Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
1994. március 15., kedd ÜNNEPI MELLÉKLET Kelet-Magyaiország 5 Márciusi ifjak kései utódai Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Március 15-ét 1848-ban a pesti ifjúság robbantotta ki újat akaró, mindent elsöprő lendületével, legyőzhetetlen szabadságvágyával. Vajon a rendszerváltozás folyamatában mennyire „márciusi” a mai fiatalság, hogyan érinti meg napjainkban március 15-e szelleme, milyen üzenetet közvetítenek hozzájuk nemzeti ünnepeink? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, amikor megkérdeztük annak a gimnáziumnak a vezetőjét, mely az országos toplista szerint megyénkben az első, az országban a 16. helyen áll. A nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium igazgatója, dr. Molnár Zoltán válaszolt kérdéseinkre. Márciusi találkozó —- Elöljáróban hadd jegyezzem meg, nem véletlen, hogy az iskolánkban végzett diákokból megalakult Krúdy-kör tagjai éppen és hagyományosan március 15-én jönnek ösz- sze találkozóra. Ez onnan ered, hogy annak idején, amikor fentről nagyon ügyeltek arra, nehogy elmenjenek a vidéki fiatalok a budapesti felvonulásra, ne tűzhessék ki a kokárdát — és ha a diákok mégis megtették, akkor nemigen bántak velük kesztyűs kézzel —, s ennek ellenére a diákok ifjúi hevületükkel mégis vállalták március 15-ét, és mégis elmentek felvonulni. □ Igazgató úr, mit jelentenek a Krúdy gimnázium diákjainak a magyar nemzeti ünnepek, s mennyire számit a diákok szemléletének alakulásában, hogy honnan, milyen családból jöttek? — A diákság gondolkodásköre, akárhogy nézzük is, a felnőttektől eredezik: a szülői Dr. Molnár Zoltán Szekeres Tibor felvétele ház és az általános iskola hatásait hozza magával. A most itt tanuló gyermekek szülői házán is nyomot hagyott az elmúlt időszak, az, hogy nem tudtak igazán mit kezdeni nemzeti ünnepeinkkel. Volt egy deheroizálás is, amikor sikerült tökéletesen megfosztani őket az eszményképektől azzal, hogy nemzeti hőseinknek nem az erényeit, hanem a gyengéit emelték ki, és azt hangsúlyozták. Átmeneti korszak — A nemzeti ünnepek kiüresedtek, így nőttek fel generációk. Ilyen háttérrel indulnak a mai gyerekek, s ehhez hozzájön még a napjainkban tapasztalható anyagias szemlélet: mindez elveszi az emberek kedvét attól, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzak, mint például azzal, mi az a magyarságtudat. Valójában még a felnőtt társadalom sem tisztázta önmagában, mit is kezdjünk a nemzeti érzéseinkkel. Úgy érzem, most éljük át azt az időszakot, amikor újraértékelünk mindent, hiszen szükség van arra, ami egy népcsoportot meghatároz. Q Mennyire érzik a diákok a nemzeti ünnepek jelentőségét, vannak-e példaképeik? — Az ifjúság mindig érzékeny, észreveszi a felnőttek bizonytalanságát, és most azt látja: az átmeneti időszakban nem tartják fontosnak az emberek, hogy a magyar történelem meghatározó eseményeire figyeljenek — államalapító Szent István királyunk tetteit idézném, vagy október 23-át. A diákok is tapasztalják azt a kiábrándultságot, ami jellemző korunkra. Nem igazán érzik a nemzeti ünnepeket annyira nagyszerű dolgoknak, és a történelmi személyiségeket annyira jelentős példaképnek, mint a régi korokban az elődeik. Nem átéléssel idézik fel ezeket a dolgokat, hanem inkább jól megtanult történelmi leckeként. Nem belső élményként élik meg, hogy most március 15-e van, hanem csak úgy, hogy szükséges valamit csinálni, mert ez így dukál. Sejtik, érzik, de talán még nem tudatosult bennük, hogy ez azért is fontos, mert március 15. valójában az ifjúság ünnepe. Azt el tudom mondani, hogy iskolánk diákjai érzik a nemzeti ünnepek fontosságát, de azok nem mondanak nekik annyit, mint amennyire azt mi szeretnénk. — Jön az ünnep, s egyfajta penzumnak veszik, hogy meg kell ünnepelni. Ami pedig a példaképeket illeti, vannak példaképek, de azok nem igazán a nagy személyiségekből kerülnek ki, hanem inkább a sikeres emberek közül, akik jól érvényesülnek, azáltal jól élnek. □ Az iskolában miként formálódhat a nemzettudat, a történelemszemlélet? — Hadd említsek egy friss példát, éppen a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatban. A gyerekek elhatározták, hogy görög táncházat szerveznek, mert az most olyan divatos, érdekes és egzotikus. De aztán rájöttek arra, hogy mégiscsak március 15-e van, tehát legyenek magyar táncok is. Én úgy érzem, ebben az átmeneti korszakban nagyon türelmesnek kell lennünk: döbbenjenek rá maguk a diákok, s éljék meg a szükségességét annak, hogy a történelmünket ismemi kell, mert abból meríthetünk. — Hadd mondjam el, a történész kollégáim mindig is igyekeztek elrugaszkodni attól, hogy csak tankönyvet közöljenek. Elmondták a legújabb kutatásokat, vagy a nem egészen hivatalos információkat is. A magyarórákon elbeszélgetnek a művekről, a hősökről, azzal a céllal, hogy a diákok saját véleményt alkothassanak, önálló gondolkodásmódot és állásfoglalást alakítsanak ki. Tudást hoz létre □ Ma, amikor sokan félnek előre nézni, milyen a közismerten „hajtás" krúdys diákok jövőképe? — Ezek a mi tanulóink naponta megélik, hogy azokat a teljesítményeket, amiket fel-* mutatnak, nekik nem adják ingyen, nagyon meg kejl dolgozni azért az osztályzatért, az elismerés nagyon komoly munkát igényel. Ebben a szellemiségben arra készülnek fel tanulóink, hogy a sikerért meg kell dolgozni. A mi gyerekeink nagyon értékes emberek, a mai követelmények kényszere alatt talán több ismerettel rendelkeznek, és szorgalmasabbak, mint a korábbi generációk. Van bizonyos szorongás is, és ma még látják ugyan, hogy vannak, akik megfelelő kvalifikáltság nélkül is viszonylag gyorsan és könnyen lehetnek sikeresek. De okos, értelmes ez a mai ifjúság, azt is érzik; akkor tudnak igazán előrehaladni, ha olyan ismeretekre tesznek szert, ami teljesítményképes tudást hoz létre. Én a mi diákjaink jövőjének ügyében optimista vagyok... Bem apó, a magyar nemzeti hős Csatajefenet egy korabeli metszeten Budapest (MTI - Press) — Józef Zachariasz Bem a bécsi forradalom leverése után, álruhában érkezett Pozsonyba 1848. november 3-án, s felajánlotta szolgálatait Kossuth Lajosnak. Bem József altábornagy néhány száz főnyi kíséretével 1849. augusztus 25-én lépett Törökország földjére. Alig tíz hónapot töltött a történelmi Magyarország területén, ám eközben, bár magyarul nem is tudott, magyar nemzeti hőssé vált, aki máig közismertségnek örvend, még ha teljes életútjáról elég keveset tudunk is. E férfiú 1794. március 14-én született, az önálló államiságától megfosztott lengyelországi Tamówban. Már kamaszként a katonai pályára lépett — a napóleoni háborúk kora ez Európában —, s tüzéri szakképesítést szerzett, 18 évesen már tüzér főhadnagy. Túl fiatal még ahhoz, hogy a hamarosan bekövetkező békeévekig komolyabb katonai pályát futhasson be. Szürke évek következnek a számára, s bár tovább képezi magát, s komoly szerepe van egy új hadieszköz, a röppentyű fejlesztésében és alkalmazásában, 1826-ban visz- szavonult, s -gazdálkodóként boldogult. 1830 végén azonban Varsóban felkelés robbant ki a hadapródiskola növendékeinek kezdeményezésére. A cél a cári uralom felszámolása, a nemzeti állam megteremtése volt. Bem a felkelőkhöz sietett, s őrnagyi beosztásban lett egy lovasüteg parancsnoka. Az 1848-as rövid bécsi forradalomban a védősereg parancsnoka, majd néhány hét múlva hasonlóan reménytelen feladatot kap immár Kossuth Lajostól, aki december elsején az erdélyi hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezte ki. Ez a hadsereg éppen csak hogy létezett ekkor, több vereséget szenvedett, felszerelése szegényes volt. A kemény tél ellenére Bem határozottságával és katonai, valamint politikai hozzáértésével, s rendkívül gyors helyzetelemző készségével és döntéseivel hetek alatt megfordítja a helyzetet, s többnyire győztes csaták után 1849. március 11-én az ellenség központját, Nagyszebeni is beveszi, s ezzel arra kényszeríti az osztrák seregeket, hogy elhagyják Erdélyt. Aztán jön ismét — Bem életében nem először — a cári túlerő, s a szabadságharc bukása. Még előbb kedves tisztjének, Petőfi Sándornak az el- tűntét-halálát is tudomásul kell vennie a hadvezérnek, aki nem ismert vesztett ügyet, csak vesztett csatát. Még a világosi fegyverletétel hírére sem tette volna le a fegyvert, csak akkor adta fel a küzdelmet, amikor belátta, hogy tehetetlen. Törökországba távozott, s Szíria katonai parancsnokaként halt meg 1850. december 10-én. Maradványait magyar katonák vitték ki a temetőbe. A szabad sajtó* A sajtó mindig csak ott emelte szavát, hol már a visszaélés, a vétek megtörtént. Amit tehát vétett is, nem az ő vétke, hanem az általa világosságra hozott bűnnek természetes következése, mert a bűnnek büntetése el nem maradhat Ha soha vétek nem történik, a sajtó nem szólhat úgy, hogy belőle rossz következzék. A szabad sajtó tökéletesség szüleménye. A tökéletesség eszméje, hogy az csak szépre s jóra, szóval még tökéletesebbségre, nem pedig ellenkezőre törekedhetik; tehát vétket nem követhet el. Tegyük, hogy a szabad sajtó valakit megtámad, mert ha támadólag lép föl, csak embert vagy annak véleményét támadja meg. Ha valakit megtámad, vagy igaz, mit róla mond és állít, vagy nem igaz. Ha igaz, nem vét, nem sért, csak az igazat mondja ki; ha nem igaz, amit valakiről állít, nem azt sérti, kit megtámadott, hanem magát teszi csúffá. Hogy az emberek sértve érzik magokat, midőn a szabad sajtó akár igazán, akár nem igazán támadja meg, nem azt mutatja, hogy a sajtó sért, hanem hogy a megtámadott ember gyarló, ki sem az igaz szót el nem búja, sem az ellenkezőt megvetni nem tudja. Csodálatos valóban, hogy a hatalmasok, kik a gyöngébbek szabadságát és jogait elrabolták, éppen azon kifolyását akadályozzák az emberi tehetségeknek, mely sajátképp nem is sérthet. Ha embertársomat főbe ütöm, ez valóságos sértés, mért nem akadályozzátok tehát, az embert tehetségének ezen nyilatkozásában? Mért nem állítotok minden ember mellé egy poroszlót, hogy senkit meg ne sérthessen, ha annyira szíveteken fekszik az emberiség boldogsága? De bohók is vagytok egyszersmind, azt hivén, hogy az emberek mind azt nektek elhiszik, mit velők elhitetni akartok. Akármi irat, amennyiben vétőnek vehetni, vagy az Istent sértené, vagy valamely magános embert, vagy a polgári társaságot egészben. Az Isten sokkal fölebb áll, hogysem akárki is őt tulajdonképpen múlt Istent sérthetné. Ha midőn szokásból mondjuk is, hogy vét az Isten, az alkotó, a teremtő ellen, csak annyit tesz, hogy az Istentűi kiszabott természettörvény ellen szegül. Magános embert, mint fölebb láttuk, nem sérthet. De ha véthetni is, ugyanazon sajtó által a vétséget visszatorolhatja, magát igazolhatja. Nem úgy, ha valaki másnak vagyonát valósággal elveszi, mert ez — azáltal, hogy a sajtó útján visszakívánja — még nem térül meg. Hogy pedig valaki másnak becsületét sajtó útján vagy élőszóval elvehetné, egyenesen tagadom. Mert ezt semmi fizikai eszközökkel sem tehetni. Ha valaki azon hiszemben van, hogy egy másik elvette tőle sajtó útján becsületét, nem más, múlt előítélet. Ez éppen olyan volna, mintha valaki azt mondaná: ez meg ez sajtó által eszét elvette. Megpróbáltam, gondolkodtam felőle, de kénytelen vagyok megvallani, hogy a becsületet a lélektől nem bírtam elválasztani. Azonban mégis az emberi gyarlóság iránt némi kedvezéssel viseltetve engedjük meg, hogy egyik ember, teszem X, a másikat, Y-t iratában csakugyan megsérti; Y-nak éppen azon joga és tehetsége van, vagy helyette valamely barátjának X-et azon mértékben visszasérteni, de így e két sértés eli- dálja magát, s a két sértett megint előbbi sérületlen állapotban van. Nézzük a harmadik esetet, véthet-e a társaság ellen. Én képtelenségnek tartom azt, hogy egyes ember az egész társaság ellen véthet, hogy azt veszélyeztetheti, hogy azt véleményével felforgathassa, ha a társaság csakugyan társaság és nem csorda. □□□ Elmondottam a sajtóra nézve meggyőződésemet tartózkodás nélkül. De még egy van lelkemen. Magyarok! Ha nem divat mozgatja lelketeket, egy országgyűlésen csak egy-l^pt törvényt hozzatok s e jelen gyűlésen legyen első: „Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökre tökéletesen szabad.” Másik törvény: „Magyar hazában minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad.” Midőn ezt kimondottátok, elégethetitek a Corpus Jurist, elégethettek minden egyéb törvényt, s ezzel hazamehettek. így cselekedve naggyá lehet e haza s dicsővé a nemzet, mivé sok divatbúi származott örvényekkel sohasem lesz. Ha ezt megtettétek, a sajtó majd megmondja, micsoda törvényt hozzatok a jorő gyűlésen, s több lesz-e egy- kettőnél szükséges? így nem emelkedik hazánk hirtelen valami divatvirágzásra, igaz, de ne is kívánjatok virágzást, mielőtt még a fának magva el sincs ültetve. Ne majmozzátok a külföldet, hanem fejlődjék e nemzet magából; ha későbben is, de így cselekedve naggyá leszen e haza, milyent még nem ismerünk. Alapot kell előbb vetni. Pedig más tartós alap a szabadságon kívül nem létezhet. Ha arra építetek, az épület fennállhat a világ végéig, vagy legalább addig, míg emberek lesznek, mert embernek szabadnak kell maradnia, míg emberi természetével bír. Ha e nemzetépület előbb ledől, mint ameddig fenn- állhatását remélni jogosítva valánk, oka az lesz, hogy alapja — a szabadság — megsemmisült; más oka, hogy idő előtt divati csecsebecsék után kapkodott, milyenek mindazon számtalan javaslat, indítvány, melyek lapjainkat töltik. Ha a nemzet nem rendelkezhetnék úgy, miként célszerűnek látja, nem volna szabad. Élj boldogul, kedves magyar olvasó! Remélem, még találkozunk, hacsak piperéden úásmódom miatt meg nem vetsz; mit igen sajnálnék; pedig a mai divatvilágban, hol csak a cifraság tetszik, könnyen megtörténhetik. (* Részletek Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című esszéből.) j.
