Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-26 / 72. szám

1994. március 26,

r**W*'***V,*yf?> v w v, , - ví-.v x'--- äSSä - mSmSümm'V' «888 4V V

Fejlődés: megoldás az élethez

Györke László

Két főút között, valahol a felezőn fekszik Petneháza. Mondhatnánk: távol a világ zajától, hiszen nem tekinthető túl forgalmas helynek: vasútállomása nincs, a Baktalórántházát Kisvárdával összekötő út átmenő forgalma viszonylag gyér.

A település igen régi. A ti- zedlajstromok 1332-ben Potu- nehaza néven emlegetik. Az Ibrányi család levéltárának némely okiratában pedig Pethe- nyehaza néven szerepel. Ide tartozott Iklódpuszta, amely 1374-ben falu volt. Zsigmond király 1411-ben kebelezte be Szabolcs vármegyébe és akkor a Petneházyak voltak földesurai. Érdekes, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején is szerepel még a birtokosok között Petneházy-le- származott. Csupán az érdekesség kedvéért néhány akkori birtokos neve: Borbély, Király, Böszörményi, Kazinczy.

Századunk első évtizedeiben a birtokosok között szerepel dr. Farkas Balázs országgyűlési képviselő, valamint Vay Adám és Grosz Adolf. Ekkor a település 161 házból áll, lakosainak száma — akik zömmel görög katolikus vallá- súak — alig haladja meg az ezret. Postája ez idő tájt Karász, vasútállomása: Pátro- ha. A református templom a XV. században, a görög katolikus pedig 1872-ben épült.

1887-ben nagy katasztrófa érte a falut: kétharmad része tűzvészben pusztult el.

Ma Petneházának közel kétezer lakosa van. Molnár Bertalan polgármester szerint az utóbbi években megállt a fogyatkozás.

— Sőt, én bízom a fejlődésben — mondja. — Hiszen történt itt azért egy-két marasztaló dolog.

Petneházán ugyanis .kifutott” az egyik, megyeszerte is legnagyobb beruházás: a gázprogram. (A víz pedig még régebben.)

— Most már csak a terheit nyögjük — teszi hozzá halkan a polgármester. Hiszen tavaly éppen a gázberuházásra 24 millió forint hitelt voltak kénytelen felvenni. — Mert a mi önkormányzatunknak nincsenek olyan ingatlanai, amelyeknek az értékesítése révén pénzhez juthatnánk.

Az 595 porta közül 420 „gázcsapos’?. Akinek volt pénze a további szerelvényekre, szerelésekre, már gázzal fűtött az elmúlt télen is. A 25 ezer forintos lakossági hozzájárulás megyei átlagban olcsónak számít. Pedig nemigen nevezhető gazdagnak az önkormányzat, hiszen helyi adó úgyszólván nincs. A kommunális adó évi 800 forint, ami a költségvetésben nem sokat nyom a latban.

Az említett terhekhez csatlakozik még az iskolaépítésből hátramaradt törlesztés. Arról már nem is beszélve, hogy

Lfskoddal, az egykori társközséggel is illene végre elszámolni.

— Még a szétváláskor felajánlottunk Laskodnak 3 millió forintot, de ötöt kértek — mondja Bíró Bertalan. így aztán az ügy még rendezetlen. Az idei költségvetésben erre a célra újólag 3 millió szerepel. — Hát nem jobban járt volna Laskod, ha akkor elfogadja a hárommilliót?! — teszi hozzá a polgármester úr.

Szóval, nemigen lehet azt mondani, hogy a bőség zavarával kellene küszködnie az önkormányzatnak. Hiszen tavaly szociális jellegű kiadásuk (beleértve a munkanélküliek jövedelempótló támogatását is) 8,5 millió forint volt. Az idén pedig várhatóan még több lesz, hiszen 150 a jövedelempótlósok száma, amely egyre szaporodik. És akkor még ott van a közalkalmazottak új

bértáblázata, amely újabb 1,8 millió forint hitel felvételére kényszerítette az önkormányzatot.

Fájó pontja, hogy karnyújtásnyira tőlük, a három kilométerre fekvő Nyírjákón ott a telefon, míg náluk csak egy nyilvános, visszahívható állomás van. A hivatal is rádiótelefonon tartja a kapcsolatot a külvilággal. Sajnos, az ismert kondíciók miatt az infrastruktúra eme fontos eleme egyelőre nem tűnik közelinek.

Még az idén szeretnének gyógyszertárat nyitni, hiszen sok az idős ember, akiknek komoly gondot jelent az utazás. A patika tervdokumentációi már elkészültek. Háziorvosi rendelőjük van, de fogorvosira is égetően szükség van. A lebontott művelődési ház helyett a volt napközi otthont alakították át ifjúsági klubbá, amely egyébként a

görög katolikus egyház tulajdona. Jó lenne valamit kezdeni a stranddal is, hiszen átadni az enyészetnek bűn lenne. Kissé rejtélyesen fejezi ki magát a polgármester úr: az idén elvben nem nyit ki, ám a gyakorlatban talán...

Nem firtatom a titkot, hiszen végül is az a lényeg, hogy amibe egyszer pénzt vertek bele, az működjék is.

Hiszen más olyan nevezetessége a műemléktemplomon kívül nemigen van a településnek, amely vonzaná a vendégeket. Márpedig a falusi turizmus itt is téma, hiszen a maga bájos csendességével vonzó lehet Petneháza.

Minthogy bizonyos értelemben máris vonzza a külföldieket. Igaz, ők nem hagyják itt pénzüket, hanem inkább visznek. A mini-KGST-piac ezen a szép, napsütéses kora tavaszi hétköznap délelőtt ugyancsak forgalmas volt. Ám a hírverésnek ez is egy módja lehet...

Amikor a megélhetési lehetőségek kerülnek szóba, csatlakozik a beszélgetéshez Tóth Istvánná igazgatási főelőadó is. Abban egyetértenek, hogy a megoldás kulcsa a tulajdonviszonyokban van. Tóth Istvánná szerint viszont a tőkehiány nagy visszahúzó erő. A polgármester szerint a valahová tartozás igen lényeges; és ma itthon munkanélkülinek lenni — abszurdum. Tehát az emberi, jobban mondva az akarati tényező igen sokat számít. Egyébként a földviszonyok még közel sem nevezhető rendezettnek. A földtulajdonosoknak azonban lényegesen nagyobb hányada maga akarja megművelni birtokát.

A helybeli, átalakult szövetkezet egyébként működőképes, főként szolgáltatásokból tartja fenn magát. Igaz, tarifái nemigen igazodnak az átlagos petneházi földműves bugyellárisához, de már akad konkurencia: ketten is vállalnak a faluban géppel bérmunkát.

A vállalkozókedv mérsékeltnek mondható. Összesen 20-an váltották ki a vállalkozói engedélyt. Ezek zömmel kereskedők, szolgáltatást végeznek.

Csorna Jánosné vezető óvónőtől tudom meg, 62 gyereket nevelnek most az elvben ötven személyes intézményben. Konyhájuk viszont 220 adagos. Innen viszik az iskolába, no meg a rászoruló, idős embereknek az ebédet. Mert róluk sem feledkeznek meg Petneházán...

Valóságunk közelképben

Tele a zseb a bölcsek kövével

Nagy István Attila

A március a naptár szerint a rügybontás hónapja. De hozzákapcsolódik az újrakezdés is, a hitben való gazdagodás fellobbanó lángja. Az első tavaszi virágot a kedvesünknek nyújtjuk, hogy érezze: a bennünk lezajló megújulásnak ő is részese.

Bizonyára a szükségszerűségekből születő véletlen, hogy 1848-ban éppen ebben a hónapban mozdult meg néhány fiatalember szívében Magyarország. Ennek a tömegeket mozgósító szívdobbanásnak forradalom volt a neve.

A márciusi eseményekre való hivatkozásban, az ünneplés perceiben átéljük az érvényes tett mámorítóan gazdagító érzését. Pedig minden nemzedéknek sajátarcúan kell történelmét megélnie. Úgy, ahogyan ő képes, amilyennek önmagát megnyilvánítani akarja. Megfogalmazni a maga értékeit, vállalható gazdagságát. Legyen ebben minden, ami politikai sandaság nélkül folytatható, átélhető. Egyetlen nemzedék se legyen nemzete múltjának a kizsákmányolója, ne vesztegesse el azt a népszerűség értéktelen fillérjeiért.

Erős szél fúj március 14-e délelőttjén. Komor felhők gyülekeznek az égen, nagyon esőre hajlik az idő. Még déli tizenkettőkor is ugyanez a helyzet. Fázósan összehúzom a kabátot, szidom magamat, hogy otthon hagytam az esernyőt.

Aztán arra gondolok, hogy a történelem — legalábbis ebből a szempontból — úgy látszik, ismétli önmagát. Ezemyolc- száznegyvennyolcban ezen a napon szintén esett az eső. Illetve mégsem. Március tizennegyedikének krónikáját nem ismerem. Lehet, hogy jó volt az idő.

Mi, nyíregyháziak, tizennegyedikén ünnepeltük tizenötödikét. Miért? Valaki biztosan tudja az okát, mert megtehettük volna tizenötödikén is. Munkaszüneti nap volt az is. Csak sejteni lehet, hogy a szónokhoz kellett igazítani az eseményt. Ebből a szempontból sincs új a nap alatt, mert az elmúlt rendszerben is így volt.

Megyek a Vasvári Pál utcán, keresem az ünnepi hangulatot, hiszen ez a nap mégiscsak a szívünkből sarjadt, az első magunkhoz méltó ünnep. Nyújtózkodik a tavasz, mocorog bennünk a jókedv és az erő. Eltemettük a telet, a farsangi mulatságokon duhaj kedvvel vigadtunk, s most különös öröm feszít bennünket. Meghatódunk, amikor látjuk a rügyek duzzadását, az aranyeső ragyogását. Az arcunkat belemártjuk a kinyíló napsütésbe, s a virágokra is más szemmel nézünk, mint télen.

Nem kell sietnem, a Kossuth téri ünnepségre időben odaérek. Nézem a házakat, az embereket. Minden ugyanolyan, mint máskor. Legfeljebb most kevesebben vannak az utcán, gyérebb a forgalom. De hát a déli órákban máskor sincs nagy tolongás.

Újabb és újabb szélrohamok jönnek, igazi zászlólengető

idő. Azám! Hol vannak a zászlók? Most már keresem a nemzetiszín lobogókat. A fülembe úszik egy régi felhívás, amely az épületek fellobogózására szólít. Végigérek a Vasvári utcán, s csupán egyetlen lépcsőház bejárata fölött lengeti a szél a nemzetiszín lobogót. Eltölthetne a jó érzés, ha nem látnám, hogy megcserélték a zászlót, így zöld-fehér-piros zászló lengedez. Ami azért mégsem ugyanaz! Aki kitette, nem ismerné nemzeti lobogónkat? Vagy ennyire nem fontos számára az ünnep? S akik ott laknak, nem vették észre, nem szólt senki, hogy ez nem az, aminek az ünnep szól? Senkit nem érdekelt?

Mégis elkéstem, már megkezdődött az ünnepi megemlékezés. „Félház” sem volt a téren. Talán a déli óra, talán a szónok miatt. Boross Péter miniszterelnök határozott /mondatait nem kísérte különösebb érdeklődés. A megemlékezés rendben lefolyt, volt koszorúzás, ünnepi műsor, zene és tánc, szavalat és méltóság. Pátosz.

Csak azt nem tudtam eldönteni: kié március tizenötödike? Hol vannak a fiatalok, akik végre birtokukba vehetnék elődeik örökségét? S hol az idősebbek?

Hirtelen elkezdtem undorodni a politikától, amely kisajátítja a legszebb és legáltalánosabb emberi érzéseket is, amely pártügyet csinál mindenből. Elülteti a gyanakvást, hogy nincsen egyetemes emberi érdek, mert magatartásunk legapróbb mozzanatai is pártérdekek által meghatározottak. Nincs politikán kívüli élet.

Amikor hazafelé sétáltam, gyanakodva néztek rám az emberek a buszmegállóban. Igaz, hatalmas kokárda virított a kabátomon. Egyedül az enyémen. Tekintetükben valamiféle megvetést éreztem. Most nyilvánosan bocsánatot kérek érte, de akkor szégyelltem magam.

Másnap nézem a televízió hírösszefoglalóját. Fővárosi, vidéki események. Az egyik szónok az összefogásra szólít — a közös sors vállalására —, a másik a Rózsadombra vezeti csapatát, és megmutatja nekik a gazdagok házait, mondván: tudjátok, mi a dolgotok. A harmadik a magyarok számára hirdeti a demokráciát, a liberálisok és az új ruhát felöltött bolsevikok számára nem. A televízió jóvoltából hosszú percekig láthatjuk az egybegyűlteket. A kamerák látószöge kinyílik — tízezernél is többen vannak a téren —, mintegy azt sugallja a rendező meg az operatőr, hogy jelentékeny tömeg van a szónok mögött.

Az idősebb nemzedék számára remélhetőleg még ma is fájó emlék annak megtapasztalása, hogyan működik az a diktatúra. Mindegy hol mutatta meg magát: a haláltáborokban, a büntető századokban, a kényszermunka táborokban, az ötvenes évek padlássöprő magatartásában. Vagy éppen a puha diktatúra esztendei alatt, amikor azonban kompromisz- szumokkal ugyan, talán egy csepp megalkuvással is — kiemelkedhetett, aki akart, orvossá, kutatóvá, tanárrá, professzorrá, akadémikussá, világhírű filmrendezővé válhatott. A gerinctelen ember akkor is felkínálta magát a hatalomnak. Ugyanúgy mint most. Persze, persze. Ez a mostani hatalom más. Demokratikus. De az egyenes gerincű ember minden hatalomban önmaga lehet. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha. De sokszor elfeledkezünk azokról az igazságokról, amelyek nem kötődnek egyetlen rendszerváltozáshoz sem.

Az amerikai elnökválasztási kampány kész cirkusz. A jólétben élők látványos szórakozása. Ott az kapja meg a voksot, aki jobb életet, több pénzt, adóelengedést ígér. Nálunk? Valami vagy valaki ellenében lehet előbbre jutni. A gyűlölettel telik meg a szívünk, és könnyen rámutatunk erre meg arra: a zsidók miatt van minden; ha a cigányok nem lennének... Feszül a fekete zubbony, fénylik a leborotvált fej, erősödik a kirekesztettség tudata. Kit érdekel az apró munka, a hangyaszorgalommal építhető jövő (minden mellékíz nélkül), amikor igazságosztó erőt érez az ember a mellkasában, az izmaiban. Csak el kell venni, amit mások összeharácsoltak, aztán el kell tenni őket láb alól. Istenem! Ennyire nem tanultuk meg a történelmet! Pedig az eseményeket a marxista ideológia legfeljebb átszínezhette, de azt nem tilthatta meg, hogy józan ésszel végiggondoljuk.

S a hatalom jelenlegi birtokosai? Engedik, hogy a kóklerek, a vásári kikiáltók vegyék

birtokukba a „placcot”. A tör-- ténelem erre is ad példát, csak egy emberöltőt kellene visszalapozni. Az erőtlen inkább átadja a hatalmat az erősnek, mert abban bízik, hogy akkor ő is megmarad. Ahelyett, hogy azt mondaná: nem voltam elég jó, válasszatok jobbat!

Petőfi még a bőség kosarát emlegette, amikor az ember szabadságáról és méltóságáról beszélt. Ez a legfontosabb. Minden más ez után következik: a jogi egyenlőség, a kulturális javakhoz való hozzájutás. Eszébe se jutott Kölcsey pesszimizmusa, aki a Himnuszban a jókedv hiányát panaszolja fel, s először azt kér az Úrtól. Petőfi bizakodó alkat, tele van forradalmi lendülettel, naiv tisztasággal. Úgy látszik, hiába volt a magyar irodalom gazdag vonulata, a magyar, az oláh, a szláv bánat hangoztatása, a közös sorsnak a megmutatása. Rendezni végre közös dolgainkat — figyelmeztet, s adja a bölcs hiteimet József Attila. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: ez a következménye annak, hogy nem olvasunk verseket. Mást is alig.

B

izonyára gyáva vagyok. Féltem, amit eddig elértünk. Csak remélni tudom, hogy politikai gyakorlatlansága és tapasztalatlansága ellenére az emberek többsége meg tudja különböztetni az igazit a hamistól, és sokkal messzebbre lát, mint azok, akik arról beszélnek, hogy tele van minden zsebük a bölcsek kövével.

Az óvoda Petneházán A szerző felvétele