Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-19 / 66. szám

1994. március 19., szombat Kossuth-díj az építésznek A tervező egyetért abban, a kitüntetés olyan, mint a bomba, felülről dobják Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Már­cius 15-én a Parlamentben vette át a Kossuth-díjat Bán Ferenc Ybl-díjas építész ter­vezőmérnök. Nyíregyházára 1966-ban került, a Nyírterv főépítészeként vált ismertté, jelenleg az A Stúdió 90 dol­gozója. A magas elismerésre a Magyar Építőművészek Szövetsége, illetve kamarájának elnöksége terjesztette fel. Jelző csupán □ Milyen gyakori az, hogy építészt Kossuth-díjjal tüntet­nek ki?' — Úgy tudom, az ötvenes években három építészt tüntet­tek ki, azután ez megszűnt, és ’90-ben kezdték újra: Mako- vecz Imre kapta meg elsőnek. □ Az Ybl-díj szakmai, a Kossuth-díj művészeti kitün­tetés. Most Önt mint művészt díjazták? — Maga az építészet mindig művészeti kategória volt, s az, hogy az utóbbi évtizedekben ipari tevékenységgé züllött, nem építészeti, hanem társa­dalmi probléma, de én nem szeretem a művész kifejezést, az egy ráaggatott, megkülön­böztető jelző csupán. □ Önt általában úgy látja a környezete, mint nehéz em­bert. Annak tartja magát? — Átlagos embernek tartom magam, semmi különös nincs bennem, még csak nem is gon­doltam különösen jó képessé­gűnek magam, de menet köz­ben megedződtem. Most már van elég önbizalmam... □ Az építészetnek melyik ko­rához vonzódik? — A több évezredes, épí­tészek nélküli építészet a ked­vencem, például a piramisok, amelyekről azt se tudjuk, ki csinálta, pedig nagyon is érte­lemmel építették. Vendégváró pályázat Nyíregyháza (KM) — Idegenforgalmi célok tá­mogatására a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Közgyűlés az 1994. évi költségvetésében 3,5 mil­lió forintot különített el. Támogatnák az egész me­gyét, illetve térséget bemu­tató kiadvány készítését, valamint egyes települések idegenforgalmi tevékeny­ségét szolgáló fejlesztése­ket. A pénzt pályázaton lehet elnyerni. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályá­zati cél részletes leírását, a fejlesztésre készített, jóvá­hagyott engedélyes tervdo­kumentációt, költségve­tést, a települési önkor­mányzat képviselő-testüle­tének javaslatát, a pályáza­ti célfedezetének összeté­telét. Támogatásként igé­nyelhető a pályázati cél megvalósítási költségének fele, maximum 200 ezer forint. A pályázatok benyújtá­sának határideje: április 30. A pályázatokat az aláb­bi címre lehet küldeni: Me­gyei Önkormányzati Hiva­tal Területfejlesztési Osz­tály Idegenforgalmi Bi­zottság, Nyíregyháza, Hő­sök tere 5. sz. 4400. Bán Ferenc Balázs Attila felvétele □ És miben határozható meg az Ön formavilága? — Ez az, amit nem tudok megfogalmazni, mert nem ilyen fennkölt dolog az ember­nek az élete, hanem látszólag sivár hétköznapokból áll, ami­kor kínlódik, dolgozik, sze­retne valami jót csinálni. Én nem tudom, van-e nekem egyedi stílusom, de egész éle­temben a saját fejem után mentem. Egy darabig kétsége­im voltak, ám az idő múlásá­val egyre inkább megerősö­dött bennem az a tudat, hogy a szürkeségnél, vagy a divatok­hoz igazodásnál még a téve­dések vállalása is sokkal ke­ményebb dolog. □ Melyek azok a munkák, amikkel kitűnt? — A korábbi évtizedekben, amikor az építőipar diktált, és mindent panelből kellett csi­nálni, a nyíregyházi művelő­dési központ, a sóstói tovább­képző központ, vagy a borbá­nyai templom semmiképpen nem illett bele abba a sorba. Azután két-három épületem jelezte, nem csak nagyszerke­zetű házat tudok csinálni, amit általában a kivitelező képtelen volt normálisan megépíteni. A mátészalkai színház, amit na­gyon kevés pénzből sikerült elég jó hangulatú téregyüttes­sé, meg aránylag jó használatú épületté formálni, vagy a ti- szavasvári városháza volt az, amire a szakma eléggé odafi­gyelt. Ezek külföldi folyóira­tokban is megjelentek. Köz­ben volt egy csomó tervem, ami terv maradt, és egy épí­tésznek az a legnagyobb baja, hogy csak a felépített házak a bizonyítékok. Most is hiába nyertem pályázatokat, pénz hiányában nem készülnek el ezek az épületek. Ez a szak­mán belül nem sikkad el, eze­ket a folyóiratok közük, min­denki tudja a másikról mit csi­nált, és nyilván ez is benne van a Kossuth-díjban. Volt egy se­reg olyan tervem, ami a szak­mában nagy hatást váltott ki, ami miatt a szakma a nevem­hez kapcsolja a „nyíregyházi iskola” fogalmát. Munkát hoz □ Ön körül sokszor felforró­sodott a levegő, támadták, védték... — Korábban valóban úgy éreztem, értek támadások is, de elégtételt kaptam, amit nem vertem dobra: a szaklapok épí­tészeti kritikái — főleg utólag — helyretették az én háza­imat, melyeket menet közben én sem tudtam besorolni, mert amikor az ember dolgozik, ak­kor nem tudja valójában, mi­lyen érték az, amit csinál. □ Igaz-e, hogy majdnem az Öné lett a sevillai magyar pavilon? — A pavilonra kiírt orszá­gos tervpályázaton a második díjat nyertem, Janáki István nagy ötletét, a lepkeházat rangsorolták előre. Úgy volt, mint ahogy normális orszá­gokban: ha valami probléma adódik az első helyezettel, előre lép a második. Valami oknál fogva azonban — tu­dom, hogy mi, de arról nem beszélnék — nem léptették elő az én tervemet, hanem Mako- vecz Imréhez került a megbí­zás. Ő nem pályázott. Manap­ság divatos Makovecz Imrét isteníteni, vagy szidni, én nem akarok egyik sorba sem beáll­ni, hanem elismerem, mint egy nagy egyéniséget, aki joggal szerzett magának világhírt, mert kitalált egy formavilágot és folyamatosan azt építi. □ Milyen érzés Kossuth-dí- jasnak lenni, változik-e valami az életében? — Nagyon jó érzés, de nem valami hurrá hangulat, mert nem szeretem azt az embert, aki elbízza magát. Őze Lajos mondta: „a kitüntetés ugyan­olyan, mint a bomba: felülről dobják, és vagy hülyét talál, vagy ártatlant”. Az én korom­ban már helyére tudja tenni az ember a dolgokat, és mivel semmi nem zárult le, a díj nem sok befolyással van a további­akra. Persze van változás, pél­dául az egyik megbízó meg­különböztetetten kivételes hangnemet használt a tárgya­láskor. Eddig is respektált, de most még inkább.»Ez meg­nyugtató, mert munkát hoz. Ugyanakkor nagy örömmel tölt el, mert úgy érzem, mintha egy vitatott szakmai kérdés­ben azt mondaná, hogy iga­zam van. Vidéki lét □ Mit jelent vidéken élni, itt dolgozni, messze a fővárostól? — A Kossuth-díj miatt most tudtam végérvényesen levet­kőzni a vidéki lét problémáit. Azzal mindig tisztában vol­tam, a vidékiség nem jelenti a világtól való elzárást, mert aki akar, itt is tud napra készen tájékozódni. Már a ’60-as évektől a szakmai folyóiratok tömegéhez hozzá lehetett fér­ni, aki látni akart az láthatott. De igaz az is, hogy időnként érzékeltem a vidékiség hát­rányait ha a pesti, vagy nem itt élő tervező hamarabb kapott megbízást. Most úgy érzem, ha az embernek van egy rajz­asztala, oly mindegy, az a pesti Vörösmarty téren, vagy Nyíregyházán található-e meg. t ^ ' A borzos fehér kutya ugatása messziről jel­zi a vendég jöttét. A baromfiudvar lakói is jó ház­őrzőnek bizonyulnak, nemhi­ába használták a libákat az egykori rómaiak az ellenség feltűnésének jelzésére. A fehér falú ház már az ünnepre készül. Lakói túl vannak a festésen, a mázolá­son. Az epet fán egy vadga- lamb billeg, szájában egy száraz ággal. A nádtető ere­szén verebek keresnek fész­kelőhelyet. Felborzolt tollal támadnak egymásra, éles csiripelésük elnyomja a gaz­da köszönését. A konyhába alig szűrődik be a külvilág zsongása. A faragott lócán ülő anyóka babot válogat. Fején a kendő kissé hátra­tolva, orrán régi feketekere­tes szemüveg. Felnéz, kicsit pislog, mert a vendéggel együtt a fény is beosont a he­lyiségbe. —A nyavalya törje ki ezt a zsizsiket, hiába szalakáriz- tam, nem öli meg ezt semmi! — mondja kissé reszkető hangon. — Pedig muszáj ki­válogatni, ha piacra akarja vinni az ember. — No anyjuk, hagyd már abba, nem látod a városból jöttek az urak, velünk akar­nak beszélni — tolja arrébb a gyékény szakajtót a férfi, s ránk kacsint. Hiába is tilta­kozunk, számára, aki a kő­rengetegből érkezik, mind úr. Persze, régebben a pan­tallósoktól tartani kellett, mert ha ők megjelentek, az rosszat jelentett. S valóban, könnyen meg­ered mindkettőjük szava, amikor életükre, a múltra te­Dankó Mihály Egy pohár bor relődik a beszélgetés. Ketten maradtak, közel a nyolcadik tízeshez. Hajukat a gond fe­hérre festette, „mert nem volt a mi utunk rózsaszir­mokkal telehintve” — pedri meg bajuszát a gazda. A föld, a gyerekek elszívták az erőt. Persze, félre ne értsük, ők a világért sem panasz­kodnak, különösen nem a gyerekekre. — Csinálok egy kis rántot- tát — pattan fel fiatalosan a mama. — Van vagy száz tyú­kom, de valahogy nekik sem kedvez ez az állandó időjá­rásváltozás, mert egyik nap meleg van, s másik nap hi­deg. Megviseli ez a mi szí­vünket is, de a jószág sem tudja, hogy mi van. A tűzhelyre egy serpenyő kerül, s már sistereg is ben­ne a zsír. — Hozok már a vendé­geknek egy kis bort—nyúl a kancsóért a férfi. Mi hiába erősködünk, nem ihatunk az autó miatt. Nem számít. — Ha akarnak, tartsanak ve­lem! — s felragyog az arca, ahogy elindulunk együtt. A pincébe vezető lépcsőn aztán beavat a nagy titokba, mmmmsmmmmm — így legalább én is ráfe­jelhetek az adagom­ra. Nem irigy ez az én asszonyom, csak az egészségemet félti. Tudják, „vérnyomásom” van. Nem enged naponta csak egy po­hár bort, de túljárok az eszén. Ó nem tud húzni a csővel, ezt a műveletet rám bízza. Hiába jön le velem, én kihasználom az alkalmat, jót kortyolok a nedűből. Mond­ja is néha: micsoda tüdőd van neked, éjjel úgy hortyogsz, mint egy gőzmozdony, most meg olyan sokáig szívod, amíg megindul az a bor. Fenn már az asztalon illa­tozik a rántotta. Illendőség­ből látunk neki, de hamaro­san a szavunk is elakad a fi­nomfalatoktól. £1 ietve búcsúzunk. A vad- \ galamb is befejezte a fészekrakást. Kezünk­ben egy-egy liter borral, meg­ígérjük, hamarosan visszajö­vünk. Soha többet olyan márciust Balogh József T T itler 1944. március 17-én magához ren- -*• -*■ del te Horthyt, s kö­zölte vele: elhatározta Ma­gyarország megszállását, s felajánlotta, maradjon to­vábbra is az ország kor­mányzója. Március 19-én, ötven éve megtörtént a meg­szállás. Egy eseményről amikor történik, sokszor még nem tudni olyan nappá tünteti ki magát, vagy lesz szégyen­folttá, amit később történe­lemnek hívunk. A fél évszá­zada történt esemény saj­nos azzá, a történelem leg­sötétebb napjainak egyiké­vé vált. Akkor, aznap sokan nem tudták, milyen követ­kezményei lesznek. A na­pokban egy akkor hetedikes gimnazista találta meg nap­lóját, amelyben a következő sorok álltak. „Már két nappal előtte folyton működött a csepű- telegráf és nagy bosszúsá­gomra egymás után adta le a rémhíreket. Ezen a napon egy-kettő félig-meddig be is vált közülük. Nevezetesen lemondott Kállay kormá­nya és német csapatok jöt­tek Egerbe. Egy pár vacak, csörömpölő autón jött né­hány katona és látszólag most is jóban vannak a ma­gyar katonákkal. A gono­szok át akarják talán venni a közigazgatást, de csak merjenek erőszakoskodni, kidobjuk őket. Ne gondol­ják, hogy mert eddig min­den jól ment, és mert né­hány 6 éves elemista megél­jenezte őket, mostmár fené­kig tejföl. Különben még nem is tudok semmi bizto­sat, nem is beszélek ellenük. Ókét is szeretnem kell. Ne­kem nem szabad szívemre lakatot tenni és ily táblát függeszteni Ide pedig német és ördög be nem jöhet, mint tesznek ők a zsidókkal. Az állattal egy sorba állítják, mikor üzleteik ajtajára ezt írják: Ide pedig kutya és zsidó be nem jöhet! Nagyon pogány elv ez, és ebben van e szörnyű, és annyira utált háború oka is. Krisztus nem ezt hirdeti, nem is lehet hát jó. Az igaz, hogy ő gyűlöli a bűnt—és ki jobban nála—, de a bűnöst nem veti el. E nap különben arról maradt nevezetes, hogy 4 dolgozat- írás jutott rá." Váradi József volt ez az egri diák, ma nyíregyházi főesperes, püspöki helynök, s ha a konviktus falai közül nem is látszottak előre a rémtettek, már a diákfejben is megfogalmazódtak a fé­lelmek. És jött a Gestapo, és következett a kommunis­ták, a szociáldemokraták, a kisgazdák, a parasztpárti­ak, a tudósok, a művészek üldözése, elhurcolása és megérkezett Eichmann cso­portja a zsidókérdés végle­ges megoldására. Hatalmas áldozatokkal, szerencsére rövid idő alatt véget ért a ma ötven éve kezdődött történelmi sza­kasz. Fél évszázad után van remény rá, hogy nem ismét­lődhet sem nyugatról, sem kelet felől. Kommentár Fúrja az oldalamat Szőke Judit n alapvetően kíván- i-4 esi természetű va- JL-J gyök,vagy fogalmaz­zunk helyesebben: érdek­lődő. Ha ilyenirányú igé­nyemet kielégítettem, tehát, amit kérdeztem, arra vála­szoltak, meg is állok. Ter­mészetesen azonnal kialakul egy benyomásom, többnyire gyanúm — mert korántsem vagyok már olyan naív, mint voltam —, hogy hazudtak, s általam átvágták a közvé­leményt. De ezt nyilván nem mondhatom ki — pedig, de sokszor tenném —, mert ami nem bizonyítható, ugye­bár... Az egész arról jutott eszembe — bár nem tudom, ki hogy van vele —, hogy engem momentán nem ér­dekel X vagy Y „szóló­éneke" , sem semmiféle arc­hív, múltban turkáló, szö­vegkörnyezetből és szitu­ációból kiragadott anyag. Az izgat, hogy mi van, s mi lesz. Na, persze, ez mindig a nehezebb ügy. Szívesen venném például valamely elemző avagy hír­műsorban, ha minimum fél órában megemlékeznének arról, miért kell tízéves gye­rekeknek főiskolai jegyzet szintű nyelvtantételeket bi­flázniuk, miért olyan kis­stílű a hitelpolitika, miért mindig azt büntetik, aki nem issza s nem dugja el a pénzét, miért rossz a köz­hangulat, s vajh, miért nem érzékelik és értékelik kel­lően az állampolgárok az új demokrácia új eredményeit, miért felejtették el a nehéz­sorsú közhatalom résztve­vői ama négy évvel ezelőtti, akkor még ellenzékiként fo­galmazott „csak csirkeláb jut a nyugdíjasoknak" kez­detű aggódásukat a romló életszínvonalról. Kíváncsi vagyok, mire fel volt ez a fene lázas osz­tozkodás az állami tulajdon felett, kinek milyen zsíros falat jutott belőle. Fúrja az oldalamat az is, mitől olyan magabiztosak az öklüket rázó csoportocskák. S va­jon azt ki gondolta komo­lyan, hogy egy csapásra megszűnik a korrupció, a protekcionizmus? Sőt, má­ra már nem elég csak a kapcsolat, pénz is kell mel­léje. Hja, persze, sokan vannak, akik bocsánatos bűnnek tekintik az alattva- lóságot, dicsőségnek a po­zícióvadászatot, s büszkén rivallják: szeretnék én olyan rezsimet látni, ame­lyet ne tudnék kiszolgálni... El tudnék képzelni egy tv- sorozatot annak taglalá­sáról, miből gondolják egyesek, hogy a feltétlen hűségből (félre hát a hoz­záértéssel és a tisztesség­gel!) országot lehet építe­ni. k' r 3 4* j *T*j a i sflff _ HÁTTÉR ——

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents