Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
1994. február 19. JA 9(e(et-ft{afiiiarorszá(] hétvégi me(Céí&u \ 15 Barangolás Balogh Géza olt egyszer egy V Rétköz, egy fél megyényi mocsaras vidék. A mély, sötétlő vizek dús kaszálókat, kövér szántókat nyaldostak, a vastag, lápi éjszakákban lidércek bolyongtak, s éjfél körül megkondult egy-egy harang..., rég elsüllyedt templomok harangjai. A nagyobb halmokra települt falvak gazdái csónakkal jártak kaszálni, a pataki diákok pedig korcsolyával siklottak haza a jeles téli napokon. Aztán a Tiszát szabályozták, gátak közé szorították, s nemsokára haldoklani kezdett a láp. Megszűnt a régi világ, zsíros, fekete földek maradtak utána. Az egykori Rétköz néha azonban még most is ránk köszön. A ködös, borongós napokon, amikor alkony játszik a déli órákon is, vén, magányos ficfák, s különös, ámyékszerű alakok tünedez- nek fel a ritkán járt utak mentén. Elég, ha letérünk a forgalmas halászi, tiszateleki kőről, s Kocoba felé vesszük az irányt. A kis, vékony kö- vesúton hirtelen kilép a ködből egy öregasszony, s ránk mordul: — Kik maguk...? Fináncok? Dehogy fináncok, csupán a legidősebb kocobait keressük, mondanánk, de még ki sem nyitjuk a szánkat, a néniké már el is tűnik a homályban. De így is megtaláljuk a legöregebb kocobai embert. Albert József a neve, s a tanya legutolsó házában lakik. Ám hiába zörgetjük az ajtót. Csak a kutyák ugatnak, meg a tyúkok riadoznak. Kikukkant viszont a szomszéd, ő sem mai legény már. Hetvenkilenc éves, s érdeklődve néz ránk, hogy mi az ördögöt kereshetünk mi az ő tanyájukon, ahol hónapszámra nem tűnik fel idegen. Apró, sűrű szemű eső szitál, s azt mondja Litva András, menjünk be a házba, minek áztassuk magunkat. Ázott ő eleget ebben a kutya életben, jobb már ilyen öreg fejjel a spór mellett üldögélni. Teszünk hát a tűzre még vagy három hasábot, a felesége meg kávét önt a vendégeknek. — Na, ez sem volt régen! — mondják —, most meg issza már boldog, boldogtalan. Litva András, meg Albert Erzsébet negyvennégy márciusában esküdött, itt volt a vacsora a tanyán. Jöttek vendégek a szomszédból, Kétér- közből, s Érhátról is, meg persze Nagyhalászból, ahonnan az ifjú férj érkezett, de a legtöbben persze Kocobáról. Dohányosokkal, cselédekkel telt meg a dohánycsomózó, aki él, még ma is emlegeti azt a lakodalmat ! — Volt cigány is? — Hogyne lett volna! — húzza ki magát önérzetesen Litva András. — Halászból, a híres Vadas-banda muzsikált. Még a felhők is táncoltak az égen! Kocoba Tiszatelekhez tartozik, de közel van ide az imént emlegetett Nagyhalász is. Körbe, a kövön kicsit messzébb, de ha toronyiránt, át a mezőkön megyünk, alig hét kilométer. Hányszor megtette ezt az utat a mi gazdánk! Gyalog persze. Pedig már akkor is meg volt a híres kisvasút. — Ó, drága volt az gyermekem! — legyint a nénike. — Húsz fillér oda-vissza. Hozzá se mentem volna, ha kihány annyi pénzt az ablakon. Mert, aki legénykorában pazarol, annak később is kifolyik a pénz a zsebéből. A szerelmek egy része már akkor is tánc közben köttetett. Ma diszkónak mondják, abban az időben bál volt a neve. A szomszédban, a kétérközi bálon ismerkedtek össze. — Ellopta a delinkendő- met — kacag Albert Erzsiké nénénk —, s egy hét múlva hozta nagy sompolyogva. Mintha nem tudtam volna, hogy mi a szándéka. — Hányszor jött hetente? — Egyszer. Hányszor jött volna? Nem úgy volt mint máma, hogy a fiú harmadnap már bújna befele a jánnyal az ágyba. Vasárnap délután megjött, beszélgettünk egy kicsit..., s még világoson indult. Étetéskor már otthon kellett lenni. Itt, Kocobán valamikor dohányosok, meg cselédek éltek. Három-három sor cselédház állt az út két oldalán, négy család élt egy fedél alatt. Ide költözött a fiatal pár is, a fiatalasszony szüleihez. Ők a ranglétrán egy fokkal feljebb álltak, a hat dohányos család egyike volt az övék, s a messzi Borsodból, Sziha- lomról költöztek ide. Pontosabban a néhány kilométerrel messzibb Litmann-tanyára, onnan szegődtek át ide, a Jármy-féle uradalomba. — A borsodi dombok után könnyű volt megszokni ezt az egyhangú, sík vidéket? — Nehéznek nem volt nehéz, hiszen én semmire sem emlékszem az ottani időkből. Kétéves lehettem, mikor ide kerültünk. De apám mindig morgott. Nem tudott kibékülni a sárral, ami volt úgy, hogy majdnem derékig ért. Ezt volt a legnehezebb megszoknia Vattai Józsefnek is, aki Dombrádról nősült ide, s nem mást vett el, mint Litva András bátyánknak a lányát. Itt lakik a szomszédban, s beugrott megnézni, mi újság az öregeknél. Nagy újdonság nem várja persze, hiszen napjában többször is megteszi mindezt. Hacsak az nem számít újságnak, hogy az após újabb hasábokat lök a tűzre, s szegény spór úgy elkezd mohogni, hogy az ablakok is beleremegnek. — Ne fázzunk — dünnyö- gi András bátyánk —, fáztunk eleget. No, de a lakodalom, negyvennégynek az a híres márciusa! Csak néhány hónapot kellett az öregeknél szorongania a fiatal párnak, mert nemsokára elvonult a front, s megüresedett egy cselédház. Beköltöztek, tulajdonképpen ma is abban élnek, csak persze azóta teljesen átalakították. Majdnem ötven éve élnek hát ezen a portán, a legnagyobb békében. Máskor béke honol szemben, Harcsa Miklóséknál is, de nem most. Ami nem is csoda, hiszen disznóölés közben zavarjuk a gazdát, s éppen az epét igyekszik úgy leválasztani a májról, hogy ki ne fakadjon, ez pedig köztudomásúan roppant kényes művelet. Harcsa Miklós azonban igazán nem kap- kodós fajta. Legfeljebb azon morgolódik kicsit, hogy késésben van, mert reggel elaludt a szomszéd, nem volt aki megszúrja a disznót. A toroskáposzta még nincs kész, lekanyarít hát egy darab disznófület, a látogatók kezébe nyomja, s azt mondja: — Csak ez a sár ne lenne! Ahonnan ő jött, ott bezzeg nem volt ilyen latyak. A Nyírből, Encsencsről érkeztek. A sógora Kocobára nősült, s vagy tizenhét éve eljöttek meglátogatni. — Na, ide se jövünk többet! — mondta a felesége. Rá egy évre már ide is költöztek. Igaz, a feleség azóta is siratja az encsencsi, gelsei dombokat, ám a gyermekek már itt születtek. Az apjuk egyébként pásztorember, az is volt világéletében. A SZERZŐ FELVÉTELE Legutóbb a marhákkal járta a legelőket, de most, hogy bizonytalanná vált a jószágtartás, nemigen tudja, mi fog jönni. Ő azonban nem adta fel a reményt. Istállót akar építeni a tavaszon. De hol van még a tavasz! Most még február van, hideg, nyúlós télutó. Igaz, az eső már elállt, ám feltámadt a szél. De nem is baj, legalább tisztul a láthatár. El lehet látni egészen Beszterecig, s kimerészkedik a szabadba a tanya legidősebb embere, Albert József is. — Nyolcvanöt..., bizony maholnap nyolcvanöt leszek — áll meg előttünk, s a messzi, besztereci toronynak int az egyik botjával. — Onnan jöttem én, az Erzsi húgom lánya fogadott magához. Az öregúron gyönyörű, Bocskay-hímzéses kabát, mintha Kossuth valamelyik bujkáló híve lépett volna elő a messzeségből. — Egy megyeri, vasmegyeri mesterrel késszíttettem..., akkor még éltek igazi szabómesterek. Ámbár, kinek kéne ma már sujtásos mente? Én is szíjgyártó voltam valamikor..., de kinek van ma már szüksége lószerszámokra!? ^ gy meditál az öreg AlI bert József a kocobai tanyavégen, s közben le nem veszi a szemét arról a távoli, fehér toronyról. A szülőfalu idáig világító templomáról.
