Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-29 / 74. szám

1994. március 29., kedd HATTER Műszaki színvonal és életminőség Ellenfelek nélkül nyert a Matáv • Kisvárda reményei • Kérdések és kétségek Réti János Nyíregyháza (KM) — Nem lehet elég gyakran leszögez­ni, megfogalmazni, kinyi­latkoztatni, hogy a keleti országrész hátrányos helyze­tének feloldása csak az infra­struktúra látványos, ha kell erőltetett fejlesztésével kép­zelhető el. Szerencsére így látják ezt azokon a helyeken is, ahol nem csak szólni lehet a felzárkózás, a felzárkóz­tatás igényéről, hanem ked­vező döntésekkel, előremu­tató intézkedésekkel valóban elősegítő a folyamat. így vélekednek a megye tele­püléseinek önkormányzatai, a megyei közgyűlés tagjai, hi­vatalnokai, de ezen az ál­lásponton van a kormány és a kormányzati szervek is. Az elmúlt néhány évben megye- szerte beindult a közművesí­tés, a gázprogram, és a tele­fonhálózat tarthatatlan ál­lapotának felszámolása, vala­mint egy autópálya — ha nem kettő — segíteni fogja a térség lehetőségeinek javulását. Nem jött a tőke Ezt a biztatónak mondható ál­lapotot jelképezte a távközlés fontos, ennél fogva ünnepé­lyessé tett eseménye, három primer körzet — köztük a nyíregyházi — koncessziós szerződésének aláírása a megyeházán március 25-én pénteken a szakminiszter és a pályázatot elnyert Magyar Távközlési Részvénytársaság vezérigazgató helyettese ré­széről. A koncessziós pályázat ki­írása jogilag megszüntette a MATAV Rt. egyeduralmát, monopol helyzetét a szolgál­tatás fejlesztésében és működ­tetésében, hiszen lehetőséget teremtett hasonló vállalkozá­sok létrejöttének és vele együtt akár a külföldi tőke megje­lenésének is. A kiírás az or­szágban működő 56 körzetből 25-re történt meg, és itt követ­kezik a tapasztalatokból adódó első tanulság: 23 körzetre volt pályázó, kettőre nem. Ez a ket­Szerelik az új nyíregyházi központot Balázs Attila felvétele tő, a mátészalkai és a kisvárdai és a nyíregyházi térségre egye­dül a Matáv nyújtott be pá­lyázatot. Tehát, bármennyire re- ménytkeltő egy majdan meg­erősödő keleti piac szempont­jából megyénk határhelyzete, az a potenciális „híd szerep”, amit földrajzi fekvésénél fog­va betölthet, bármilyen döntő szerephez juthat ebben a gaz­dasági áttagozódásban Zá­hony, ennélfogva Kisvárda is a különleges övezet kialakí­tásával, a tőkeerős nyugati be­fektetők ezek szerint mégsem látták olyan közelinek ezt a fellendülést, hogy érdemesnek tartották volna pénzeszközeik mozgósítását a pályázat el­nyerésére. Műszaki felkészültség Mindemellett van abban hatá­rozottan előremutató is — ahogy azt Schamschula György közlekedési, hírközlé­si és vízügyi miniszter meg is fogalmazta a szerződések alá­írásakor — abban, hogy a mű­szakilag, megfelelő ismere­tekkel és tapasztalatokkal, va­lamint szakembergárdával egyaránt rendelkező Matáv az országos pályázaton méltó versenytársa volt tőkeerős, és szakmailag is elismert nyugati versenytársainak, hiszen ez rá­mutat arra, hogy nem szabad eleve feladnunk bizonyos po­zíciókat csak azért mert a ver­senytársnak nagyobb tőke, egyszerűbben fogalmazva több pénz áll a rendelkezésére és talán nemzetközi kapcsola­tai is szerteágazóbbak mint a hazai vállalkozásé. Annál is inkább mert a Matáv Rt. az elmúlt időszak legnagyobb beruházását haj­totta végre Nyíregyházán: 1993-ban elkészült a körzet központjának új épülete és je­lenleg folyik a 10 ezres helyi, illetve 3600 tranzit kapacitású ERICCSÖN gyártmányú köz­pont szerelése. Üzembehelye­zése a fél év végére várható egyidejűleg a megyeszékhely helyi hálózatónak felújításá­val. Mi lett volna a követ­kezménye annak, ha egy mé­goly tőkeerős, ám a csekély területi, netán szakmai tapasz­talattal rendelkező társaság el­nyeri a koncessziót a Matáv elől és átörököl egy mások ál­tal megalapozott helyzetet? Joggal vetődik fel a kérdés ezek után a másik két primer körzet, a kisvárdai és máté­szalkai jövőbeni fejlesztését, illetve üzemeltetését illetően. Ez a két terület a távközlési törvény értelmében jogilag „visszahullt” az Országos Koncessziós társaságra, ami azt jelenti, hogy az állam, igaz nem üzleti alapon történő működtetéssel, de ugyancsak a Mátáv Rt.-t bízza meg és a feladatokat a Nemzeti Táv­közlési Alapból finanszírozza. Bár — ahogy ezt ugyancsak a minisztertől kapott válaszból tudhattuk meg — az alap fel- használásának feltételeiről a parlamentnek kell döntést hozni. A részvénytársaság korábbi helyzeténél fogva már az elmúlt években is törekedett a kisvárdai helyzet javítására többek között azzal, hogy a megyei önkormányzattal kö­zösen, 600 milliós alaptőkével létrehozta a Nyírtelecom Kft.-t a körzet automatizálására, a város és a környező hét telepü­lés központjának és helyi háló­zatának, valamint a Szamos- hát további huszonegy közsé­ge helyi hálózatának építésé­re. Az érdekek elágaznak? A probléma végül mégis ab­ban csúcsosodik ki, hogy az elején már részletezett infra­struktúra fejlesztésből — ezen belül jelen esetben a telefon- hálózat fejlesztéséből — az ál­lam mennyire képes és meny­nyire akar magára vállalni ter­heket? Az erre irányuló kérdésre bizony meglehetősen elgon­dolkodtató választ adott a mi­niszter az aláírást követő tájékoztatón. Lényege az volt, hogy a vállalat — mármint a Matáv — az vállalat, követke­zésképp miért is kapna bármi­lyen támogatást, az önkor­mányzatok meg inkább útakat, járdákat építsenek. Telefont az igényeljen, akinek pénze van rá, akinek nincs az ne tele­fonáljon. Hallgatósága nem kis meg­lepetéssel hallgatta szavait. Bár mindenki tudatában van annak, hogy Állambácsi — legalábbis a saját bevallása szerint—szegény, ennélfogva nincs adakozó kedvében, de az mégiscsak elgondolkodtató, hogy milyen módon várja el ettől a néptől a fejlett orszá­gokhoz való mielőbbi felzár­kózást, ha annak elemi feltéte­leihez nem segíti hozzá. «MtÉMft mr Tarca j-» özelega tavasz. Leg- biztosabb jele, ahogy JL V. a hét végén kirajzik a kocsisor a városból. Mit ne­künk a benzináremelés, csak jussunk már ki! Mire kijutok javában csattognak a met­szőollók itt is, ott is. Előve­szem én is, aztán bosszan­kodom, hogy nem vágtam le idejében az oltóvesszőket. Most majd jöhet a gyü­mölcsoltó Boldogasszony, az én magoncaim továbbra is va­dak maradnak. De vigasztal, hogy raktam el brosúrákat. Annyit ugyan nem érnek, mintha egy jól sikerült oltást végeznék, mert annak lesz gyümölcse is. De ennek?! Mi­kor a domboldal felől megle- gyint az első égetőfüstje, hal­lom csattogtat a szomszéd is. Aztán látom tűnődik, mint én az imént. Összejövünk. Legalább ilyenkor. O elmondja mit metszene le, én elmondom mit hagyok meg és miért. Jót ez az összedolgozás. Egy biz­tos: ő is, és én is vágni sze­retnék. Legalább a sarjhaj- tást, a vízhajtást, a keresztbe növőt, a meddőket, a betege­ket. Na és mindazokat, ame­lyek valamilyen oknál fogva nem tetszenek, pikkelünk rá, hát kiszúrunk vele, levágjuk. Szegény fa, cserje, dísznö­vény csak hallgat, néha könnyezik. Legyen mit gyó- gyítgatnia, ha szárnyalni akar, azaz teremni, meg nö­vekedni is. A szomszéd nyugdíjas. Itt él, panaszkodik. Nem a nyug­díjára, mert azt megszokta, hogy kevés. Nem is a kor­letakarta. Futva jön vissza, mert van kinek beszélnie, el­mondani mindent. „Unja az ülést, tudja!” — oktat. Nem csodálom, hogy unja. Már éppen a vízdíjról akar be­szélni, hogy megint emelték, kint voltak megnézni, a vízóra... „Jó lesz így?" — mutatok egy ágra.t Ingatja a fejét. Átnyúl egy karóval, hogy ő ott vágná. Aztán a rózsa­fák. „Aki a rózsát metszi, szép lelke van” — meséli. Mire a sok szúrós ágat lenyírja, összeszedi, elpáro­log minden indulata. Téve­dek, ugyanolyan indulatos. Gondolom, ha az enyém is lemetszi, akkora talán. De csak hiszem. Képtelen a meg­nyugvásra. Most meg a televízióra dörmög, hogy ő nem fizeti tovább a díjat. Mert megváltoztatta a mű­sort. Pedig hogy készült már, nézni a Koltait. Titokban hozzádörmögi, hogy ő is járt valamikor a lovira, csak az asszony meg ne hallja. De rájön, hogy az asszony nem hallhatja, bátran, kiegyene­sedve beszél. Ezért érti meg a vállfaárust, rokonlelkek. Meg csak a pártokat adja, akik arról beszélnek, hogy ki kivel nem szövetkezne, meg koalíciót sem alkotna. Gondoltam szelídítek egyet a rosszkedvén egy pohárka borocskával. De tévedek, be­lódul dús fantáziája. Azzal áll elő, hogy többet kellene az állampolgárra gondolni, nem csak a brosúrákat kikül­deni, meg majd kopogtatni: „íme, itt vagyok, megjöttem! Szép ruhám van, jól fésült vagyok, műveltem is maga­mat, sőt programom is van. Ja, és mindent csak a válasz­tópolgárért teszek. Csak rám szavazzon, csak engem vá­lasszon”! Bizony ez polgár­pukkasztó, tamáskodom köz­be, bízva, hogy jót mondok. A szomszéd néz rám, megyünk metszeni. Csípi a szemem a füst, de majd lángot is látok, meg melegedek. Végül is jó hétvé­ge volt. Metszett az egész ország, ki érzéssel, ki érzé­ketlenül. F ersze akinek fája van, meg metszőollója. Eb­ben az egyben hason­lítottunk egymásra, ahogy elégettük a nyesedéket, füs­töltünk mindenáron. Minden csak másodrangúnak tűnik. Metszeni olyan jó. Még hatvan ev Cselényi György M érnök barátom új­ságolta: nemrég egy előadáson hallotta: a hazai és a fejlett országok gazdasága között az etikusságában mutatko­zik a legnagyobb különbség. A politikai rendszerváltás­hoz elég néhány hónap, a gazdaságihoz több év kell, míg a kívánatos etikát érvé­nyesítő társadalom létrejöt­téhez talán 6 évtized is szük­séges. Szerintem is tetszetős gondolatmenet... De a so­kak által áhított váltáshoz hátha nem kellenek évtize­dek. Úgy vélem, ehhez je­lentősen közeledünk akkor, ha az üzleti morál, továbbá a jogrendszer odáig fejlő­dik, hogy annál a bizonyos „húsos fazéknál” nem túl nagy kanállal serénykedni kénytelenek sem kerülhet­nek méltatlanul hátrányba. A kis szervezetekre gondo­lok, amelyektől igazából nem fél senki, s amelyeknek az elvégzett munka utáni jo­gos járandóságukra gyak­ran hónapokig akkor is vár­niuk kell, ha a megrendelő kellő anyagiakkal rendelke­zik. Egyébként a kiszolgál­tatottak helyzetével történő visszaélés nem ismeretlen Nyugat-Európában sem. Például az építőipar háza tájáról már hallottam olyat, hogy a megbízó vagy mond­vacsinált, vagy az általa tu­datosan előidézett prob­lémák miatt a magyar vál­lalkozónak a munkadíj tete­mes részét nem fizette ki. Megtörtént az is, hogy a honfitársaink szerződéskö­tésnél tanúsított figyelmet­lenségét használták ki. A következmény ráfizetés. Sokaknál a munkához való hozzáállás előnyösen változott. Például nemrég Nyíregyházán, a Kert köz­ben egy vállalkozás a laká­sokban vízórákat szerelt. Szinte valamennyi lakó fel volt készülve a régi „dal­ra” : a pontatlanságra, s a rumlira. De mindenki elis­meréssel vette tudomásul: a tevékenységük a következő két szóval illethető: Ez igen...! Remélem, a sok kis és nagy, méghozzá kellemes meglepetés egy-egy lépcső ahhoz, hogy valamennyit lefaragjunk a beharango­zott „türelmi” 60 évből. Utón Kommentár Sima érettségivel Kállai János * i j■ em kell a messzi j múltba visszatekin­i Y te ni, hogy felidéz­hessük: volt időszak me­gyénk oktatástörténetében is, amikor úgy tűnt, hogy a középiskolás korúvá csepe­redő gyerekek számára a szakközépiskola vagy a szak­munkásképző az idvezítő továbbtanulási „irány”. A gimnázium? Ugyan, mire megy az érettségi bizonyít­vánnyal a felsőfokra nem kívánkozó diák? Elmúltak már azok az idők—mondo­gatták nem kevesen—, ami­kor a matura-dokumentum elgendő volt sokféle munka vállalásához. Hogy ezen az állapoton túlléptünk, az kétségtelenül jó. Hiszen ki vitatná: a kép­zettebb, a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező ember potenciálisan jobb „minőségű” dolgozó. Am a felsőfokú kvalifikáció meg­szerzéséhez vezető úton az érettségi csak egy — de nagyon fontos! — állomás. Ezzel függ össze, hallottuk nemrég egy országos tájé­koztatón, hogy örvendete­sen megnövekedett a nyol­cadikat végző kisiskolások körében a továbbtanulási kedv. És — visszatérve mondandóm kiinduló pont­jához — megfigyelhető: a legalább érettségivel ke­csegtető intézmények iránt erősödött a vonzalom. Ezt, önmagában akár szimptó- mának is tekinthetnénk, azonban bizonyos felméré­sek sejtetik: inkább tenden­ciáról van szó. Mindez né­miképp rávilágít a szakkép­zés pillanatnyi, ha nem is válság, de váltás-megújulás előti helyzetére. Tudom, sok az előremutató, de még nem átfogóan hatni képes mo­mentum a szakoktatás vilá­gában. Az általános azonban még mindig, hogy a meg­szerezhető szakmai képesí­tések többsége tartalmát te­kintve szűkös, nehezen fej­leszthető tovább. A már starthelyzetben munkanélü- linek tekinthető végzettek zö­me szakmunkástanuló, s nem sokkal jobb pozíciójú a szakközepesek egy része sem. Csodák csodája! A gim­náziumban érettségizett, egyetemen-főiskolán to­vább nem tanulók közül vi­szont előbb-utóbb majd mindenki helyre talál, pe­dig „semmihez sem ért”. Igaz. Csak, úgy simán, le­tett egy-két nyelvvizsgát, jártas a természet- és társa­dalomtudományokban, el­igazodik a művészetek, a politika, a gazdaság és a társadalom világában. Mondják: könynyebb őket át- és továbbképezni. Ez lenne a titok nyitja?---------------------------------------------1 • -H*J 81* j í i ™ I Harasztosi Pál felvétele , Törő István Metszés manyra, aki hagyja, hogy emelkedjenek az árak, hanem a két malacra, merthogy van­nak. Hát az is baj? A „van”- nak mindenki örül, csak a hiány miatt kesereg. Legszí­vesebben levágná, mert olyan drága a táp, hogy nem éri meg nevelni. De olyan ki­csi. Eladni, ára meg nincsen. Hát tartja. Majd a gyerekek, meg az unokák. Legyint, ők csak a készt szeretik. Egy­szerre panaszkodik, meg si­ránkozik az asszonyról be­szélve. Neki is most kellett megbetegednie, mikor a kot- lóstyúk költeni akar. Itt lesz­nek a kiscsibék rövidesen. El is kotródik, megnézni nem dobta e le a kosarat, amivel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents