Kelet-Magyarország, 1994. március (54. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-12 / 60. szám

1994. március 12. M ‘Kekt-Magyarország hétvégi meü&k§cte ] 1 Az elhalkult bölcsődal , * az egyénnek biztonság, megtartó erő, a gyermeknek az életit szóló felkészítés Bozóky Éva Budapest (MTI - Press) — Minden emlős állat tud úszni, csak az embert kell megtaní­tani rá, mert mire vízhez jut, az ösztönös tudás eltompul. Valahogy így yan ez a családi élettel is: mióta ember él a földön, családi kötelékben él — mindegy e szempontból, hogy nagy vagy kiscsaládban, törzsben, nemzetségben; páros házasságban vagy többne- jűség, többférjűség köteléké­ben — mindenesetre vérségi, rokoni köteléken alapuló kö­zösségben, amely az egyénnek biztonságot, megtartó erőt, a gyermeknek az életre szóló felkészítést, a rászorulónak gondozást adott, és most, a tu­dományára oly büszke XX. század végén ott tartunk, hogy a családi életet éppúgy tanítani kell, mint az autóvezetést vagy a betűvetést. A család — egyre több csa­lád —- nem tudja már átadni önmagát példájával, légköré­vel, összetartó erejével. Miért is? Mert ez a milliókat pusz­tító, öldöklő évszázad nem­csak két világháborút hozott magával, hanem hatalmas technikai fejlődést is, s ezek együttvéve sok fészket lángba borítottak, s a riadtan felröp­penő magányos madarak égő tollazattal hullottak a hamu­színű ég alá. Anélkül, hogy tudták volna, mi történik ve­lük. Tudta azonban a szociológia atyjának nevezett nagy elzá­szi, Durckheím, aki már a múlt században bebizonyította, hogy ahol erőltetett, gyors iparfejlődés megy végbe; ahol emberek tömegesen kényte­lenek megtartó környezetük­ből elvándorolni, ott szétesnek a családok, s utóbb szaporáb­ban arat a halál, kivált a meg­hívott halál; s az idegenben talált társsal — ha adódik is ilyen — nehéz összeszokni, sírig tartó szövetséget kötni, különféle szokásokat össze­hangolni, s mindezt az egykori nagycsalád holdudvara nélkül. Nálunk, Kelet-Közép-Európá- ban a politikai és gazdasági vezetők aligha ismerték Dürckheim téziseit, s ha is­merték volna is, nem törődtek vele. Építeni akartak egy — nem emberekre szabott — ál­mot, s az erő feletti terhelésbe egyén és közösség belerok­kant. Főként az első tíz esz­tendőben. Később már, mint az igába fogott, sokat vert ver­senyló, megadta magát, és örült ha elegendő zabot ka­pott. Tömegek vándoroltatásán, ingázásán túl volt ennek az építésnek még egy vetülete. Háborúktól kifosztott, de egyébként is szegény ország voltunk, ipart kellett teremteni — „ex nihilo”, azaz a sem­miből, mert se nyersanyag, se energia —, szükség mutatko­zott a szakképzetlen munka­erők sokaságára. Honnan? A lakosságnak csaknem tíz szá­zalékos háborús vesztesége után? Itt voltak a nők. Már úgyis hozzászoktak, hogy két háború idején helyettesítsék a hadba vonult férfiakat; azt is, hogy tömegével maradnak pártában a legszebbek is, mert a hősi halottak már nem háza­sodnak. De ekkor már a csa­ládanyákat vonta ki a munka kényszere a családból. Meg­történt volna ez békés viszo­nyok között is, hiszen a tech­nikai fejlődés kényszere is kényszer; ha már nem kellett vizet hordani a kútról, szecs­kát aprítani a tűzhöz, kenyeret dagasztani; > még gyermeket sem kellett tízet szülni, hogy 2-3 életben maradjon, akkor munkával kell kitölteni az életet, mely maga is hosszabb tartamú lett, és mindenki vá­gyik a biztos nyugdíjra. Min­den fejlett iparú országban tömegesen lettek önálló kere­sők a nők, mégsem olyan élet­kori szerkezettel, mint Kelet- Európában. Nem zsenge kor­tól öregségig, hanem férjhez- menetelük előtt, és gyerme­keik felnevelése után. (Ezért is mennek később nyugdíjba.) Nálunk azonban egybeesett a népesség nagyarányú ván­dorlása és a nők teljes idejű, sőt gyakran ingázó, hárommű­szakos munkavállalása; és nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem az anya szeretettel­jes közelsége készítette föl őket minden további emberi kapcsolatra. Az egyedeire bontott csalá­dot csak a legerősebb akarat és szeretet tudta együtt tartani. Szerencsére a többségé ilyen maradt. Ám a szétesett csalá­dok vészjósló jelei már évti­zedek óta mutatkoznak a tár­sadalomban; a népesség fo­gyása, a válások sokasodása, az öngyilkosságok világre­kordja, a középkorú lakosság halálozási gyakorisága, a fia­talok veszélyeztetettsége. Ezért került sor írók, szocioló­gusok, pszichológusok me- mentószerű figyelmeztetése nyomán olyan könnyítésekre, mint a gyes, a gyed, az anyák három műszakjának megszün­tetése, az éves szabadság nö­velése a gyermekek száma szerint. Csakhogy közben el­halkult a bölcsődül, s aki maga sem részesült benne, nem tu­dott mit továbbadni. Tanítani kellett hát a családi életet. Nevelni rá a felnövőket. Hol? Az iskolában. Lehet-e? Olyan ez, mintha a focipályán tanítanánk az úszást. AJki ott­hon rosszat látott vagy semmit sem látott, megtanulja-e majd, mint a matematikát? Sok kétellyel, botladozva, de elkezdődött ez a reményte­lennek látszó munka. Végtére jó pedagógusok sok csodát tet­tek már. Es nagyon erősen, a kutatás, tapasztalatszerzés és a közös erőfeszítés örömével kapcsolódott bele ebbe a mun­kába a Magyar Pedagógiai Társaság Családpedagógiai Szakosztálya. Tagjai ki merték mondám — ami 25 évvel ez­előtt még merő eretnekségnek számított —, hogy a család a társadalom alapsejtje; romlása pedig az egész közösség be­tegségének tünete is, oka is, végzete is. A család évét köszöntve idén év elején megint összeült a szakosztály. És a beszámo­lókból kiderült, hogy a család- pedagógia nagy utat tett meg, s halad tovább. Tantárgy lett a pedagógiai főiskolákon, a vé­dőnőképzőben; és több általá­nos iskolában megjelentek a családpedagógusok, a bajban lévő felnőttek és a veszélyez­tetett vagy csak egyszerűen problémás, nehezen alkalmaz­kodó gyermekek gondvise­lői. Amint a beszámolókból ki­tűnt, a gyerekek, a legnehe­zebben kezelhetők is, bíznak a családpedagógusban, őszintén kiöntik a szívüket előtte; szü­leik pedig örülnek, hogy vala­ki meghallgatja őket, és taná­csot ad. Mert egyre több az in­fantilis szülő, aki nem érett felnőtté, s aki elvárja a csa­ládpedagógustól, hogy náluk betöltse a családfő szerepét. Elmondták, hogy több ma­napság a veszekedés, nézetel- té rés a szülők között, mint ko­rábban (valószínűleg a növek­vő gondok miatt); feltűnően erősödött a testvérféltékeny­ség; és még mindig ritka a ta­pintatos, a gyermekre tekintő válás is. Az egyedül nevelő szülők száma is meghaladja az elváltakét: nem ritka, hogy a házastárs külföldön vállal munkát, mert itthon nem kap­na. A családpedagógus sok­szor fog össze pszichológu­sokkal, orvosokkal, lelkészek­kel, szociális munkásokkal, hiszen ő az iskolához van köt­ve, ám sok család azután is tá­maszra szorul, miután a gyer­mek már kinőtt az iskolából. A család évében vagyunk: az ENSZ kijelölése arra mutat, hogy a családdal kapcsolatban világszerte akadnak gondok. Máshol másfélék. De nekünk itt és most meg kell tennünk a tőlünk telhetőt, mert a tét óri­ási: népünk jövője forog koc­kán. Múzsák ha találkoznak Mahamed Eldor (Azerbajdzsán:) Plasztika Rózsa Endre: Kő-napraforgó Úgy zúgott át felette, csattogó patákkal az ég, hogy észre sem vehette: élt. Termékeny, gyönge teste, mint patkónyom-szaggatta föld, félholdas, mély sebekbe tört: Ki borulhatott volna fölébe? Sírva menteni? Testét testével óva? Ki? Hogy a kredenc, az asztal, s villogó falkákban a gond ne tiporjanak rajta? Mondd! Közbeszólás Kállai János Megmérettek és... gyelemmel lenni amidőn „kidobja” a végeredményt: ti, kedves X és Y gimnázium, jók vagytok, ti pedig, gyen­gécske Z és Q bizony a fa­sorban sem... Márpedig, amíg az apróbb eredmények és sikerek nem tartatnak számon a nagy egészben, addig a helyzet változatlan marad. Mi más következhetne ezek után, mint a szokásos költői kérdés: dobjuk hát a papírkosárba az országos összesítőt, tegyünk úgy, mintha nem lenne, vagy lo­bogtassuk fennen? Hangoz­tatván: lám-lám, ötven hely- lyel ugrottunk előre, vagy nézzétek, mi évszámra az első húszban vagyunk, A vá­lasz pofonegyszerű: ne ves­sük el a listát egyetlen laza kézmozdulattal, de ne is ér­tékeljük kizárólagos mérce­ként. Kezeljük úgy mint a sokféleképpen elvégezhető minősítések egyikét, mint egy, az iskolát mégiscsak jellemző trend egyik okosan megformált elemét. Mert: azért ez az országos suli-top mégiscsak precízebb, mint a „házi” kategorizálások egyike-másika. Nemrég hal­lottam egy igazgatótól: a mi iskolánk a második élboly (?) közepén van. Aztán egy másik, sajátos megközelítésű helymeghatá - rozás: mi a felső középme­zőny (!?) élén helyezkedünk el. Hogy aztán ezek a posz­tok valójában hol vannak, és mit érnek, azt talán még az Isten sem tudja. Pedig szent könyve, a Biblia szerint ő is „minősít”. Megmérettél, és... A többit olvassa ki min­denki az írásból! / smét napvilágot láttak a listák. Nem, kivétele­sen nem a pártok kép­viselőjelöltjeinek a lajstro­maira hívom fel a figyelmet előbbi kijelentésemmel, ha­nem a középiskolák (gimná­ziumok, szakközépiskolák, „kevert típusúak") országos pozícióját megjelenítő, szá­mítógépes technikával kivi­telezett jegyzékekre. Tudom, minden megyénkbeli intéz­mény — függetlenül attól, hogy mi a véleménye az ilyenfajta topversengésről — megkeresi magát a népes mezőnyben, s örömmel vagy keserű szájízzel konstatálja a tényeket (mert ugye: a számok, a „mutatók” egzak­tak, épp ezért velük nemigen lehet vitatkozni). Igaz, akik a rangsorolás készítésekor a beérkezett adatokat (az összes érettségiző, a felső­fokú továbbtanulásra jelent­kezettek. a felvételizők, a megfeleltek, a felvettek szá­ma, és más egyebek) betáp­lálják a fránya masinákba, évről évre megkísérlik ár­nyaltabbá tenni a dolgot. De olyan, igazi összehasonlítá­sok alapjául szolgáló kimu­tatást, ami egy adott iskola eredményességét a legap­róbb részletekig, tükrözni tudná, talán sohasem fognak tudni prezentálni. Mert a körülmények, a feltételek — a személyi és a tárgyi kondí­ciók —, és maguk az ok­tatási-nevelési folyamatok alanyai, vagyis a diákok olyannyira különböznek, hogy IBM legyen a talpán, aki a nüanszokra is képes fi­Petőfi hatvanegyszer gy nemrég lezajlott í-j regionális szavaló- í á versenyen fogamzot- tak meg bennem azok a gon­dolatok, melyeket ezúttal közre szeretnék adni. Mara­toni vetélkedő volt a javából a máriapócsi általános isko­la rendezvénye: hatvanegy­szer hallhattuk Petőfi Sán­dor elévülhetetlen üzeneteit, jól-rosszul tolmácsolva a magyar líra klasszikusának költeményeit. A többségük­ben felső tagozatos előadók versválasztásában a hazafi­as, a forradalmi, a politizáló „vonal” volt a domináns, s a művekben gyakran felbuk­kanó „magyar" szó átfogta a hosszúra nyúlt délelőtt perceit. A magyar nép, A magyar nemzet, A magyar ifjakhoz, Bizony mondom, hogy győz most a magyar. Magyar vagyok, s még tud­nám folytatni a címek sorát, de ehelyett most az utolsó­ként említettnél időzzünk hosszasabban. Petőfi 1847februárjában. Pesten írta büszke pátosszal, egyszersmind a magyarsá­got ostorozó keménységgel áthatott költeményét. Telve a kor sugallta romantikus historizálás túlzásaival, vég­letességével, de őszintén, már-már a naivitással hatá­ros módon kitárulkozva az önjellemzésben, amit — tartván magát a poéta nem­zetünk igaz fiának — ma­gyar-jellemzésnek tekinthe­tünk. S hogy mi erősíti a lánglelkű lírikus — mai di­vatos szóval: identitástuda­tát? Nos, elsősorban az sok­sok pozitívum, amit elidege- níthetetlennek érez országá­tól, népétől, lett légyen szó akár földrajzi, akár történel­mi vagy jellembeli értéke­inkről. De, és ezt érzem fon­tosabbnak éppen aktualitása miatt: az együvétartozás kö­telékeit nem csak a „jó dol­gok" fonhatják szorosabb­ra. Szégyent, gyalázatot, gyászt egyként kell megél­nünk, mondja Petőfi. Szín­lelni boldog magyarságot mit ér, ha öröklött bajaink, hajdanvolt sorstragédiáink máig ledobhatatlan terhei közben öszszeroppantanak bennünket? Pedig, és itt „csavarodik meg" az egész: költőnk ma­ga sem titkolja a mimikri, az álca, a festett öröm időnkén­ti szükségességét. Ekként ír erről: ...arcom víg a bánat idejében. / Mert nem aka­rom, hogy sajnáljatok. Nem. A meglevő fogyatékossága­ink miatti sajnálkozásból, az álságos együttézésből, a lát­szat-segítségekből mi, mai magyarok sem kérünk. De, hogy a mosollyal meddig bírjuk súlyosuk bajaink ide­jén, erre tényleg nehéz meg­adni a választ. Vannak bizo­nyos jelek — a kedvezőre fordult gazdasági tenden­ciák, a lassuló vagy „beállt” infláció, a mérséklődő mun­kanélküliség, a tartalék dol- lármillirádok —, melyek (feltételezve a hírek megbíz­ható igazságtartalmát) táp­lálhatják igencsak meg sze­rényült optimizmusunkat. További keep smiling (tes­sék mosolyogni!) technikák elsajátítására és alkalmazá­sára serkenthetnek. Csak egyre vigyázzunk: nehogy ránkmer évüljön a vélt bol­dogság vigyora. Mert az ál­arcnak sem tetszetős.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents