Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-26 / 72. szám

1994. március 26. Virágvasárnap Bakajsza András M essze délen dús fény dől az üstökös koro- nájú datolyapálmák sorára. Fejedelmi fák, büszke tartá­snak. Fényben hullámzónak, sudaras magasban hajló ágaik mézízű beteljesedésé­ről álmodnak. Most tavaszi széllel lengenek, s messzire intenek. Az Olajfák hegyén olvadt ezüstben eleven szoborköl­temények fehér szirmokat szitálnak. Olajfák oltalma mindenütt. Elsőül ők ölelik körül a porköpenyes közele­dőket, szűrt fényt szórva rá­juk. Középütt szamárháton ülő fiatal férfi. Arcán öröm simul, gond árkosodik. Föl­emeli mély tüzű szemét: megpillantja a heródesi ha­talom pazar palotáját, vetél­kedő tornyait, majd megpi­hen tekintete a templomon. Egy régi emlék oson át a lelkén: anyja és atyja már mindenütt keresték, s ott akadtak rá Salamon csar­nokában, prófétaszakállú írástudók álmélkodó kérdés- özönében. S most oda tart a szent városon át, atyja házá­ba. Zsoltársor zsong szívé­ben: „Jeruzsálem... Békes­ség lakozzék falaid között és csendesség a házaidban!” Jeruzsálem, békefejedelem érkezik, nem pompás pari­pás vezér. Kik kísérik, jám­bor szamárcsikó hátára se­gítették föl, míg a szembe­jövők köntösüket vetették az út porába. A kéthajós Aranykapu ont­ja eléje a zsibongó zarán­doksereget. A kezekben egyes és páros pálmaág, az el nem felejthető független­ség lázas szimbóluma. Am ki szamáron érkezik, nem hoz erőt és hatalmat, sem dávidi dicsőséget, sem salamoni nagyságot. Áldozatot és alá­zatot hoz, s másokért meg­haló szerelmet. S mégsem csillapul a zsongás. Városok és falvak eredtek útnak a négy égtáj felé, s most itt kavarog, hódol, ünnepel. Ót hódolja most a hullámzó tö­meg, hogy csak lépésben ha­ladhat. Három sűrű év ne­hezül a vállára és most rá­hullik a pálmaágak pátosza, a várakozás vibrálása, a fe­szültség forrósága. ,JCi ez?” Politikai messi­ás? De hát szamáron? Kér­dések kerülgetik. Szavak iz­galma és öröme ostromolja fáiét. Közeli kertben gránát­alma virága rózsállik, s egy villanásra vérpirosra vált. A galileai próféta bevonul a városba, s ujjongástól öve­zetien az újjáépített temp­lomba. Túlcsordult ünnep ez a mai, varázsos virágünnep, s oly távoli még a virágün­nep vége. Ma az övé a tér és a templom, s annak tisztasá­ga­Egyedül az övé a sereg­nyinek tűnő tanítvány s ra­gaszkodásuk hevessége. Ha elpereg ez a nap és elhullik emléke, kik tartanak vajon véle? Pálmák napja. Jámbor jézusi vonulás a korinthoszi oszlopok karolásában. Vi­rágvasárnap. Vele jöttek a mezők liliomai, s most elkáp­ráztatják a kövekbe épült ki­rályi ékességet. Pálmátlan földünkön éles böjti szelek szántén simoga- tósra szelídül a fűzfabarka selyme. Szőke füzek, vessző- nyire vágott fiatal hajtások —korai követek—köszöntik a közelgő királyt. Páros pa­csirta himnuszra hangolja azúrkék énekét. Aranykapu helyén aranyvessző nyílik, böjtidőn berzenkedő vétlen viola, vagy csak egy barkás bemenetre kitárt falusi temp­lomajtó. „Királyod közeleg”, gyor­sul szívverésed, s egy fakult fényű falusi pap, kezében duzzadt dicsőségű barkaág. A jó Mester zsongó örömben jön, jön, mint megjövendöl- tetett Zakariás könyvében: „...igaz és szabadító... szól békességet.” Édes ének csordul ki a szánkon: „Meg­váltó királyunk elébe me­gyünk...” S egy verssor ado- rációja: „Be szép, hogy ment: Virágosán, szamár há­ton és sírva” — írja igézet- ten Ady Endre. Virágszóró vasárnap: barkabontó bokrok, pálma­levelet lengető hozsannázók. Egymás közelében virág és könny. Allelujás ujjongás és fölfakadó sírás. S aki jön Je­ruzsálem sorsán kesereg, nem a magáén. Fegyvertelen és bíbortalan diadalmenete Róma büszke bíborát nem remegted, hisz a megrop­pant nádszálat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem olt­ja ki. Róma szervilizmusba kövült helytartója mégis ki­adja a hatalomféltésbe vé­nült vérebtartóknak. Bíbor­talan Jézus király, országod nem innen való, s mégis hoz­zánk hasonlósult fájó hom­lokod, fátyolos szavad, ki- marjult szandáltalan lábad! Keskeny váltadra hamar rá­borul a vértanúság súlyos palástja. „A pásztorok, ácsok fiát most várja a törvény templo­ma, áldja s felfeszíti a város nehéz keresztútjaira.” A megváltást melengető Váci Mihály versében szoros pár­ba áll az ünneplés és az el- veszejtés. Örökös messiás­sors: ki megváltást hoz, megfeszülhet magában, föl­feszülhet fiatalon. Köves kálvárián csak egyszer készítik a pálmákat. Emésztheti a buzgóság, kal- márkodók tolakodtak az elő­térbe, s ha kiűzi őket, más­nap megint megjelennek, mintha misem történt volna. Sorjázhatnak a „Jaj nék- tek...!" ítéletes szózuhata- gai, ordasok bújnak bejára­tott báránybőrbe, hergelvén egymást rablásra, hatalom­ra, feszítsd meg-re. Pénz-piócák, az erő akar- nokai, véletlen jótett kikür- tölői, elviselhetetlen a gőgö­tök. Belőletek támad a cső­dület, ádáz csatázókból, s Barabást kéritek majd. De hát „mi rosszat tett?" a má­sik? Hát a tegnapi hozsan­názók hová lettek? Otthon maradnak, színvallatlanul? Az acsargók közé csoporto­sulnak? Vagy erős szóval fo- gadkoznak, hogy... Majd rá­kérdezésre szót másítanak? Lesz, ki követi a szorongatás szakadékaiban, egészen a „szomjazom” szóig? izony, ki uralkodói ékek nélkül érkezik, harsonák hiányában, másnap meg­csappan merész reménységű csapatja. Am a pálmák nap­jának hűs üdvössége emlék­ké erősödik, s felfrissíti forró homlokát, ha vad tövissel sebzik és csúfolják. Készít- gessük magunkat, hisz ta­vasz van, s feltámadás íze hajdani hallelujáknak. Hát­hafutja egy harmadnapi ha- rangzsongulásra... S egy megtalált szóra. A mostari híd kései emlékére Csontváry, a magyár festészet későn felismert, semmiféle iskolába nem illeszthető lángelméje Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mostárban P. Brestyánszky Ilona Budapest (MTI-Press) — A Boszniában folyó értelmetlen és embertelen népirtás, száza­dunk újabb szégyene elpusztí­tott számtalan évszázados mű­emléket, köztük a világörök­ség pótolhatatlan kincseit, mint a szarajevói bahcsarsiját, a muzulmán negyed központ­ját a legszebb, legnevezete­sebb európai török emlékekkel együtt. Eltűntek vagy súlyosan sérültek Dalmácia műemlékei is, köztük Dubrovnik templo­mai, palotái, melyek a magyar történelemben is szerepet ját­szottak. A Magyar Nemzeti Galéria bemutatja Csontváry Kosztka Tivadar néhány res­taurált művét, köztük a nem­régiben teljesen elpusztított középkori mostari hídról ké­szített alkotását is. Ki volt Csontváry, a magyar festészet későn felismert, sem­miféle iskolába nem illeszthe­tő lángelméje, a modem euró­pai posztimpresszionista festé­szet egyik úttörője? 1853-ban született a szlová­kiai Kisszebenben. Több mint hat és fél évtizedes életútja alatt nagyot fordult a világ, s töredékes önéletrajzában leírt vidéki kisvárosok múlt száza­di patriarchális nyugalmától a millennium görögtüzes ragyo­gásán át az első világháború tragikus sorsfordulójáig min­dent megélt. Fiatalságában patikusnak indult, majd titokzatos égi hang súgta a fülébe: „Te leszel a Föld legnagyobb festője, na­gyobb, mint Raffael.” A tudat­hasadásos folyamat fellépté­ből fakadó hallucináció révén vált festővé. 14 éven keresztül dolgozott azért, hogy művészi elképzeléseit megvalósítsa. Keveset tanult festeni, elsősor­ban Münchenben Hollósynál, majd rövid ideig F. Kallmor- gennél Karlsruhéban. 1895- ben beutazta Dalmáciát és Itá­liát. Mindenütt a táj ragadta meg képzeletét. Általában óri­ási vásznakat festett munici- ózus pontossággal. Sajátos formanyelvében a hallatlan természetközelség expresszív hevülettel párosult. A század- forduló után alakult ki sajátos formanyelve. A hatalmas Sel­mecbánya látképe (1902) első monumentális alkotása. Vizi- onárius képei gyakran drámai hangvételűek, mint a vihar a nagy Hortobágyon, a Fohász­kodó Üdvözítő. 1903-ban kezdte meg több évtizedig tartó bolyongását, melynek során pszichotikus állapotától függően keletkez­tek főművei, mindig az éppen megtalált „nagy motívum” ha­tására. Kortársainak művei nem befolyásolták, csak „égi sugallatára” hallgatott. Ot évvel fiatalabb volt, mint Gauguin, nem is hallott róla, mégis ő is Keletre menekült a földi paradicsomot keresni, mint Gauguin. Bibliai és je- ruzsálemi képeiben felfedezi a héber mítoszt, de a legerősebb mégis saját, öntörvényű mí­tosza, a saját magát megsze­mélyesítő cédrus, a Magányos cédrus és pszichózistól befo­lyásolt, mágikus önimádatáról valló Zarándoklás a cédrusok­hoz Libanonban. Kairóban talált rá a „színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értel­mezett, varázsos plein air megoldásaira, melyek fő jel­lemzői csodálatos finomságú színötvözeteket használó ké­peinek. Ezek azonban valahol a légkör és a táj erős megfi­gyelésére utalnak, a nap egy szakaszában a helyszíneken e színhatások valóban láthatók, mint a Tarpataki vízesésen, vagy a monumentális, 1904-05-ben festett Görög színház romjai Taorminánál című képen. Festészetének ex­presszionista szakaszát Baal­bek című vászna zárja le. Libanonba utazott, ahol szimbólumokkal telített, első­sorban saját tragikus magá­nyát kivetítő képeket festett varázsos kolorittal. Cédruské­peinek kifejező ereje szinte hátborzongató. 1908-ban és 1910-ben volt Budapesten ki­állítása, de a várt siker elma­radt. 1909-ben Nápolyban fes­tette utolsó főművét, a Tenger­parti sétalovaglást. A megnem- értés, a magány lelki egyensú­lyát megbontotta, megzavaro­dott, alkotóereje mindinkább elhagyta. 1919-ben halt meg. Művei a harmincas évektől kezdve indultak el a siker út­ján. 1949-ben Párizsban, Brüsszelben kezdődött világ­híre. 1958-ban a Brüsszeli Vil­ágkiállításon Grand Prix-vel tűntették ki alkotásait. Ma művei páratlanul nép­szerűek. o,äh.««én: a huszonkettes zt a fényképező­gépet még nagy­apám vette, ezt a kétökrös Leicát. Kispolgár volt, vá­rosi, mihez kezdett volna az ökrökkel? Három és feles El­marja kissé hályogos, kissé lá­gyan rajzol, de azért felismer­hetően. A legkisebb rekeszér­ték a huszonkettes, ez persze nem a híres csapda állapota. A huszonkettes csapdája egé­szen más képlet, amit e Leica megszületése után néhány év­vel fedeznek fel a nyugati fron­ton. A huszonkettes rekesz végte­len élességében. Az én gépem is Leica, csak éppen Zorkij. A nagybácsim Contax-szal dolgozik, nagy fényerejű Zeiss-lencsével. Ez egy fantasztikus optika, bár kezeletlen. Nincs rajta T-ré­teg, és így mondhatni, költőien rajzol: sejtelmessé finomítja a kép karaktervonalait. Hogy ezzel a látvány eredendő bru­talitását dönti halomra? Nem számít, és semmi sem számít azontúl, hogy nagybátyám egy kis ukrajnai faluban fotózott, s a három vagy néhány fotó­modell mindmáig úgy úszik a levegőben, mint Chagall képe­in a vityebszki muzsikok. Karjuk-lábuk elhányva a re­pülés bódulatában. Nagybátyám nem a kötélre exponált a bivalyerős, kezelet­len optikával, hanem a fénylő, késő délutáni égre, s ez a fény egyszerűen fölszívta a kender halálosan pontos és halálian vékony egyenesét. Ennyi az egész. Ha két értékkel többet ad az ellenfényre, akkor most másként tárgyalnánk. így vi­szont... A Leica, a Zorkij és a fan­tasztikus Contax mellé egy ne­gyedik név kívánkozik. Nagy­bátyám Kijev gépet vett a fiá­nak, mert a Kijev körülbelül úgy Contax, ahogyan a Zorkij is Leica. Érdekes, nem? Min- denikünk a maga világát fotóz­za, ez is természetes. A több­szöri márkanév-változás vi­szont annál izgalmasabb, mert minden benne van, ami a hu­szadik században is. Például a második világháború, a har­madik birodalom ipara és vég­napjai, a békekötések, a kárté­rítések. Meg egy darab kultúr­politika: a művészet a népé. A fényképezés pedig (ha nem paccermód csinálod)—művé­szet. Hát igen, a dobtáras gép­pisztolyok kattogását egy más kattogtatás váltotta fel. Nem vitás, hogy a világ nagyjait a legyőzött Németország Leicái- val, Contaxaival, v kétaknás Voigtlandereivel fényképezték. És most már azt is tudom, nem lódított a korabeli reklámkata­lógus, ezek a szupergépek a pillanatot örökítik meg. Valóban, Sztálin egyetlen pillanatra ereszkedett bele a főhelyre állított nagy karos­székbe Jaltán, és lám, lega­lább ötven évig ottmaradt, no­ha a fotóriporterek egyhu- szonötöd, az is lehet, egyszá­zad másodperc alatt elvégez­ték munkájuk, s a nyakukba akasztott gépekkel olajra lép­tek. így vagy úgy, a huszadik század egyik meghatározó pil­lanatát égette fel a délelőtti napsütés vagy a magnézium az emulzióra, és erre a felvételre még csak ráfényképezni sem lehet egy második, mondjuk polgári képet. Korrekciókép­pen. Maga a korabeli német csúcstechológia gondoskodott arról, hogy még véletlenül se duplázzunk az exponált nega­tívra: egyszerűen de zseniáli­san összikapcsolták a felhúzó­szerkezetet a filmtovábbítóval. Amikor tehát élesre töltőd a gépet, máris továbbvitted egy kockával a perforált filmet. A filmet pedig tovább kell vinni, még akkor is, ha szinte ikerképek bukkannak fel az előhívóból azontúl. Berlintől Moszkváig vagy Tiranáig. Az egyiken egy szlávos arcú (de­hogy, tiszta szláv) szépség mosolyog a zord omszki tél­ben. Széles pofacsontok, a fél világot lebíró derű. A pufajkát oly kacéran veti panyókára, amennyire csak lehet e faka- bátszerű ruhadarabot a negy­ven fokos hidegben. A másik képen szinte őt látjuk a budapesti VIT-en, a felvonulás egy igen megható pillanatában, Amikor tenye­réből éppen fölszáll a béke hófehér galambja. „Mi ezt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents