Kelet-Magyarország, 1994. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
1994. február 19. Morzsabál virradatig Szatmárban A cigánybanda már előző napon ott settenkedett a kiszemelt vendégház körül Harasztosi Pál felvétele Farkas József Az 1994-es esztendő báli szezonjának kellős közepén járunk, amikor ezen sorokat rovom íróasztalomnál. Hallom a rádióból, hogy feléledt a hajdani Széchenyi-bál is Pest-Budában, bár csak mai arisztokratákkal — mentségükre legyen mondva, hogy maguk szerezte vagyonuk napi kemény melójának vigaszaként. Tegnap járt itt régi-régi kebelbarátom mostani küldetésében, hogy a csekei országzászló felvonást veretes szavakkal közvetítse országnak-világ- nak, talán Európának is a Duna Televízió általunk el nem érhető csatornáján. Hogy bátorságot vegyen beugrott egy nyeleire, meg hogy tájékozódjon a mai szatmári állapotokról... Másnap elég „topison” állt a mintegy 8-10 berregő tv-ka- mera elé a csekei temető bejárati hajlatában kialakított valamikori szilvásban megépített szellemtér gyönyörűségben, a harangláb tövében, az ökumenikus beszentelésre várakozó papok gyülekezetének szomszédságában. Szavai feledtették a fején lévő barna kecskebőr simisapkát, borostás arcát, miközben belső lélekfényes- ség tetőzött hétköznapi megjelenése mögött. Talán a Szentföldön tett szert erre az apostoli megjelenés-hanyagságra és lélektárulkozó megnyilatkozásra, legalábbis Jeruzsálemről írt könyve rejtett szellemragyogása ezt példázza. Mondom is neki — miután munkáját végezve — félrehúzódunk a pártkíváncsi sokaság elől a temetőmagány szegletébe — szót váltva a világról. Pajkosan említi, hogy este Pesten a Vigadóban csokornyakkendősön, kiöltözve bált nyit, közvetít. Szeretné élni, érezni az öltözet különbségét éppen úgy, mint a szellemét. Bizton meg is érezte, — annyi jut a médiának — gondolom én! A szegletből átlátunk a csekei katolikus temető Kendekriptájára, s szinte egyszerre jut eszünkbe az utolsó szatmári nagyasszony, báró Kende Szépség és elegancia Éva mindkettőnk közös hajdani ismerőse, barátja... így terelődik a szó — báli szezon lévén — az emlékezetbe elporladt szalkai-szatmári morzsabálokra, ahol valaha a honi földben megpihent héthatárra újságolt szépségű bárónő mint első bálozó lejtett vala- ha...Milyenek voltak, kérdezheti a mai nyájas olvasó, ezek a szatmári morzsabálok? Nekem Svájcban, berni otthonában, a konyhában, reggeli kávézás közben az akkor 77 éves bárónő így mondta magnetofonom szalagjára: Tudja Jóska — kezdte — Szatmárban hajdanán nem voltak báltermek! Szálkán a Gutmannba egy magára valamit is adó született szatmári birtokos nem tette be a lábát. Ott kár- tyapecérek, „magánzó nők”, zsidóbérlők, seftes újgazdagok tanyáztak. Oda apánk el nem engedett volna bálozni. A szálkái jármi úti fordulókban rendezett agarászatok, vagy téli körvadászatok alkalmával az estbe hajló terítékek megszemlélésére egybesereg- lett nem vadász társaság kocsikon, szánokon érkezett, étel- lel-itallal megrakodva. Miután az isten szabad ege alatt megtekintettük a terítéket és azt követően egymást kínálgatva ettünk-ittunk — valaki kezdeményező javaslatára — a maradékot összepakolva felkerekedtünk és valahol, valamelyik környékbeli rokon udvarházában letelepedtünk. Ott előszedtük a „maradék morzsákat” és elkezdődött a virradatig tartó morzsabál. Persze mindez előre szerveződött, a látszólagos spontaneitás csak álca volt. A cigánybanda már előző napon ott settenkedett a kiszemelt vendégház körül, mi leányok már hetekkel előtte készülődtünk. Pestről, a Felvidékről, Erdélyből, sőt Bécsből is érkeztek, megjöttek a leendő vőjelöltek, apusék hozatták a bort zsidó borkereskedőkkel Beregszászból, a lengyel köménymagos pálinkát Galíciából, a borvizet az Avasságból, a jó falatokat pedig ki-ki otthonról. Magam a nagydobosi Peré- nyi-kastélyban — a koronaőrök birtokán — voltam első bálozó, az ottani morzsabálon... így mulatott együtt, a maga módján a szatmári birtokos világ, magából újulva, magába temetkezve... Talán évente kétszer, nyárban és télben a többi napokon kínlódva bolet- tával, a bankok jelzálogszorításával, áz úttalan utak zárta világgal. Cégényi-kúriánk ebédlőszobájában ősztől tavaszig mindig hideg volt, mert az akácfatűz nem melegítette fel az amúgy is rosszul megépített erdélyi típusú kandallót. Reggelire puliszkát kaptunk félkörbe pirított szalonnával, meg egy bögre kávét. Napközben a Szamos-part paláján sétálgatva német nevelőnőnk szószigorától komya- dozva álmodoztunk emberjö- vőnkről. Nekem a morzsabálokon soha nem jutott senki — bár magam sem akartam — végül a háború után az ausztriai lágerben egy vöröskeresztes tiszt botlott belém tolmácsa lévén, s lettem felesége. Véle élve, házasságban és szeretetben laktuk be a világot, tucatnyi követségi rezidencián, s neveltük gyermekeinket. A nyolcvanas évek végén elhoztam férjemet Szatmárba, aki egy szót sem tudott magyarul, de mindent érzett, értett, maga főzött akkor számunkra a rókáson, az ősi birtokon akkor, hogy megmutassam, hol voltam első bálozó Nagydoboson a Percnyieknél a hajdani morzsabálon... Báró Kende Éva leányát harmincadik születésnapjának ünnepére szintén elhozta a morzsabál emlékének felidézésére az anyai leánykor színhelyére. Esztendő múltán levélben jelezte, hogy ismét hazalátogat, mostanság azonban egyedül érkezik. Ahogy Ferihegyen kiszállt a gépből, rosszul lett és másnap egy pesti kórházban az örök morzsabálok végleges táncosa lett. —iw»»— rémképei a leshelyen — Menjünk! — kiabált a puskás ember. —Mész a francba! Ilyenkor még veszélyes. Te tudod a legjobban, hiszen tanultad is! — dörmögte felé a csillagos. Nyújtózkodott, és cigarettára gyújtott. A szél belekotor a levegőbe. A puskás ember szinte látja csapongani a ködszerű párát. A magasles átka ez a csapon- gás. Azóta többször is virrasztóit itt, és mindig egyedül. A feladattal birkózik folyton. Rossz a képlet jót nem akar rá kitalálni. Hol van már a csillagos ember?! Az erdő sem ugyanaz. Elpusztuló fáit nem pótolja senki, a szél is szabadon járkál közöttük. A vadak is mintha más vidékre költöztek volna, kevésbé keresve az emberek közelségét, pátyolgatásukat, melyek néha az éhhaláltól mentik meg. Nincs szabad terük, elvette az ember, de felmagasztalta méltóságukat, hogy nem kerítheti őket puskavégre bármely vadász, csak a kiválasztott, akinek nem csillagjai vannak, de csillagnyi mennyiség csörög a zsebében. Az ember is rájött, milyen védtelen. Hiába ül fel a magaslesre, fegyverezi fel magát, beletapos az erdő rendjébe, mert az visszaüt, ahol tud, és mindenütt. Tudja ezt az ember. De aki egyszer felkapaszkodott valamilyen magaslesre, másként látja a világot. Lefelé nem néz, nehogy leszédüljön, mert jó a magasles, még ha a vérszívók néha szívogatják testét, és kellőképpen apasztják a pénztárcáját. A csillagos surranója ropogott, ahogy mászott lefelé. Ment volna a puskás ember is, de megbotlott és elterült. Feküdt a leshelyen. Mire feltá- pászkodott, a csillagos visszajött. A puskás ember bárgyú képpel figyelte, ahogy az ő fegyverét is kilövik az ágak közé. A csillagos nyújtotta az üveget: — Igyál, te barom! Ez majd meggyógyítja az ütődöttséged! A vad nem iszik többé. Csak ennyit hallott. Utána homály és hallgatás. Mintha a nyelv megbénult volna, s mindenütt csak a dögszag keringene. Odébbtette a fegyvert, kibiztosította, nehogy elsüljön. Mennyi véletlenül elsülő fegyver volt már. Mintha az élet csak véletlenek halmazából állna. t De sok vadászat volt azóta. Es mennyi vad fennakadt a nagy hálón, mely az élhetetleneket megfogta, az ügyesebb- jei átbújtak rajta... Vizsgázni kellett újra, mert ma már nem úgy kell vadat sem meglőni, mint valamikor régen. Sok-sok puska került a páncélszekrényekbe, vagy éppen kiherélve a nyaralók kampóira, a dámvad lapátjai mellé. A szúnyogok / rendületlenül ostromolnak. És amikor a puskás ember újra tépelődés- be fogna, egyszer csak meg- zörren az avar. A homályban méltóságosan, mint valami tünemény, ott áll az ő vadja is. Koronás dámvad. Nyúl a puskája után, de ekkor mintha az érzékei megcsalnák, úgy tetszik neki, a csillagos ember van ott teljes pompájában. A hajnalfényt összegyűjtő csillagjai csak úgy ragyognak. Megtántoro- dott, s a leshely korlátjának esett, amely nem hiába látott annyi vadászatot, a szútól és az embert is megőr- lő időtől elkorhadt tákolmány megreccsent, majd eltörött. A puskás ember lebukfencezett a soköles semmibe. Csak a puskája, utána zuhanva, az jelentette. hogy „csütörtök". Nem csak nyelvükben Saiga Attila Nagyon sok gesztus azonos Európában és a világ számos országában, ugyanakkor eltérések is megfigyelhetők. Közismert például, hogy a bolgárok éppen a megszokottól eltérő fejmozdulatokkal fejezik ki beleegyezésüket, vagy éppen ellenvetésüket. A gesztusok néha többet mondanak, mint a szavak. De könnyen félre- érthetők. A csókra csücsörített, ajkakhoz emelt összezárult ujjak jelentése: fantasztikus, csodás, nagyszerű, pompás, elragadó, csinos, szexi — attól függően, hogy kiről vagy miről van szó. A gesztus a középkori udvarokból ered, ahol tiszteletet fejeztek ki vele a rangban magasabban állónak. Az olaszoknál, a portugáloknál és a svédeknél ez a mozdulat nők köszöntésére vagy a tőlük való búcsúzásra szolgál. Ha tehát ezekben az országokban valamelyik hölgynek egy férfi, úgymond, csókot dob, ráadásul egyszerre öt ujjal, ne vonjon le messzemenő következtetést... A jobb kéz hüvelyk- és mutatóujját ovális részt képezve összezárjuk, a többi ujj felfelé mutat. Nyugat-Eu- rópa nagy részén így fejezik ki az egyetértést (oké, rendben van). Angol nyelvterületen azt jelzik vele, hogy valami nagyon jó. Belgiumban és Franciaországban az értéktelennek a sértő kifejezése, mivel az így összezárt ujjak a nulla képzetét keltik. Ha az állunkat három ujjal simogatjuk, általában azt jelenti, hogy gondolkodunk a dolgon. így jelezhetik azt is, ha valaki vagy valami sovány. Görögországban ezzel a jellel mutatják, ha valakit igen vonzónak találnak. Spanyolországban azonban nem illendő ily módon udvarolni, mert ez a mozdulat ott durvaságot, szemtelenséget jelent. Ha nálunk fityiszt (vagy fügét) mutatnak valakinek, akkor az elutasítást jelent (hogy is ne!). Németországban, Hollandiában és Dániában e durva gesztussal durva gusztust fejeznek ki: közösülésre szólítanak fel. Franciaország egy részén és Belgiumban ezzel a mozdulattal távozásra hívnak fel. Ezzel szemben a portugál paraszt így búcsúzik, vagyis jókívánságait fejezi ki. Mindenféle durvaság nélkül. A „V”-t (vö. angolul „victory”) a győzelem jelét Winston Churchill tette népszerűvé a második világháború idején. Ma igen elterjedt, elsősorban a sportban, de tüntetések, sztrájkok esetén is így fejezik ki optimizmusuk kát a résztvevők. Szokás még a kettes számot így jelölni. Nagy-Britanniában nem mindegy, hogy a kéz melyik része van kifelé. Ha a kézhát van kifelé, csúnya sértés (Menj a fenébe!). Ha kéz tenyér felöli oldala van kifelé a mutató és a középső ujjal, csak akkor jelent győzelmet. Ha az arc vagy a halánték mellett a mutatóujjal köröző mozdulatot végzünk, tréfásan vagy komolyan azt fejezzük ki, hogy valaki bolond, buggyant. Aki az arca mellett köröző ujjal üdvözöl egy olyan sofőrt, az káromkodás és dühkitörés helyett barátságos mosolyt kap. Ott ugyanis ez a jelentés egyenesen bóknak számít, mert jelentése: jó, sőt bölcs. Vigyázzunk azonban, mert Spanyolországban ugyanaz a mozdulat az affektált, az ideges vagy a homoszexuális jelzők helyett használatos. Az előrenyújtott hüvelykujj általában azt jelenti, hogy remek, príma, első osztályú. Az autóstoposok így akarják megállítani a kocsikat. Görögországban viszont nem tanácsos így stoppolni, mert ott durvaságot jelent: kopj le, lépj olajra! Az alkarlendítés nálunk és kelet-Európában általában drasztikus gesztus Jelentése nem tűri a nyomdafestéket. Dél-Európában és a délnémeteknél ugyancsak durva: tűnj el innen! Obszcén, közönséges szavakkal lehetne kifejezni ennek a mondatnak a jelentését Nagy-Britanniában, ott ugyanis azt fejezi ki, hogy a férfi a nővel kapcsolatban csak egy valamire gondol... A hollandok, az osztrákok és a skandinávok az erő kifejezését látják ebben a mozdulatban. Ä ‘Kekt-Maymarorszáfl hétvégi mettékfete 313
