Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-28 / 124. szám
MAGÁN VÉ LEMÉ NY A remény ágai Megnyerni a közönséget Az első, még alig kamaszkori öngyilkossági kísérletét kiagyaló József Attila, kihör- pintvén a mama kékítővizes üvegcséjének tartalmát, a visszapillantás szándékával „terítette ki önmagát”, hogy rebbenő pillái alól figyelhesse a riadalmat, amit vélt halála kivált a hozzátartozókból. Mert már akkor, még igen messze ama végzetes és utolsó síktól, a szárszói sínszalag búcsú nélküli főhajtásra csábító párhuzamosságától, szóval már akkor, gyerekfejjel volt kíváncsi: ugyan mit kezdenek a hátramaradottak a közbeszól- ni-avatkozni immár képtelennel. A közelmúltban az örök tiszta szívüt újra csak áthantolták, tudtuk meg a szűkszavú híradásokból. A szépség koldusának hamvai elszállíttattak a Munkásmozgalmi Pantheonból, ahová 1959-ben — családja beleegyezése nélkül — eltemették. Elkerült Judit- ja — élet- és mozgalmi társa — mellől, hogy „A Mama” mellett pihenhessen tovább, ha ugyan meglesz a lehetősége erre az újratemetkezések dömpingjét élő, múltjában, jelenében — és bízvást: jövőjében — rendet teremteni akaró Magyarországon. A negyedik temetés, a család kérésének megfelelően, a nyilvánosság kizárásá-' val zajlott le, s az ismételt, bár jószándékú tetem-zaklatás bizonyosságokat szült. Az exhumálás során ugyanis volt lehetőségük a szakembereknek a feltárt sírveremben levő családtagok jellegzetes koponyaformája alapján egyértelműen azonosítani a költőt. Végre, mondhatnánk, végre egy an- ti-Barguzin! Végül is: a bizonyosság. Az íme-hát-meglelt-a-hazám kikezdhetetlen igazsága. De, vajon mit mondana „mai eszével” a sokadszori hantolásokra a „nincsen apám”-poéta? Játszani sem igen szabad, sőt, nem illik ezzel a gondolattal. Mert — ha mégis —, hiszem: csak ránkfüggesztené Duna-mélységű tekintetét, megbillentené okos-szép fejét, s távolba révedőn keresné a remény semmibe nyúló ágait. A csöndes szerelmek, az okos beszélgetések, a fegyelmezett munka és a játékos elengedések Thomas Mann-ban felismert, emberhez méltó harmóniáját. Ha pedig csontjainkat majd nekünk, mostaniaknak kell a földnek adni, fogadja be az anyaföld, a haza humusza, a talpalatnyi nyugodalom árka békével. Végezzék el körülöttünk a rá hivatottak a gyászmunkát. S ha egyszer, netán, valakik, valamiért, valamikor mégis előkaparnának, találjanak gödrünkben koponyát és gerincet is — miként az övében —, ne csak hadonászásba merevült végtagmaradványokat! Aztán legyen befejezett béke porainkra. A feltámadásig. Kállai János AKTUÁLIS INTERJÚNK Az évad utolsó nagyszínpadi (elő)bemuta- tójának végén ünnepel a közönség. Az öröm A vörös postakocsinak is szól, a játéknak, de annak is, hogy egy fárasztó évadot teljesített a társulat. Lelkesen köszönti a publikum Varjú Olgát, aki egy kis kitérő után visszaszerződött a színházhoz. Verebes István fáradtan huppan le a fotelba, hiszen Miskolcról jött, s a beszélgetésünk után (közel jár az éjfél) azonnal indul vissza. Befejeződött az első színházi évad, amelyet az ő neve fémjelez. Először arról kérdezem, hogy milyen változásokat hozott ez az esztendő a színház életében? — A korábbi többpólusú színházvezetési struktúra nem volt igazán szerencsés, mert nem érvényesülhettek markáns módon a döntések, és az utolsó időszakban — amennyire én tudom — főképpen a kompromisszumok megtalálása kötötte le az energiákat. Engem az jellemez, hogy sok-sok tépelő- dés után határozottan döntök, szerencsére találtam egy olyan társigazgatót, aki a műszaki, gazdasági kérdésekben ugyanolyan markáns és határozott, mint én. Ezzel leegyszerűsödtek a dolgok. □ Az éved előkészítésékor gyakran szóba Verebes István került, hogy növelni kell a színházlátogatók számát. Mi valósult meg a szándékból? — Több, mint amit vártam. Elértük a százharmincezret, ami nagyon jelentős emelkedés. A bérletesek száma összesen 21 000, bár ez egy kicsit csalóka, mert a felnőtt bérletesek száma alacsony, igaz, hogy a korábbi 2300-zal szemben a mostani négyezer emelkedés, de ebben a városban tizenegyezer felnőtt bérlettulajdonos is volt már, igaz a színház megnyitásakor. Több mint kétszáznyolcvan előadást játszottunk, harminccal többet, mint az előző évadban. □ Azt hallani, hogy a magyar színházak tekintélyes része anyagi gondokkal küzd. A Móricz Zsigmond Színház talpon marad? — Két évvel ezelőtt a bérköltség negyvenmillió körül volt, a dologi kiadásokra fordítható összeg lényegesen több. Most fordított a helyzet. Ez elsősorban Tóth János konok, kérlelhetetlen, tervszerű, pontos gazdálkodásának köszönhető, s ez a mi működésünk alapvető biztosítéka. Nem hiszem, hogy van ma Magyarországon olyan színház, amely olyan pénzügyi tartalékokkal rendelkezne, mint a miénk. Csak azt fizetjük ki, ami mögött munka van. □ A helyáremelés tovább javíthatna a helyzeten. Szóba került ez? — Minimális helyáremelés volt az elmúlt szezonban, s a következőben is ilyet szedetnénk. Hadd mondjam el, hogy a színGerhardt Hauptman: Bunda (R: Hernyák György), Gogol: Revizor (R: Megyeri Zoltán), Fejes Endre: Jó estét, nyár, jó estét szerelem (R: Bakosi László). □ A korábbi években is megpróbálkozott a színház azzal, hogy a közönségnek az előadásokon kívüli érdeklődését is kielégítse. Ezek sorra-rendre kifáradtak. Verebes Istán beindította a Művészkört. — Kezd működni, de nem vagyok teljesen elégedett. A következő évadban oldottabb lesz a szerkezete. Úgy veszem észre, hogy a beszélgetéseknek nagyobb sikere van, mint a produkcióknak. Amikor kitaláltam, azt képzeltem el, hogy ilyenkor a színház mindig tele lesz. Sajnos, nem ez történt. Ősszel megpróbáljuk az egészet újragondolni. □ Milyen a színháznak a helyi médiákkal való kapcsolata? — Nem sikerült harmonikus kapcsolatot kiépíteni. Ez lehet, hogy a mi hibánk is. Ha versenyhelyzetbe kerül a televízió, akkor biztos, hogy a színházat nem lehet kikerülni. A rádió rendszeresen érdeklődik a színház iránt. Az újság részéről nagyobb érdeklődést szeretnénk tapasztalni, bár az is igaz, hogy nem sikerült azt sem markánsan megfogalmazni, hogy mi mit várunk a médiáktól. Az az igazság, hogy a rólunk szóló hírt nem tudjuk eladni. Egy kicsit fáj, hogy a két önkormányzat jó akaratú figyelmén kívül nem tapasztaltam biztatást. Főképpen a médiáktól nem. Azt, hogy nagyon fontos, hogy itt élünk, Balázs Attila felvétele együtt. Mert nekem Nyíregyháza most az otthonom, s ezt már nem tudom, nem is akarom kitörölni az életemből. Számunkra is nagyon fontos, hogy a lap jó legyen, a rádió érdekes, a televízió né- zettebb. Hogy különb legyen, mint másutt. Mint ahogy azt szerettem volna, ha a színház is különb, szakmai felkészültségében, szellemében, mint bármelyik az országban. Nem sikeresebb, hanem különb. Nem vagyok csalódott. A pályám legfontosabb évada volt ez a mostani. Az igazgatói szék sok mindenre megtanított, rá- kényszerített arra, hogy a konfliktusokkal szembenézzek. Iszonyú munka várt ránk ebben az évadban, csak az elismerés hangján lehet szólni a színház dolgozóiról. □ Milyenek a színház külső kapcsolatai? — Beszéljünk a tényekről! Budapestre egyszer mentünk. Úgy gondolom, hogy ebben az évadban dolgoznunk kellett. Meg akartuk nyerni a nyíregyházi közönség bizalmát. Az biztos, hogy ha valós eredményeink lesznek, akkor megyünk és megmutatjuk magunkat. De ezt kicsikarja tőlünk az országos közvélemény is. Június 10-én Zalaegerszegen leszünk, reméljük, sikeresen mutatkozunk be. mostanában kaptunk egymillió forintot, ebből remélhetően jövőre meg tudjuk oldani ezt a vendégjátékot is. □ Vannak-e a színháznak nyári tervei? — Mindnyájan elfáradtunk. Nagyon nagy volt a megterhelés, szükség lesz a pihenésre. A KM hét végi melléklete ’94. V.28. ház jegybevétele körülbelül hétmillió forint, a költségvetésben ez olyan elenyésző tétel, hogy úgyszólván teljesen mindegy, hogy százötven vagy ötszáz forintért adunk egy jegyet. Természetesen a színház önbecsülése is, hogy egy jegy ára ne legyen kevesebb, mint egy amerikai akciófilmé. □ A rendszerváltozás előtt a műsortervet az agitprop fogadta el. Most az igazgatóé a döntés öröme és kínja. Ebből az következik, hogy Verebes István ízlése érvényesült az elmúlt évadban? — Nem. Ez csak akkor lehetne, ha minden az enyém lenne. Én csak megszabom, hogy mi az az alsó határ, ami alá a színház nem mehet. A többi a közönség várakozásának kell, hogy megfeleljen. □ Minden esztendő hangsúlyos kérdése az évad végén, hogy kik mennek, kik maradnak? Sikerül-e erősíteni? — Néhányan eltávoznak, azok, akik az elmúlt esztendőben nem találták meg a számításukat: Németh Zsuzsa, Bajomi Nagy György, Korcsmáros Gábor, Fekete István. Simor Ottóval nem kötöttünk újra vendégművész szerződést, bár készek vagyunk egyeztetni. Két színészt szerződtettünk. Varjú Olga visszajön, aminek mindnyájan nagyon örülünk. Nagy nyereségünk Gazsó György, aki Szolnokról érkezik. Harmincán leszünk, és lesz húsz előképzős fiatal. □ Kialakult már az új évad kínálata? — Hamarosan az utcákon lesz a plakát. A következő előadásokat szeretnénk létrehozni: Krúdy: A vörös postakocsi (R: Hegyi Árpád Jutocsa), Colin Higgins: Maude és Harold (R: Berényi Gábor), Fodor-Lakatos: Helyet az ifjúságnak! (R: Kalmár Péter), Csehov: Három nővér (R: Verebes István), Nemes Nagy Ágnes-Novák János: Bors néni (R: Novák János), Ábrahám Pál: Bál a Savoyban (Mohácsi János), Peter Weiss: Marat halála (R: Telihay Péter), 55----------------------------------------------Rengeteg volt a munka, csak az elismerés hangján lehet szólni a színház minden dolgozójáról ^ Nagy István Attila 55----------------------------------------------Jók a pénzügyi tartalékaink, de csak azt fizetjük ki, ami mögött munka van ^ Az igazgatói szék rákényszerített arra, hogy a konfliktusokkal szembenézzek yj
