Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-23 / 95. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Fiatal képzőművészek munkáiból Kovács István László: Esettanulmány A Tanulás ’85 alapítvány ez- évi díjazottjai között négy, ifjú képzőművészjelölt is szerepelt. Bemutatkozó kiállításukat a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola Csontváry Kamaragalériájában láthatta a közönség. A négy fiatal — jóllehet szakmai elképzeléseik merőben mások, élet- és világ- szemléletük is különbözik—közös jellemzőjeként említhetjük: az iparművészeti, illetve a képzőművészeti főiskolákra mindegyikük útja innen, a nyíregyházi művészeti szakközépből Vajas Mária: Kerámiák vezetett. Izsoó Judit az alkalmazott grafika lehetőségeit kutatja, csakúgy, mint Kovács István László, aki emellett festői feladatokat is vállal. Vajas Mária kerámiái a még szakközépiskolásként körvonalazódott tervei megvalósulását mutatják. A legnagyobb kihívással talán Kozák Katalin néz szembe. Festőnek készülvén, változatos technikákkal kísérletezik, témáit nem ritkán olajban „fogalmazza meg”. Kozák Katalin: Ülő akt Harasztosi Pál felvételei „Anda le mudarde romengo seroipe. Gondolataink a cigány áldozatokra szállnak.” Ezeket, a fájdalmakat, örök sebeket feltépő szavakat hirdeti szabadon, immár két nyelven, cigányul és magyarul a közösen megálmodott emlékmű vörös márványba vésett talapzata a kovácsoltvas amfora előtt két éve Nyíregyházán, az Északi temetőben. Örök sebeket említek. Igen, mert az idők végtelenségéig figyelmeztetnek a Gonoszra, az emberiség, benne a cigányság ellen a sátáni ideológiák alapján megtervezett és véghez vitt drámákra. Olyan bélyegre, amely ott éktelenkedik az emberiség homlokán, s felkiáltójelként figyelmeztet arra ma is: ami 50 esztendővel ezelőtt megtörtént, megismétlődhet, ha nem mossuk tisztára lelkiismeretünket. „Megrázó szavakkal idézte a nácizmus borzalmait, s figyelmeztetett a fel-fellángoló veszélyekre” Elpusztított, gázkamrákba, gulagokba zárt, malenkij robotra elhurcoltak kiáltanak igazságtételért. A holocaust fél évszázaddal ezelőtt elkövetett borzalmaira emlékezve nem, vagy alig esik szó a cigányáldozatokról. Illik, tisztesség, igazság dolga róluk is szólni, azokról, a történészek szerinti tízezrekről, akik jeltelen sírokban is nyugszanak, akiknek a fejük fölött nincs sírkereszt, és sem átkot, sem imát nem mormolhat senki. Egy esztendővel ezelőtt, 1993. április 27- én emlékezők sokaságának részvétele mellett került sor a Cigány Áldozatok Emlékművének felavatására. Dr. Várady József, a Debrecen-Nyíregyházi Püspökség püspöki helynöke azóta pápai prelátus áldotta meg és szentelte fel az emlékművet. Görög katolikus, református, evangélikus és más papok, tiszteletesek ökumenikus istentisztelettel, imával, bibliai felolvasásokkal rótták le kegyeletüket. Gervai Tamás, a Debreceni Zsidó Hitközség alel- nöke, a külügyminiszter megbízottja megrázó szavakkal idézte a nácizmus borzalmait, s figyelmeztetett a világon itt-ott azóta is fel-fellángoló újnácizmus veszélyeire. A cigányoknak nem volt vagyona: szatócsüzlete, kocsmája, malma vagy más ingatlana, így nem volt mit elvenni, leltárba venni tőlük. Úgy hajtották el őket, mint a bélyegtelen marhákat. Akadnak még emlékezők Szabolcsban, de főleg Szamárban, ha pecsétes írás nem is tanúsítja. A Nyíremberiség homlokán egyházán felavatott emlékmű valamennyi hazai cigányáldozatnak állít emléket. Emléket állít a nyírségi vályogvetőnek, a szatmári, baranyai teknőkészítőnek, valamennyi muzsikusnak, annak a cigányembernek, aki Birkenauban az E láger lakója volt, s gondolata, érzései testével együtt váltak füstté Lengyelország egén. Gervai Tamás így idézte a szemtanút: „A szokásos szelektáláson átesve a cigányokat levetkőztették, autóra dobálták és bevitték a gázkamrába. Egy 502 négyzetméteres helyiségbe ciánt eresztettek be, mely mintegy öt perc alatt végzett a szerencsétlenekkel. Ezután a hultudták bizonyítani, hogy német nemzetiségűek, deportálták, a többieket „aszociális” személyekként internálták. Tovább romlott a cigányok helyzete az 1937-es dekrétum következtében, amely „megrögzött bűnözőknek” nevezte a cigányokat. És 1938-ban széles körű letartóztatásokra került sor. A buchenwaldi koncentrációs táborban speciális cigányrészleget hoztak létre. Cigánynevek szerepeltek számos láger, köztük Mauthausen, Gusen Dautmergen, Natzweiler és Flossenburg halállistáján. Cigányasszonyok ezrei voltak az SS-orKegyeletes megemlékezés Nyíregyházán Archív felvétel Iákat folyamatosan dobálták az égő kemencébe. Az égetés három órán át tartott, s az első 24 óra alatt 2200 cigányt gá- zosítottak és hamvasztottak el. Másnap az egész láger levegője a szervesanyagok égésénél tapasztalható jellegzetes szaggal volt tele.” „Cigányasszonyok ezrei voltak az SS-orvqsok kísérleti nyulai, sterilizálták őket” A The UNESCO Courier „The Gypsies” című 1984 októberi számából idézem Hasz Erzsébet fordítását: „A cigányok kiirtása része volt a náci párt programjának. A cigányok hivatalos diszkriminációja 1899- ig vezethető vissza, amikor a bajor rendőrség létrehozta speciális cigányügyi szolgálatát... 1933, azaz Hitler hatalomra jutása után, azokat a cigányokat, akik nem vosok kísérleti nyulai, sterilizálták a cigányokat nehogy megfertőzzék a felsőrendű germán fajt. Ha nehéz felbecsülni, hány cigány élt Magyarországon, azt még inkább, mennyien pusztultak el a sátáni ideológiák áldozataiként a gázkamrákban és a gulagokban. Április 27-én valamennyiükre emlékezünk. Fél évszázada kezdődtek a borzalmak. Ezek felkiáltójelként figyelmeztetnek: ami egykor megtörtént megismétlődhet, ha nem figyelünk a fel-fellángoló, s olykor már emberáldozatokat is követelő újnácizmus veszélyeire. A televízió jóvoltából szemtanúja lehettem az idei Oscar-díjak átadásának, a gálának, amelyen óriási tetszésnyilvánítás kíséretében Steven Spielberg a Schindler listája című film alkotója átvette az Oscar-dí- jat. Meghatódva, könnyes szemekkel csak ennyit mondott: „Ne engedjük, hogy a holocaust történelmi lábjegyzetté váljon.” Ne engedjük! Ezt követeli a józan ész, a humanizmus, az emberiség lelkiismerete. ISZLAI ZOLTÁN: Jukkica szerencséje Nem a sudár jukkapálma, másnéven pálmaliliom miatt tetszett meg nekem Marcella a szemközti házból. Ősz volt, mardosó november, mikor jóképű, magas férjével utcánkba költöztek, egy második emeleti, er- kélyes lakásba. Az első, amit a'bogárszemű fiatalasszony még aznap este bemutatott nekünk, egy tűzpiros csipkekombiné volt. A vállas férj ugyan nemsokára fölfedezte, hogy redőny is van az ablakukon, és le- lehúzogatta azt. Észbontóan göndör ne- jecskéje hál’ isten gurtnifóbiában szenvedett. Á sötétszürke délutánokon inkább rozsdaszín fedőfüggönyüket rántotta össze villanyfölgyújtáskor, ha épp nem felejtette el. Talán bízott abban, hogy megvédi a rálátástól az a zöld dzsungel, amit erkélybejáratuk elé telepített. A sarki mini-ABC-ben hamar megismerkedtem vele. (Zöldszemű feleségem idevonatkozó, megfontolt kommentárja: mert ki a franc az, akivel te nem?) Marcellától megtudtam, legjobban a virágokat szereti. Már sokat gondolkodott azon, miként juthatna be időszaki felügyelőnőnek valami melegházba. (Különben pedikűrös volt.) Az üvegtetők alatt azonnal bikinire vetkezne, s három-négy órán keresztül úgy, de úúúgy éééélvezné a finom párás meleget. Saját virágai közül a jukkáját imádta módfölött. A jukkica olyan, mint egy csecsemő, ha a természete szerint gondozzák, csak akkor lesz belőle jól fejlett fiúgyerek — vélekedett. — Az enyimnek a törzse például ideális — jelentette ki eltökélten. — Miért? — kérdeztem bambán a hetykén ferdeszájű cukorfalatot. — Ha csak úgy leveledzik, a szárának nem mindegy? — Lehet, hogy mindegy — nézett rám avval az éj bogár feketeszeműségével. — De ami az enyim, az mindenesetre nem túl hosszú. Viszont vastag. És izmos. Nem is tudom megmarkolni egy kézzel. Pedig olyan a tapintása, mintha élne, nem? — Szszsz, az jó vastag lehet — vágtam rá elismeréssel, hogy az ígéretes téma mellett ragadjunk. Ő, letéve kosárkáját, komolyan rábólintott. — Persze, ha két marokra fogom, így ni, akkor már kicsit laza a tenyerem körülötte. Majd meglátja, ha tavasz lesz. Kiteszem az erkélyre levegőzni. A tavaszi napot irtóra szereti szegénykém. Képzelje, fiatalkorában majdnem meghalt. Ez a hülye Öcsi, mikor hazahozta, kiszórta alóla a drénréteget. Öcsiről kiderült, hogy a svédszőke férjjel azonos, Marcelláról meg az, hogy ő általában minden növénynél drénpárti; én nem? — Dehogysenem — biztosítottam Ezer- egyéjből szalajtott vizavimat —, nekem azonban csak télizöldjeim vannak, nem baj? Marcella könnyelműen és bájosan vállat vont. Haladni elég lassan haladtunk előre, s valóban el kellett jönnie a koratavasznak, hogy még kitétele előtt személyesen is megtekinthessem a kimaradhatat- lan jukkapálmát. Elképedtem a vastagságától, zuhatagos levélözönétől, a törzs bőrének borzongató elevenségétől, enyhén nedves érintésétől. Csak az zavart kissé, hogy Marcella néha engem is jukkicájának nevezett, és ez a fojtott hangú szólítgatás énreám valahogy lelombozó hatást tett. A vidor növény gyarapodása láttán olykor az a kényszerképzetem támadt, hogy ha továbbra is Marcella kedvében akarok járni, nekem sem volna szabad mögötte lemaradnom. Ráadásul — noha a házaink közt ma-k
