Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-03 / 52. szám
1994. március 3., csütörtök A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJÁBÓL __ Sült galambok A hagyomány szerint volt egy mitikus ország Dél- Amerikában az Amazonasz és az Orinoco között, amelyet a régi utazók az indián bennszülött lakosság elbeszélései nyomán e területen kerestek. Ez az ország volt El Dorado, amelynek a közepén áll egy város, Ma- noa del Dorada. A város házai aranylemezekkel vannak fedve, és az utcáinak a kövezete drágakövekből van kirakva. Ide menekültek az inkák utódai, akik minden nap friss aranyporral hintették be a testüket, és színaranyból készült palotákban laktak. Ezt a legendát állítólag Orellana spanyol hajós hozta forgalomba, és ezzel többeket csalt Dél-Ameri- kába felfedező utak megtételére. Ezek közé tartozott Hutten Fülöp és Speier György, de ennek a hímek hallatán kereste El Doradot Sir Walter Raleigh, Erzsébet angol királynő kegyen- ce is. A felfedező útja során összeütközésbe keveredett a spanyolokkal, és a diplomáciai bonyodalmak elkerülésére I. Jakab végül is kivégeztette. Neki ennyi haszna lett El Doradóból. A monda eredete az, hogy a perui inkabirodalom fejedelmei felavatásuk napján a Parimé nevű szent tavuk partján öltözetlenül aranyporral hintettek be, hogy ragyogjanak mint a Nap fiai. Orellana és az őserdei felfedező útra vállalkozókat toborzó társai nem csupán arannyal és gyémántokkal szédítették a kalandra és a gyors meggazdagodásra áhítozókat. Hiteles tanúkra hivatkozó tanúkat állítva hirdették, hogy El Doradoban állandóan érett gyümölcsök és sült galambok vannak a fákon. A felfedezőnek még fáradnia sem kell leszedésükkel, mert ezeket színarany tárcákon aranybama bőrű, egyetlen aranykarperecbe öltözött leányok tálalják számukra. A sült galamb legendája szinte minden európai nép szólásmondásában megtalálható, mint az együgyű embereknek szóló valótlan ígéretek illusztrálása. Ha ezt a hazánkban is ismert szólásmondást kiegészítjük az ősi hagyomány szerinti tejjel-mézzel folyó Kárpát-medence mondavilágával, máris a Tündérhonban találjuk magunkat. A választások közeledtével mindig fel szokott tűnni egy-egy olyan vezérjelölt, aki ezt a Tündérhont beígéri nekünk. És ehhez nem is kell mást tennünk, mint őt megválasztani. Ezt a tejjel- mézzel folyó országot, ahol még sült galambok is röpködnek, uralomra jutása után egy-két év alatt megteremti. Cserbakői Levente Nyíregyháza A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Nem mumus egyik sem A hír megdöbbentett, melyet a televízióban közöltek az MDF új elnökének nyilatkozataként. Szerinte a posztkommunisták rendezték soraikat, összefognak és a választásokon hatalomra törnek. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Valóban, ha Isten velünk, ki ellenünk?, mert velünk volt 1945. április 4-e előtt is, bár vesztes fél lett a magyar, mert rossz lóra tettek uraimék és velünk volt és van e történelmi dátum után is. Ami történt 1945-1949-ig s 1950-56-ig, majd 1956-89-ig arról regél a magyar félmúlt, a törvénytelen szocializmus. Ami 1990-től napjainkig történt arról most a pártok elnökei, szóvivői mondanak véleményt. Egyesek szerint rendszer- váltás történt, mások szerint még nem, majd csak akkor, ha ők győznek a választásokon. Egyesek szerint kiárusítják az országot a jelenlegi kormányzó pártok, mások szerint nem. Egyik hírmondó szerint csökken a munkanélküliség, másik ezt cáfolva közli, újabb 10 ezrek válhatnak munkanélkülivé. Mi a megdöbbentő? Az, hogy hatalomra törhet-e valamely párt a demokratikus választásokon a választók ellenében? Van-e ma olyan erő e hazában, mely hatalomhoz juttathat pártot, pártokat a szavazók ellenében? Ez itt a kérdés! Ha nincs, akkor hogyan törhet hatalomra bármely párt is? Van-e félteni valója a hatalom birtokosainak, ha a szavazók és a többség érdekében munkálkodott, munkálkodtak? Aki elégedett a sorsával, az nem kíván új hatalmi elitet, aki pedig nem elégedett az bizony nem szavaz majd a jelenlegi kormányzó pártokra. Mert a mostani összetételben jut eszembe, az országházban a kezdetekkor egy képviselő azt találta mondani, hogy ő a munkásosztályt képviseli és hangos hahotázás fogadta kijelentését, szó nem is esett sűrűn ebben a vonatkozásban a munkásosztályról, pedig el kell hinni, tudomásul kell venni, létezik ez az osztály, vagy ha nem osztály, hát „szféra”! Isten mindig velünk volt, van, csak esetenként mi fordultunk, fordulunk el tőle. Jut eszembe a párttagokra hoztak egykor határozatot a vallásgyakorlást illetően, s nem másokra, hogy miért? Mert a kommunisták közül is sokan hitték, hiszik az Istent, és ez bizonyos ellentmondást jelentett akkoriban. Nem mumus itt egyik párt sem, akivel ijesztgetni kéne a rakoncátlan választókat. El kell hinni, felnőtt a nép és azt fogja választani, akiben bízik, s ha csalatkozott, hát új pártot keres! Kőkas Ferenc Nyíregyháza-Mandabokor A felrobbantott kohók Corby, a híres-hírhedt Középangliai feketevidék egyik messzeföldön ismert vas- és acélipari központja volt. Volt, nem is olyan régen! Alig tizenöt évvel ezelőtt még több mint 100 kémény okádta a füstöt, kormozta az eget. Harminc kohójából közel ötmillió tonna vasat és acélt csapoltak éven|f. Itt csak egyetlen foglalkozást ismertek, a steel- worker-ét (vaskohászat). S mindezekből napjainkra se egyetlen kohó, se egyetlen kémény nem maradt. Az utolsó kohász pedig bronzba merevedve, szobor alakban hirdeti a város hajdan volt dicsőségét a főtéren. Ipar azonban ma is van. Nem is akármilyen. Felében új, felében régi takaros kis város északi előterében húzódó hajdani nehézipari zónában, illetve annak helyén ma színes szép formájú, elegáns „dobozüzemek” sokasága található. E, hajdan volt füstös és angolkóros környék ma tisztaságot, szépséget, erőt, jólétet, nyugalmat áraszt és békességet. A békesség azonban nagyon is újkeletű érték e tájon. Mert a gazdasági szerkezetváltás itt minden volt, csak békésnek nem nevezhető. Körülbelül 20-25 évvel ezelőtt kezdődtek a gondok — mondja Kelvin Glendenning úr, a város polgármestere. Ekkor az olajválságot követően — vas és acélipar, valamint a szénbányászat világméretű recessziója, a tradicionálisan fejlett angol nehézipar számára is kemény kihívást jelentett. Bányák, kohászati üzemek bezárása itt a Teacher-i politikával a hivatalos, állami gazdasági szerkezetátalakítás részévé vált. A város iparszerkezetét át kellett alakítani. A kohászatból élő, arra igen büszke városi lakosság ezt azonban nem tudja elfogadni. Minden fejlesztési elképzeléssel szemben számukra csak egy alternatíva létezik, a kohászat és a vasipar megmentése. Megmentése bármi áron. Közben a feszültségek végletesen kiéleződtek, a fokozatosan növekvő elbocsátások ellen tiltakozásul egymást érik a sztrájkok, tüntetések, üzemfoglalások és egyéb atrocitások. Le kell bontani a kohókat — határoz a városi tanács. A munkálatok megkezdését azonban a munkások sorozatban meghiúsítják. Bontani azonban nem lehet. Ekkor három ember, a polgármester, a jegyző és egy városatya gondol egy merészet és 1981-ben egy augusztusi éjszaka nagy titoktartás mellett saját szakállukra valamennyi kohót fel- robbantatnak. Tervük bejött, a detonáció a kohókkal együtt az illúziókat is szétrobbantotta. A romok egyértelművé tették, hogy nincs visszaút, a város jövőjét nem lehet tovább múltjában keresni. Eddig a történet kegyetlen valósága, kicsit illuzórikusnak, kicsit meseszerűnek tűnhet. Tanulsága azonban, hogy addig ne robbantsunk, amíg a leomló régi a jövőt is maga alá temetheti. Corbyban mielőtt meggyújtották a gyújtózsinórt, a jövőt pontosan megtervezték és megszervezték. Tudták, hogy tízezer ember válik munkanélkülivé, hogy a kohászokat 1-2 év alatt több mint 50 féle új szakmára át kell képezni, s mindezt csak egy jól kifeszített szociális háló oltalma alatt vállalhatják fel. Tanulság, hogy a jövő tervezését, a robbantás napját, több évvel megelőzően egy szupermodem szakképző iskola megépítésével kezdték el. Mely intézmény falai között aztán szerveztek ifjúsági és felnőtt osztályokat, rövid kurzusú átképzéseket, 2-3 éves tradicionális szakmunkásképzést és a mi fogalmainkkal jelölve érettségihez kötött ötéves technikusképzést. Az iskola képzési profilja máig is vegyes, azt és olyan szakembert képeztek, akire éppen a helyi iparfejlesztésnek szüksége volt (van). Bár pontos adatuk nincs, de megítélésük szerint e szerkezetváltás szakemberszükségletének hatvan-hetven százalékát az intézmény biztosította. Ezáltal az iskola küldetésének megfelelően az egész vállalkozás folyamatában a szerkezetváltás szellemi hátteréül, innovációs bázisaként funkcionált. Kuknyó János Nyíregyháza A mérlegnek két serpenyője van A közelmúltban — nyugdíjügyben — két állami főtisztviselőtől hallottam egybeeső választ. Mind a ketten olyan fórumon vettek részt, ahol a nyugdíjasok megélhetőségeikre panaszkodtak. A televízió nyilvánossága előtt, saját intézkedésüket dicsérve, azt hangoztatták, ők négy év alatt megduplázták a nyugdíjakat és a másik rendszerben alacsonyak voltak a fizetések, így a nyugdíjak is. így az öt évvel ezelőtti átlagnyugdíj ötezer forint körül volt, 1993 végére már 10 ezer forint fölé emelkedett. Ezt a számtani magyarázatot elfogadom, hiszen a saját és az ismerőseim nyugdíjemelése ezzel megegyezik. Sőt az is igaz, hogy a nyugdíjat és az emelést a múltban is mindig keveselltük. Hát akkor mi a bajom? Az, hogy a tisztelt urak valamit elhallgattak, nevezetesen a mérlegnek két serpenyője van, ők pedig csak az egyikről szónokolnak, azzal dicsekednek. Mindjárt másként hangzana válaszuk, ha a kétszeresére emelt nyugdíjjal szembeállítanák a tej-, kenyér árának 10-15-szörös emelését, ezek pedig a nyugdíjasok mindennapi eledeléhez tartoznak. Mondhatnám a benzin árát, habár a kisnyugdíjasokat ez kevésbé érdekli, többségük akkor ül autón, amikor a mentő megy érte. Sorolhatnám a gáz-, víz-, villany árait, nem is szólva a gyógyszerekről, pedig az utóbbinak a nyugdíjasok a nagyfogyasztói. Valamennyi felsorolt, az áremeléseivel kiemelkedik a hivatalos, 20-22 százalékosnak titulált évi infláció átlagából. Az egyik palackból kihúzták a dugót (el is dobták) így szabaddá lettek az árak, a másik palack dugóját szigorúan fogják. Félreértés ne essék, nem „azt szeretném, ha a nyugdíjak is korlátozás nélkül emelkedhetnének. Ebből lenne igazi káosz. Azt azonban elképzelném, hogy az alapvető fogyasztási cikkek árait, ebben az átmeneti időben kordában tartsák, valamennyire arányban a nyugdíjakkal, bérekkel. Legyenek a mostaninak akár 10-20-szorosa is a nercbunda, a párizsi parfüm, az éjszakai bárok, kaszinók árai. A duplájára emelt nyugdíjnak, az ezt hangoztató urak szónoklatainak ezért nem tudok tapsolni. Csikós Balázs nyugdíjas Elenyészett vezetékek Nyíregyháza (KM) — Lapunk február 16-i számában jelent meg Az omlás veszélye fenyeget című írásunk. Cikkünkkel kapcsolatban 21 aláírással ellátott levelet juttatott el szerkesztőségünkbe az Árpád utca 81- 83. számú bérházának lakó- közössége. Az alábbiakban e levél rövidített változatát közöljük. „14 éve lakunk ebben a bérlakásban, többnyire úgy kerültünk ide, hogy szanálták korábbi lakóhelyünket. Most számunkra is megnyílt a lehetőség, hogy megvásárolhassuk az eddigi bérleményeinket. Mióta ebben a házban élünk, az IKSZV tőlünk csak a lakbéreket szedte be, de semmiféle kötelező műszaki vizsgálatot nem tartott, annak ellenére hogy ezt évenként el kellett volna végeznie. E kötelezően előírt vizsgálatok elmaradásának az lett a következménye, hogy az épületben lévő vízvezetékrendszer elzáró csapjai az enyészetté váltak. A gerincvezetékből a lakásokba felmenő vezetékek csapjait még hozzáértő szakember sem tudja megmozdítani, akinek szintén az a véleménye, hogy az épület tulajdonosának illett volna évenként az elzáró csapokat leápolni, karbantartani. Egy tönkrement csap kicserélése 20-30 ezer forint. Úgy véljük, hogy az el nem végzett munkáért valakiket felelősség terhel, a felelősségre vonásnak nem lehet elévülési ideje. Véleményünk szerint az önkormányzatnak az elidegenítés előtt kötelezni kell a bérlakásokkal foglalkozó valamennyi kft.-t az el nem végzett karbantartási munkák elvégzésére.” Tiszadobi örömök Mint arról lapunkban is beszámoltunk, a megyebeli Tiszadob is azon szerencsések közé tartozik, akik az Antall József néhai miniszterelnök által alapított Batthyány Alapítványból részesült. Köztudott, hogy Antall József végrendeletének egyik része arról rendelkezett, hogy a gyászolók ne virágot vegyenek a sírra, hanem annak árát az alapítvány számlájára utalják át. Áz így összegyűlt öszszegből pedig az ország tíz legszegényebb települését támogassák az alapítvány kuratóriumának tagjai. Várkonyi István, megyénk MDF-es országgyűlési képviselője örömmel gratulált Tiszadob polgár- mesterének és lakosainak, Antall József özvegyének pedig megköszönte fáradozását és a Batthyányi Alapítványban végzett munkáját, egyben kifejezte reményét, hogy Antall Józsefné elfogadja „Tiszadob díszpolgára” kitüntető címet, és hozzájárul ahhoz, hogy Tiszadob könyvtára Antall József nevét viselje. Nézzük a másik oldalt is bemek arról az önző telhetet- lenségről, ami jelen korunk rákfenéje és előmenetelünk egy kerékkötője. Balogh László Rohod Köszönöm rohodi olvasónk levelét és mások kritikus megjegyzéseit is, melyek negatív és pozitív észrevételeket egyaránt tartalmaztak. A cikkemben valóban egy nagyon kényes témát, a földrendezést és a bérmunkát érintettem. Kiragadva néhány esetet, ezeknek a problémáknak a veszélyére próbáltam rávilágítani, melyek nagyobb óvatosságra, körültekintésre intenek mindenkit, — az írásaimon keresztül beleértve — engem is. (A szerző megjegyzése.) tüzelőm, mert én nem igen bírom már a lapátolást, hát alkudozni kezdtem egy szociális támogatáson lévő munkanélkülivel. Nem lett volna nehéz munka, mert a fuvaros olyan közel állt a kamra ajtójához, hogy a szénnek egyharmada már a lerakáskor a kamrába került. De a többit se kellett volna cipelni, csak egy-két méterre lapátolni. Munkanélküli barátom szemrevételezte az elvégzendő munkát, aztán bejelentette, hogy hétszáz forint az ára. Én ötöt ígértem, de annyiért nem csinálta, inkább visszament a presszóba. No, hát ez a másik oldal, és példája a munkavállalói pimaszságnak. Én úgy vélem, hogy így együtt a két példa adja a hiteles képet a mai emEzt a történetet talán soha nem írom meg, ha el nem olvasom D. Bojté Gizella „Új földesurak” (KM. február 22.) című írását. Nincs okom kételkedni abban, hogy a cikkíró igazat mond, mikor azt állítja, hogy „van olyan gazda, aki kettőszáz forintot fizet egy napra”. Meglehet! De ez csupán egyik oldala a dolognak: példa a munkaadó kizsákmányoló hajlandóságának bemutatására. Van azonban másik oldala is! A munkavállalóé! Tessék csak figyelni az alábbi kis történetet! Nyugdíjas vagyok, kisnyugdíjas. Ötszáz forint még a márciusi emelés után se jut egy napra nyugdíjamból, legfeljebb három-négyszáz forint. Ősszel, ahogy megérkezett a negyven mázsa szén, a téli
