Kelet-Magyarország, 1994. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-18 / 90. szám

1994. április 18., hétfő HÁTTÉR Sóstó, a város mostohagyereke A kirándulóhely elhanyagoltságát odafigyeléssel meg lehet szüntetni A Krúdy Szálló és környéke úgy néz ki, mintha nem lenne gazdája... A fejlesztésből a strand sem maradhat ki Elek Emil felvételei Kováts Dénes Nyíregyháza (KM) — Sóstó Nyíregyháza egyik legérté­kesebb területe, mely évti­zedeken át nemcsak a hely­beliek kedvelt pihenőhelye volt, de szép számmal von­zotta a turistákat is, akik részben gyógyászati, részben üdülési céllal érkeztek ide. Jelenlegi állapota azonban jócskán hagy kívánni valót maga után, hiszen épületek állnak üresen, kihasználat­lanul, a fejlesztésre nem fut­ja az önkormányzat kasszá­jából, s a közbiztonságra is akad panasz. Mindezek következménye­ként félő, hogy csökken az idegenforgalom, ami a vállal­kozási kedvre is káros hatással lehet, tovább rontva az üdü­lőhely fenntartásának esélyeit. Éppen ezért kezdődtek tárgya­lások, megbeszélések azzal a céllal: Sóstó ismét régi fényé­ben ragyogjon. Előtanulmány — Huszonkilenc oldalas elő­tanulmányt készítettek saját kockázatukra fővárosi idegen- forgalmi és kereskedelmi szakemberek — tájékoztatott dr. Bálint Zoltán, Nyíregyháza city-menedzsere —, melynek főbb következtetései a kö­vetkezők. Nem szűkén vett gyógytu- rizmust célszerű célul kitűzni, hanem (figyelembe véve a megelőzés fontosságát és a kísérők igényeit is) kettős szolgáltatásra kell törekedni a lovas-, a vízi-, a vadász-, a falusi turizmus előtérbe helye­zésével. Éppen ezért négycsil­lagos szálloda építése tűnik reálisnak, s a legrövidebb idő alatt megtérülőnek. Emellett érdemes volna megteremteni a repülőgéppel történő érkezés feltételeit is. Rövid és hosszú távú kon­cepciót kell kidolgozni, mert csak a mának vagy a holnap­nak élve nem lehet igazán előre lépni. Fel kell mérni a legszükségesebb fenntartási teendőket, a rendet és a köz­rendet biztosítani. Ezután kö­vetkezhet az alternatívák ki­dolgozása a fejlesztési lehető­ségekre, felmérve a helybe­liek, s a remények szerint kül­földről idelátogatók igényeit, elvárásait. Hasznos volna — a sóstói érdekeltségű vállalko­zók kérése alapján — a vá­rosházán olyan személy meg­bízása, aki az idegenforga­— A leghosszabb folyó? A legbővizűbb? —Nílus, Amazonas. — Brazília nyelve, pénze? —Portugál, cruzerio. — Kenya fővárosa? —Hm. Nem tudom... A salátásvilla megállt a levegőben, épp a tátott szám előtt. Hogyhogy nem tudja? Kedvenc játékunkban ő szo­kott megverni engem! Elvég­re ő a földrajz szakos! Igaz, amikor megismertem már vállalkozó volt. — Tudod, megnősültem, jött a gyerek, a tanári fizetés meg csak arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Megpróbál­tam váltani—mesélte. Talán a képem volt bizalomger­jesztő, vagy tudj’ isten, hogy mi okból, de engem válasz­tott, amolyan lelki szennyes­ládájává. Nagyritkán, ha találkoztunk, rám zúdította lomért felelne, különös figye­lemmel a Sóstóra. S persze segíteni, ösztönözni kellene az ottani vállalkozókat is a fej­lesztések érdekében. Nyíregyháza közgyűlése legutóbbi ülésén egyetértett az elképzelésekkel, támogatja azokat. Elhanyagoltan Korábban tanácsi irányítás alá tartozott az ott működő intéz­mények zöme, ezek közül jó néhány önállóan gazdálkodó intézményként működik mos­tanában. Többségük igyekszik figyelmet fordítani a fenntar­tásra és fejlesztésre, bár akad olyan vállalkozó is — Kínál úr nevét ki ne hallotta volna? — aki enyhén fogalmazva, nem magas adóról, kifizethetetlen SZTK-járulékról, hitelekről, adósságról, bizonytalan hol­napról, beláthatatlan hol- naputánról. Aztán hónapokig nem lát­tam, és ő közben megfogta az isten lábát. Egy jónevű kül­földi cég megyei képviselőt keresett. O is pályázott. Dip­loma, intelligencia, magabiz­tos fellépés, kellő emberis­meret, jó szöveg—egyszóval kapkodja el a dolgokat. Infor­mációim szerint a közelmúlt­beli megbeszélésen sem muta­tott sok hajlandóságot az együttműködésre. Egy doku­mentumot végigolvasva az kiderült: ígérete szerint még az idén hozzákezd a Krúdy Szál­ló rendbetételéhez, bár a fel­újítás igazából jövőre valósul meg. Persze nem csak ez a je­lenleg kihasználatlan épület van birtokában... Talán az illetékeseknek szo­rosabb határidőt kellene szab­ni (ha szabnak egyáltalán) az újrahasznosításra, amikor ér­tékesítik az ingatlanokat. A tapasztalatok azt mutat­ják, sokan a rövid távú érde­keiket helyezik előtérbe, (csak némileg érthetően) pedig ered­minden együtt volt, elnyerte az állást. Jött velem szemben az ut­cán és alig ismertem meg. Grafitszürke öltöny, világos ing, sötét nyakkendő, borot­vált arc, hódító illat. Azonnal meghív valahová: én egy hamburgerre számítok az utcán, ő levisz egy előkelő „pincébe”, ami őrjítően drá­gának tűnik számomra. Franciasalátát rendelünk, s beszélni kezd. Arról, hogy a pedagógusbéreknek leg­alább a háromszorosát kere­si, a nyugati autójáról, hogy nagyobbra készülnek cserél­ni a lakást; igaz, hogy haj­ményesen dolgozni csak hosz- szú távú gondolkodással és tervezéssel lehet. A pillanatnyi problémákat persze meg kell oldani, de nem szabad meg­feledkezni arról sem, mi lesz később. Fontos feladat tehát egy olyan elképzelés, tanulmány- terv kidolgozása, mely alapján — előre, távlatokban gondol­kodva — hozzá lehet látni a fejlesztésekhez. Ötletszerűen ugyanis ezt nem lehet megten­ni. Piacelemzésből kiindulva kell tehát megtalálni és ki­alakítani a fejlesztés irányát. Ebben a gyógyszálló stabil, pont lehet, összekapcsolva a turisztikával és az „üzletem­ber-programmal”. Mert felte­hetően nemcsak a gyógyulni vágyók, de a pihenni kívánók és az üzleti céllal érkezők is szeremének kikapcsolódni, megfelelő környezetben meg­szállni. Elképzelések Az elképzelések megvalósí­tásához külföldi és hazai szak­emberek összehangolt mun­kája kell — érdeklődők van­nak —, s akkor talán hama­rosan ismét régi fényében és szépségében ragyoghat a Sós­tó. A helybeliek örömére épp­úgy, mind az ide látogató (és itt pénzt költő) külföldiekére. A citymenedzser szavainak je­lentős az igazságtartalma: — A hatvanas években szüléink fel tudták építeni Sós­tót, virágzó turisztikai központ volt. Nem tudom elhinni, hogy most ne tudnánk vele mit kez­deni, hogy ne tudnánk tenni fejlesztéséért... tani kell, de megéri, hogy karácsonyra menedzserkal­kulátort kapott a vállalatá­tól; „ha tanár maradok, egy asztali naptár jut” — iro­nizál. Örülök a sikerének, de — milyen gyarló az ember — hiányzik nekem a gyámolta­lan panaszáradat. Játszani kezdek hát..., de ő nem tudja, hogy mi Kenyának a fővá­rosa! Almadarabokat szúrok a villámra, aztán kukorica­szemeket kapok be, a zöld­borsókat elkerülöm... — Almomban — zavar meg hangja, — álmomban még mindig tanítok. Állok az osztály előtt és magyarázok, csak magyarázok..., és látom a gyerekek arcát, minden arcra emlékszem... Ja, és eszembe jutott, Nairobi... — teszi még hozzá. Kovács Éva égóta várt, régóta vitatott törvény szü­letett alig egy hó­napja a Parlamentben, s lép életbe a magyar egészség­ügyben rövidesen. A Magyar Orvosi Ka­maráról szóló törvény a Magyar Orvosi Kamarát szakmai köztestületként ha­tározza meg, legfontosabb jellemzőjeként pedig a kö­telező tagságot tartják az il­letékesek. Ez ugyanis azt je­lenti, hogy a törvény élet­belépése után orvosi diplo­mához kötött tevékenységet csakis és kizárólag az az ál­lampolgár folytathat, aki Magyarországon lakó­hellyel rendelkezik, hazai egyetemen orvosi, illetve fogorvosi diplomát szerzett, vagy akinek külföldön szer­zett diplomáját honosítot­ták, s aki mindezek mellett a magyar orvosi nyilvántar­tásban szerepel, s az orvosi kamara tagjaként annak alapszabályában foglalta­kat magára nézve kötele­zően elismeri. Hiányzott már a törvény, mert a magyar orvosok védtelensége köztudott. Ok azon szakma — fennköl- tebben szólva azon hivatás — képviselői, akiknek „jo­ga van” akár három napot is folyamatosan dolgozni, a pénteki utolsó munkanap befejeztével még hétvégi ügyeletet vállalni, s het­venkét órás szolgálat után hétfőn újból dolgozni, mind­ezek után is frissnek, de­rűsnek látszani, véletlenül sem hibázni, s a pácienssel Dankó Mihály Y -r annak igazán egy­1 / szerű tételek. Vala­V hol ilyen Galilei ál­lítása is, már mint: Mégis mozog a Föld! Az sem lehet véletlen, hogy ez a megfo­galmazás más értelemben is előkerül, s használjuk akkor is, amikor valamilyen nagy esemény történik valahol. Azt mondjuk ilyenkor: meg­mozdult a föld! Nem akarom mindenáron e bevezetővel túl értékelni a mondanivalómat, de ha már mások forradalomról, háborúról beszélnek az üggyel kapcsolatban, akkor én is nyugodtan nevezhetem földmozgásnak a várható eseményeket. A legelőkről lenne szó, azokról az ősi gyepterületekről, rétekről, melyek évszázadokon át szolgálták a méltán híres magyar állattenyésztést. Mi is történik most? A földek privatizációja során kárpótlásként vagy rész­arány-földtulajdonként új gazdára találtak a legelők. Néhány helyen sikerült ezt zökkenőmentesen megolda­ni. Itt a földkiadó bizottsá­gok úgy döntöttek, min­denkinek adnak belőle, aki­nek jószága van. Fel sem merült egyik szarvasmar­hatartóban sem, hogy ki- semmizze a másikat. Sok településen viszont nem ez volt a fontos. Egy, legfel­— legyen igazi, súlyos be­teg vagy éppen félrészeg szimuláns —, türelmesnek, megértőnek lenni. Az orvos az, akiről a leg­többet hisszük, akitől a leg­jobbat várjuk, s akit a leg­kisebb következményt nél­kül is bármikor kritizálha­tunk. Állíthatjuk, hogy nem jó injekciót adott, mert egyik napról a másikra nem gyó­gyított meg bennünket, szidhatjuk, mert nem volt velünk türelmes, s meg­mondta az igazat: szemünk­be vágta, hogy a cigarettá­val és az alkohollal szándé­kosan gyilkoljuk magunkat, s nem volt megértő velünk, amikor kiderítette, bajaink­nak nem a szervezetünk, „csak” nehezedő életkörül­ményünk az oka. Az orvosi kamaráról szó­ló törvény a magyar egész­ségügyben mérföldkő lehet. Ez az önkormányzattal ren­delkező testület saját szak­mai és érdekvédelmi ügyeit választott képviselői útján végzi, véleményezési joga van több fontos, lényeges dologban, ha röviden akar­nék fogalmazni, azt mond­hatom, nélkülük az orvos­lásban ezentúl nem történ­het semmi. Történt egyszer, hogy be­teghez hívták az orvost. A család aprócska gyermeke meglátva a fehérköpenyest, így kiáltott: — Jé, ember. Mire gyorsan, jó szándék­kal kijavította a mama: — Kisfiam, nem ember, hanem doktor bácsi. Legfőbb ideje, hogy az orvos ne csak doktor bácsi, hanem ember is legyen! jebb két igénylő megsze­rezte a legelőt, s ő ren­delkezik ezután vele. Van­nak ugyan a hangzatos ígéretek a közös haszná­latról, de kit érdekel ez már egy idő után: Az enyém, azt csinálok vele, amit akarok! Azért mégis szomorú, aki ugyan olyan feltételekkel rendelkezett, de valamilyen formában rálicitáltak, vagy a „törvény betűit szó sze­rint vették” és kisemmizték mint részaránytulajdonost. Most könyöröghet, fizetheti a magas fűbért. Ismerősöm is egy sorsolás után alul­maradt. Se rétje, de még árokpartja sincs, mert ugyebár, ma mindennek gazdája van. Akkor mit csi­náljon a teheneivel? Nem tartja összeegyeztethetőnek az állatállomány növelésé­ről szóló hangzatos kor­mányprogramot a végre­hajtással. Mások abban remény­kednek, lesz még mód a füves részek visszaszerzé­sére, és fennen hangoztat­ják is, ha nem szépen, akkor csúnyán, de lesz rétjük! Va­jon miért hiányoznak ennek az országnak a „háborúk”, a viszálykodások, mert ez­zel a kiosztással olyan magot ültettek el, amely csak gyűlöletet terem. Egy kicsit kellett volna jobban odafigyelni a törvényt ho­zóknak, s egy konkrétabb legelőrendelettel segíteni az állattartókat. Türcü Legelőháború S»WH'SW®S5&K<S8S8Söi!KSÄiSS5ÄWSSÄ*KW5SSRSHiRW5S55SSÄiS85?OTSÄSSB®i X i ^ Mérföldkő minden keserűségét és fáj­dalmát. Segíteni nem tudtam, de legalább meggyőzően hallgattam. Panaszkodott az üzleti élet korruptságáról, a tisztességtelen üzletfelekről, Huzrik Anna Grafitszürke

Next

/
Thumbnails
Contents