Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-24 / 120. szám
1994. május 24., kedd HATTER A rév megszűnt, a vita dúl Foggal-körömmel ragaszkodik az igazához mindkét fél • Növekvő ellenérzés Balogh Géza OIcsvaapáti-Nábrád (KM) — A Tiszaháton, Szamoshá- ton sok szép tájat láthat az ember, ám olyat keveset, mint az egykori tiszai rév környéke Olcsvaapáti alatt. Vagy tizenöt éve még komp járt itt is Apáti és Jánd között, mára azonban már csak a révház maradt, meg a csodás környezet. A révházból időközben nyaraló lett, a nyaralóból pedig lassan három éve tartó bírósági ügy, az apáti önkormányzat, s a nábrádi mezőgazdasági szolgáltató szövetkezet pereskedik a birtoklásáért. Olcsvaapátiból egy nagy, széles legelőn lehet megközelíteni a házat. Már ez, a hatalmas, évszázados tölgyekkel díszített kaszáló sem mindennapi látvány, ám az igazi csoda akkor kezdődik, mikor az ember átlépi a töltést. A hullámtérben öreg diófák, árnyas szilvások között bukkan elő az épület, nem is maga a ház, hanem a környezete az igazán lenyűgöző. A fák, a bokrok, a kaszáló, s hát persze a Tisza, mely a terasz alatt folyik néhány méterre, s ha éppen nem fúj a szél, s nem zúgnak a fák, idáig hallik a folyó csobogása. Ideális pihenőhely Nos, ennek a birtoklásáért hadakoznak az apátiak, s a náb- rádiak immár esztendők óta. — A napnál is világosabb, az az épület a mienk, ahhoz soha, semmi közük nem volt a nábrádiaknak, ők csak használták — állítja Halász Csaba, az olcsvaapáti polgármester. — Mi nem is igen értjük azt a bírósági gyakorlatot, amit tapasztalunk ez ügyben, csak ülnek rajta, csak altatják évek óta. Előbb Fehérgyarmaton, most meg Nyíregyházán. De hogyan bukkan fel az apáti „réháznál” a nábrádi szövetkezet neve, kérdezheti joggal az olvasó. A történet kezdete egészen a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza. Akkor szüntették meg a kompjárást a Tiszán, s üresedett meg Ez a komp is Apátiba vezet, csak éppen a Szamoson A szerző felvétele keppen zük, hiszen azt jóval több mint az apáti révház. Akkortájt egy téesz-ben fogták össze az apátiakat, panyolaiakat, kérsemjé- nieket, nábrádiakat, az utóbbi székhellyel. Egy határ volt hát a négy falu, semmi akadálya sem volt annak, hogy a téesz hasznosítsa a házat. Apáti akkor közigazgatásilag Panyolához tartozott, így aztán a téesz az ottani tanácscsal kötött szerződést a házra. Bérbe veszi, felújítja, s egy amolyan nyaralófélét rendez be benne. A nábrádiakat különösen jó szálak fűzték a mária- pócsi termelőszövetkezethez, kitalálták hát, hogy a két téesz közösen újítsa fel az épületet, hogy majd ott a pócsi, pócs- petri, kislétai téesz-tagok is nyaralhassanak. A ház el is készült hamarosan, vizet, villanyt is kapott, a kertet gondozásba vették..., csak éppen jött a rendszerváltás, mely elfújta mind a nábrádi, mind a pócsi mezőgazdasági termelőszövetkezetet. A kis Olcsvaapáti is visszakapta önállóságát, s az önkormányzata úgy döntött, visszaszerzik a falunak a révházat is, mely állami tulajdon volt ugyan korábban, de Apátira szállt. Megölne a tagság Igen ám, de a nábrádiak azt mondják, ahhoz a házhoz, legalábbis a jelenlegi állapotában, az apátiaknak nincs semmi köegymillió forintért ők építették át, ráadásul érvényes bérleti szerződésük is van rá. — Ugyan — legyint Halász Csaba —, az a bérleti szerződés...! A panyolai tanáccsal kötött szerződés értelmében tudják mennyit kell fizetniük a nábrádiaknak? Kétezer forintot... De nem havonta, hanem évente! S még azt sem fizetik. Közben meg jó pénzért kiadják, s arra hivatkoznak, az a nyaraló azért kellett, s kell nekik, hogy legyen hol pihennie a szövetkezet tagságának. De oda az egyszerű ember nemigen teheti be a lábát. A nábrádi szövetkezet irodáján Varga József elnök, s Szabó Géza főkönyvelő azzal fogad bennünket, hogy nekik 1997-ig érvényes szerződésük van a házra, s tulajdonképpen vissza is adnák azt, ha az új tulajdonos kifizetné a felújítás költségeit. — Tudjuk, az apátiak azt hí- resztelik, hogy nekünk isten tudja, milyen nagy bevételünk van azon a házon — mondják. — Mi azonban a vendégeinktől nem kérünk pénzt. Azt ugyanakkor nem tagadjuk, hogy a tagságunknak haszna származott az üdülőből. Az üzleti tárgyalásaink egy részét ott tartottuk, az üzletfeleinket is el-elszállásoltuk kint, a Ti- sza-parton. Ez a szövetkezetnek belekerült mondjuk két- háromezer forintjába, ugyanakkor az üzlet révén a többszöröse jött vissza. Kérem, ha mi csak úgy lemondanánk a nyaralóról, bennünket megölne a tagság! S igaza lenne... A költségekről teljesen más az olcsva- apátiak véleménye. Polgár- mesterük nem volt rest, s csak próbamegkereste a TITÁSZ mátészalkai igazgatóságát, hogy megtudja, mennyit fizetett a nábrádi téesz annak idején a villanyvezetékért. Ingyen használták — Csak azért, hogy kivezették a magas feszültséget, 550 ezer forintot követelnek tőlünk — folytatja Halász Csaba. — A TITÁSZ viszont azt írta egy tavalyi levelében nekünk, hogy az 1983-ban a 20 kV-os leágazás és transzformátorállomás fejlesztési forrás terhére, közcélú hálózatként létesült, ugyanakkor megbízásra kis feszültségű hálózat- bővítést végeztek a révátkelőnél 22 700 forint értékben. Hát ennyit a nábrádiak követeléseinek megalapozottságáról. Különben sem értjük, miért kéne fizetni nekünk azért, ami a mienk. Jó, elismerjük, hogy költöttek rá. De több mint tíz évig ingyen használták..., úgyhogy ezzel a számla ki van egyenlítve. A dolgok jelenlegi állása szerint mindkét fél foggal- körömmel ragaszkodik az igazához, megegyezésre egyik sem hajlik. A bíróság sem nagyon siet, két éve képtelen a döntésre. Akaratlanul is a szövetkezet malmára hajtja ezzel a vizet, s egyre növekvő ellenérzést vált ki az olcsvaapáti- akban. A kora reggeli párát felszívta az erejét fitogtató májusi nap. A Tisza már rég felébredt. Partján a játszadozó szellők meg- meglibbentik a földet borító „nyári havat". A folyóba is jut bőven a nyárfák termését szállító pihékből, melyek fehér, összefüggő lepelként elrejtik az apró küszök, dévérek tragédiáit. Hisz valami legyőzhetetlen kíváncsiság a felszínre vonzza őket, s erre várnak a leselkedő csukák, süllők. A természet zsongása csenddé olvad össze. Furcsa, de a megszokott hangokat szinte észre sem veszi az ember: a milliónyi szúnyog zümmögését, a folyó „locsogását”, amint a hullámok nekiütköznek a partnak, az ártéri erdő kakukkjának szavát. Legfeljebb egy bolondos szólás késztet számolásra: Egy, kettő..., tíz meg húsz. Van még időm!—mosolyodok el, mert azt mondják, ahányat kakukkot a madár, annyi évig élünk még. Petőfire gondolok, bámulat és hódolat a tájnak, a víznek, a szépségnek, az erőnek. A tiszabercell szakasz, hála a természetvédőknek, még megőrizte értékeit. Bár a kövekkel kirakott kanyarulat, a duzzasztás miatt megemelkedett szint itt is ráébreszt a homo sapiens „alkotó" jelődök a hidasra, máris mesélni kezd. — Vállalkozóként üzemeltetem a kompot. Az önkormányzattól bérelem. Száz ezernél többet költöttem rá, hogy rendbe tegyem. Belelenlétére. A rév viszont, mely kapocs a túloldallal, és szintén mesterséges létesítmény, mégsem rí ki környezetből. A rendezett lejárója szorgos kéz munkáját dicséri. —Jó napot kívánok! Jár a komp? — kérdezem a parton nyugodtan üldögélő férfitől, aki eddig a horgászbotját figyelte kitartóan. — Már hogyne járna! — érkezik a válasz, s látva enyhe zavartságom,Jön a magyarázat is. — En vagyok a révész. At akarnak menni? Menni is meg beszélgetni — gondolom magamban. Nem is csalódom. Barcsik Ferenc nem tartozik a szófukar emberek közzé. Míg lassan, kissé szorongva felcihevágtam, mert bízom a jövőben... A bercelieké a határ a folyón túl is. Most, hogy kiosztották a földet, valahogy meg kell művelni. Tiszaka- rádról is vetődnek erre néha, csak az a hat kilométer földút ne lenne..., azért reménykedem! — mondja, miközben keze szakszerűen mozog a karok, kapcsolók körül. Napbarnított arcú, mozgékony férfi, akinek élete, bár ehhez a járműhöz kötődik, ritkán pihen. Feri bácsi korábban 17 esztendőt a téglagyárban „húzott le”, de már hét éve révészkedik. Eddig hárman felváltva teljesítettek itt szolgálatot. Ma, ha esik, ha fúj, tavasztól jégzajlásig minden nap, reggel hat órakor indulásra késznek kell lenni az átkelésre. A zárórát a napszállta jelenti, de még délben sem megy haza, az ebédet az asszony vagy az unoka hozza ki. / — Úgy ismerem a vizet, mint a tenyeremet. Az idén eddig tizenegy áradást „védtem ki”, 400 liter gázolajat manővereztem el, hogy megvédjem a sodrástól a kompot. Kezdetben sokan drágállták a viteldíjat, de mikor megmagyaráztam a kiadásaimat, megértették. Amúgy sem egy hétköznapi szakma a miénk — vallja. — A kompkezelőnek komoly hajózási vizsgát kell tenni. Az úszástudományomnak pedig tavaly egy ember köszönhette az életét. C sak forgalom legyen! —tér vissza újra meg újra, számára e lét- fontosságú kérdésre. S mintha az élet őt akarná igazolni, egyik, majd a másik oldalon isfeltűnikegyautó. Talán még a hajtólapátok is vidámabban dolgoznak..., hiába, a remény nagy erő! A bizalom ára «eOWWWWK-ÍÍWWWiWMWSeWWWWSWSWSWfrWS«««1»« Cservenyák Katalin A naivitásért meg kell fizetni az árat — ismerte be szomorúan a minap egy nyugdíjas asz- szony, aki engedett a kecsegtető ajánlatnak, s kárpótlási jegyét olyan üzletbefektette, amelynek eddigi haszna a tőzsdei, igen alacsony árfolyamnak még a felét sem teszi ki. Sorstársai azon bánkódnak, hogy kihasználták hiszékenységüket, bizalmukat, s ennek isszák a levét. Most kezdik el figyelmesebben nézegetni azokat a szerződéseket, amelyeket hónapokkal ezelőtt kötöttek, s szomorúan állapítják meg: azzal ugyan nem sokra mennek, mert alapvető dolgok hiányoznak belőlük. Akkor nem foglalkoztak vele, mert megbíztak az idegenben, az ismeretlenben, aki meggyőzően érvelt, ígért. Önmagukból indultak ki: azt gondolták, ha ők tisztességesek, becsületesek, a másik sem lehet rosszabb. Lám, segít, mert bizonyára jártas az üzleti életben, s leveszi az idős emberek válláról a befektetés gondját. Okosabb, ügyesebb, nagy hasznot ígér, de biztos/ nem jár rosszul ő sem. így is van ez rendjén. Legvadabb álmukban sem gondoltak volna arra, hogy valakik idős, beteg emberek nyomorúságából, szenvedéséből akarnak meggazdagodni. Hogyan is tehetnének ilyet? Hisz a szervezet, amelyik a felvásárlók mellé állt, segítette lebonyolítani az ügyet, szintén idős emberekből áll. S milyen furcsa: ugyan aggodalmakkal telve, mégis könnyebben engedtek a szomszéd, az idegen rábeszélésének, mint a kézzel- lábbal ellenkező családnak, a gyerekeknek. Az újságban, rádióban, tévében látott, hallott szélhámosságokról, csalásokról szóló híreket elhomályosította a remény: talán több hasznuk lehet a kárpótlási jegyből, mintha áron alul elkótyavetyélnék. Mert minden fillér számít. Bánja már nagyon óz a néni is, hogy nem hallgatott tanult fiára, aki óvta az üzlettől. S most jut csak eszébe: tőle hallotta, hiszen épp elégszer kötötte a gyerek lelkére, mielőtt iskolába indult: kisfiam! Ne fogadj el cukrot idegen bácsiktól! Az első napozók a sóstói szigeten Balázs Attila felvétele Hátrányos státus Réti János y alahány országos hivatalt betöltő személyiség ellátogat Ke- let-Magyarországra, vagy egyenesen a megyébe, megmagyarázhatatlan késztetést érez arra, hogy ígéretet, de lagalább ígéretfélét tegyen azon a fórumon, amelyen hangját hallatja. Hogy megígérje: kiemelt figyelmet fordít ránk. így volt ez most, a Távközlési Világnap alkalmából Debrecenben tartott országos ünnepségen, ahol a MATAV elnök-vezérigazgatója, aki nemrégen tölti be hivatalát, ugyancsak kijelentette, hogy változatlanul szívén viseli és kiemelt feladatként kezeli a mi hátrányos helyzetünk javítását a maga területén, illetve eszközeivel. A kétségtelenül szimpatikus megnyilvánulással kapcsolatban két ellenérzésének szeretne hangot adni a kommentátor. Egy: jó lenne, ha egyszer már Hajdú-Bihar, de különösen Szabolcs-Szatmár- Bereg megyéről elsőre, szinte reflex gyanánt nem a hátrányos helyzet jutna egytől egyig mindenkinek az eszébe. Van errefelé érték, lehetőség, urambo- csá’ téma éppen elég, ami nem feltétlenül a hátrányos helyzetről szól, nem mindenáron azt igazolja. Lehetne velünk azokról is beszélni és nem alig titkolt részvétet nyilvánítani rendeltetésszerű helyzetünk iránt. Nem kiemelt gondoskodásra tartunk igényt, hanem hogy bizonyos dolgokban a jobbakkal, netán a fővárossal is azonos módon kezeljék területünk problémáit. Kettő: nem szerencsés, hogy mi, akik itt élünk, örökösen ezt a hátrányos helyzetet halljuk emlegetni azoktól, akiktől valamit is remélhetünk. Mert elaltathat, kényelmessé tehet bennünket a helyzetnek ilyen megközelítése, és könnyen kaphatjuk magunkat azon, hogy a legkisebb nehézség felmerülése esetén is hátrányainkat citáljuk boldognak, boldogtalannak. Hogy amire van vagy volna saját erőnk, még abban is segítséget várunk. Valamennyit, valahonnan, valakiktől, de várunk. Inkább most már próbáljunk egyenlőek lenni! Mert ha mégsem sikerül, akkor ebből a hátrányos státusból nem mi, de unokáink se fognak kikászálódni. \ ■ - Danko Mihály Záróra napszálltakor
