Kelet-Magyarország, 1994. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-21 / 119. szám
1994• MÁJUS 21., SZOMBAT Napkelet • A KM ünnepi melléklete ek egy más világban Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — A környezet akár egy szanatórium. Hatalmas zöld fenyők, terjedelmes bokrok, ragyogó napfény, pihenésre hívogató kerti padok. A parkírozóban jobbnál jobb autók, az ember örül az életnek. Aztán hirtelen mentő szirénája hasít a csöndbe, s az eddigi idilli kép végképp odalesz: kórházban vagyunk, ahol a hangulatos külső képből, a felszínes jólétből rögvest a bizonytalanba, akár a leg- rosszabba csöppenünk. Kiderül, minden ami eddig szép és fontos volt, egyetlen pillanat alatt múlttá lehet, semmivé lesz, odavész. A kórházi ágyon fekve alaposan átértékelődnek a dolgok. Ami eddig lényeges volt, ami előtte éltetett, huszadrangúvá si- lányodik. Ilyenkor ráér a munka, várhat a korábban elhalaszthatatlannak hitt üzleti megbeszélés, s a „nincs időm semmire” állapotból a „csak mégegyszer legyek egészséges” fogadalma lesz. A kórház egy más világ, s a nővérek hada benne külön kategória. A felületes szemlélő nem lát egyebet, mint többnyire fiatal, csinos, fehérköpenyes hölgyeket, akik közül olyan szexisen viselik az egyetlen szál fehér köpenyt némelyek, mint amilyenre a legvadabb álmaikban sem gondolhatnak a divattervezők. Pedig a munkájuk nem leányálom. A kórházi ágyak mellett, a rendelőkben, a betegek között nemcsak erő, kitartás, türelem és tudás szükségeltetik, hanem nagy- nagy adag empátia, a másik gondjának elfogadása és elismerése is szükségeltetik. — Kétezerháromszáz szakdolgozója van a megyei kórháznak, közöttük kilencszáz ápolónő és asszisztens, hétszáz beteghordó illetve műtősfiú található — ismertet meg a statisztikai adatokkal Veress Tamásné ápolási igazgató. Tőle tudom meg azt is, hogy a bérek, akárcsak az egész ország területén a magyar egészségügyben, egészen a közelmúltig itt is igencsak alacsonyak voltak, ráadásul a három műszak olyan nehezítő tényező, amit csak kevesen tudnak teljes nyugalommal vállalni. Ebből is következik, hogy az osztályokon vagy egészen fiatalok, vagy a negyven fölöttiek dolgoznak. Nem kell persze nagy fantázia az indokok felkutatásához: egyik korosztály még mindennek az elején, férjhezmenés és gyermekvállalás előtt áll, a másik pedig letudta a penzumot, egy, de többnyire két gyermek után már újra vállalhatja az éjszakai műszakot. Nem csoda hát, ha a nyíregyházi kórházban ez idő szerint összesen legalább száz nővérke hiányzik a betegágyak mellől. Mintha csak végszavazna, kopogás hal- lik az ajtón. Vékony, szőke nő érkezik, mint utóbb kiderül, egyenesen a munkaerőszolgálati irodából. A nyírpazonyi Török Lászlóné munkát keres. — Nyolc évet dolgoztam ebben a kórházban, aztán férjhez mentem, gyermekeket szültem, tíz éve otthon vagyok. Most lejárt minden kedvezményem, az irodában szóltak, munkába kell állnom. Nem ígérkezik könnyűnek, mert az egészségügyben csak háromműszakos állást kínálnak, holott annak idején épp emiatt hagytam ott. A férjem gépkocsivezető, az ő munkaideje is kiszámíthatatlan, a gyermekeket nem hagyhatom egyedül, éjszakázást nem vállalhatok. Pedig nagyon szeretem a szakmámat. Segédápolónőként kezdtem, munka mellett tanultam, most is őrzöm a betegágy mellett szerzett szép élményeket... dorú Molnárné mondja, ez az a hely, ahová nem készülnek az emberek, hiszen az utcáról, a munkahelyről, a játszótérről, vagy éppen az országútról hozzák ide őket. S hogy mindennek miért van jelentősége? Nagyon is fontos szempontok miatt. Mert amíg egy belgyógyászatra mondTörökné végighallgatja az ajánlatokat, s mivel közöttük egy sincs, ami egyműsza- kos lenne, neki megfelelne, dolgavégezetle- nül távozik. Kis csend marad utána, ahogy bezárja az ajtót. Magamban számolok: Törökné elmondta, férje havi tíz-tizenkét ezret keres. Ebből ötezer megy egyenesen az OTP-be, a gyermekek csekkje legkevesebb kétezer forintba kerül. A munkanélküli-járadék összege ismert, mindezekből le lehet vonni a Törökék életszínvonalára utaló következtetéseket. Nem könnyű annak, aki szeretne, de mégsem dolgozhat, úgy látszik, ettől már csak annak nehezebb, aki dolgozik. Molnárné Kiss Katalin a traumatológiai állomás főnővére, de ezen a tényen igen hamar túlteszi magát. Inkább arról beszél szívesen, amikor gyakorlati munkát végzett, amikor a beteg mellett állt és dolgozott. Nem volt oly rég, hogy ne emlékezne rá. — Első munkahelyemen dolgozom ma is, legfelejebb annyi történt, hogy közben némileg átszerveztek bennünket. A traumatológiai állomás a baleseti sebészet részlege. Ahogyan a szimpatikus, kedves mosolyú de határozott mojuk hetekkel, napokkal előre bejegyzik a beteget, akinek így van ideje testben és lélekben felkészülni a kórházi életre, az orvost kiválasztani, vele egyezkedni, addig a traumatológia teljesen kiszámíthatatlan, szándéktól és akarattól független találkozás. — Ide a jelentéktelennek látszó dolgoktól a közvetlen életveszélyben lévő betegekig érkeznek az emberek — mondja Katika, aki nem mulasztja el hozzátenni, hogy ezt a roppant terhet testben és lélekben sem könnyű elviselni. Ráadásul szinte állandó a nagyüzem. Igen erős lélek kell ahhoz, hogy a nővérke arca megnyugtató, bizalomgerjesztő és optimista maradjon, amikor egy élet és halál között lebegő fiatalt, egy levágott kezű férfit, vagy éppen leforrázott nőt hoznak a mentősök. A kórház ma már valóságos nagyüzem. Azzal a lényeges különbséggel, hogy itt emberéletek forognak kockán, a halál ellen folyik a küzdelem. Talán ez is magyarázza, hogy a pénz, a munkaidő, s egyéb „földi” dolgok csak amúgy mellékesen kerültek szóba. Pedig az egészségügy közkatonái között igen ritkák a pénzes emberek. Ok inkább lélekben gazdagok... a km vendége Aki körbegyalogolta Magyarországot Balogh Géza dvf Egy hideg, szeles januári reggelen egy idegen férfi toporgott a dszabecsi községháza előtt. A határ túloldaláról, Nagypaládról jött, s mikor elmondta a jövetele célját, a polgármester kis híján lefordult a székről. A vendég ugyanis azzal a feltett szándékkal ballagott át a határon, hogy Kossuth Lajos halálának századik évfordulója alkalmából körbegyalogol- ja Magyarországot. A becsi polgármesteri hivatalban megivott egy forró feketét, beüttette az irkájába a falu pecsétjét, majd felvette a hátizsákját, s elindult. Másfél hónapnyi kegyetlenül nehéz, de csodálatosan szép út után érkezett vissza Tiszabecsre, s mikor előhalászta az útlevelét, csak annyit mondott a határőröknek: sikerült... Valóra váltottam életem legnagyobb álmát. De ki ez az ember, aki manapság teljességgel szokatlan vállalkozásra adta a fejét? Juhász Béla a neve, ötvenöt éves, és a kárpátaljai szülőfaluját, Nagypaládot ilyen hosszú időre még sosem hagyta magára. E mostani útról sem egyik napról a másikra döntött. — Éveken át töprengtem, hogy bele merjek-e vágni — eleveníti fel az előzményeket a paládi traktorista. — Hogyan fogadnak majd a hi vatalokban, lesz-e hol megszállnom, kapok-e majd egy darab kenyeret? S mi lesz, ha leszakad a cipőm talpa...!? Hol fogom I megjavíttatni, hiszen fo- | rintom nem volt szinte semmi. Tervéről ugyan levélben tájékoztatta Szabad Györgyöt, Katona Tamást is, ám a rettenetes bizonytalanság csak az első nap délutánján múlt el. Megtett már akkor vagy harminc kilométert, Nagyar alatt Petőfi híres tölgyfája felé kanyarodott éppen, amikor megszólította egy Túr-parton legeltető juhász: — Hová-hová avval a ménkű nagy hátizsákkal? — Hát..., ide vissza a Tiszahátra — pihent meg egy kicsit Juhász Béla. — Csak előbb megkerülöm az országot. A nagyari juhász, Varjú József nyomban hazafelé fordította a nyájat. Vitte magával persze a vendéget is, a szemefényét is - odaadta volna neki. S attól kezdve kézről kézre adták Juhász Bélát. Vásáros- namény, Tokaj, Monok, Balassagyarmat, Komárom, Körmend, Nagykanizsa, Baja, Hódmezővásárhely, Berettyóújfalu... több tucatnyi település pecsétje az irkában, bizonyítva, hogy a füzet gazdája valóban megfordult e falvakban, városokban. Palád, Palád, Palád...nem múlik el perc, hogy valamiképp ne szőné be mondandójába a szülőfalu nevét. Fent, a Tiszaháton van egy aprócska tájegység, Palágyság a neve, három falut ölel magába. Botpalád, Kispalád, Nagypalád. Az első kettő Magyar- ország. — Mikor Kispaládon megkondult a déli harang, nekünk is meg kellett állnunk a munkában. így nevelt bennünket az anyánk. Ezen ma már nem sokan háborognak hála istennek, de még öt éve is katona-, meg rendőrtisztek szállták meg Nagypaládot, amikor a helyiek háborús emlékművet akartak avatni. „Mit magyarkodnak maguk, nem jó maguknak a Szovjetunió!?” — így szorongatták Juhász Bélát, meg a falubelijeit. Ám Juhász Béla nem engedett. Mint ahogy a barátai, Bagó József, Bak Elemér, Baráth Endre, Gaál Endre, László Sándor, meg a többiek sem. Az emlékmű ma is áll, s kiegészült Kossuth Lajosnak a szobrával, mely a legszebb talán a Tiszántúlon. Ennek is örülnek persze a nagypa- ládiak, de annak talán még jobban, hogy szabadon lehet lélegezni most már odaát is, s hogy ott, a Kárpátalján ismeretlen a nemzetiségi gyűlölködés. Békében él a ruszin, a román, az orosz, a magyar. Becses ajándéka ez a sorsnak. Balázs Attila felvételei ■ MT " ' ' 11 JK:'Í
