő. Olyan a kép, mintha legintimebb magánügyeit firtatná és tárná fel, s ezért illetlen, mi több: sértő! Valamennyi részlete hiteles, de az egész nem egy hőst, hanem egy beijedt, sunyi embert mutat. Három hét múltán elvitte a sarki képke- retezőhöz. — Jó kép — állapította meg a vörös fejű iparos. — Önt ábrázolja? — Ne-e-em — tiltakozott a színész. — Távoli rokonom... talán. Mikor jöhetek érte? — Tíz nap múlva tessék majd benézni. Átvételi elismervényt akart adni a keretező, de a színész elhárította. — Áz Ön helyében — mondta a keretező — óvatosabb lennék. Nem vagyok nagy szakértő, de ez a kép igen értékes. — Tisztában vagyok vele — bólintott a színész könnyedén. — Tudja — hajolt közel bizalmaskodón a keretezőhöz —, ez a kép olyan értékes, hogy egy egész emberi életet adtak már érte. — Kis tűnődés után, sejtelmes mosollyal hozzátette: — Nekem volt két életem, és az egyiket ezért a képért adtam.... Gyorsan kilépett az enyvszagú üzletből, nem hagyva időt a mesternek, hogy további magyarázat iránt érdeklődjön. Tudta a színész, hogy soha nem jön vissza a képért. Otthon a tükör elé állt, és ettől megnyugodott. MÚZSA Oláh János: Életkép Csak mosogassak egyedül, nem bánja, és kimondja, hogy hülyeség itt minden, az iskola is, ahol egyest adnak, bár nem is adtak, vált könnyedén hangot. Mikor játsszak, ha neked most segítek, veti ellenem tíz éve hevével az igazát leplezetlen gorombán. És én talán... Hát elfutott a méreg, és megpofoztam, ugyan mibe bízva. Rátámadtál, hiába, hogy nem angyal, de mégiscsak egy védtelen gyerekre. Legalább itthon, gondoltam magamban, ha már ott kívül mindent durva érdek emészt föl, kéne megértenünk egymást. De ő nem és nem, csak fújta a magáét. Hányszor lehet így megfordítva minden, önzőén mikor én futok előle? Egy nagy pofonnal de szívesen ő is elébem állna akkor, ha tehetné. A szerep, amit játszunk, nem kegyelmez: erő koholta ostoba fölénnyel vonom fölötte ráncokba arcom, legszívesebben aki vele sírnék. Rózsa Endre: Gyermekeim „Miért ütnék én vissza? Hiszen az neki — fáj!” Két ovis korú gyermek mintha csak folytatná bennem az ős viszályt, s talán nem is magán-ok: a legfurcsább „igen”-t — mit két apró megszállott — őrzik génjeikben. így sikerült a vizsga: hát az a jó, aki először üttön-üt, vagy a mi gyermekünk? S miért vágnék én vissza? Hiszen az neki — fáj! Bizony, nekem fáj. Nagyon. S mindenütt. Elek Emil illusztrációi ___________1994. MÁJUS 28., SZOMBAT
