Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-06 / 4. szám
1994. január 6., csütörtök Kelet-Magyarors/ág 7 Rokkantak, s a parkírozó Magasan repülve köröz a jóllakott sas, mutatva madárkirályi méltóságát, hatalmát, gyönyörködik birodalma szépségében, vigyázza annak sérthetetlenségét, mitsem törődve madáralat- valóival, a vetési varjakkal, a város porában élelmet kereső verebekkel. Ezek a gondolatok jutottak eszembe 1993. december 27-én a Kelet-Magyar- ország olvasása közben, mikor a városközpont új forgalmi rendjét tanulmányoztam. Szép, magasröptű gondolatokkal, világvárosi törekvésekkel ismerkedtem meg, olyanokkal, amelyek az idetévedő idegenek szemeit is gyönyörködtetik, akik a tengerentúl is dicsérik a Nyírség homokjából kiemelkedő városunk szépségét. Elmondja a cikk, mennyit fejlődött a város központja, a sétáló utcák nagysága, szépsége. Tudósít arról is, hogyan vihetik be az áruszállítók áruikat, az ottlakók miként közelíthetik meg garázsaikat, a városházán dolgozók és a püspökségre érkezők milyen módon juthatnak be. Tájékoztat a cikk az idő és a súlykorlátozásról is, csak egyről nem beszél: arról, ami a városban élő egy-két ezer hadirokkantat és járáskorlátozott embert érint, hogyan juthatnak be az ottani hivatalokba a távoli parkolókból, amikor legtöbbjüknek a kaputól is nehéz bejutni az emeleti irodákba. Jó lenne, ha a sasok felfigyelnének erre a problémára is, nem verébcsivitelésnek minősítenék... dr. Sasvári Gyula a HNOSZ megyei elnöke Léalma Tisztelt Balogh József! Fogadja őszinte elismerésemet (gratulációmat) a 4-ei számban megjelent Alkalmatlanság című rövid cikkéért. Sugárzik belőle a tiszaháti emberrel való együttérzés. Nyílt leírása mindannak, ami az erre lakó emberek lelkét évtizedik .(századok!) óta nyomja. Kiszolgáltatásunk másik „gyakori” modem formája, a csak „mázsajegyre” leadott ez évi lének ment almatermésünk, amelynek ellenértékét, ha akarom adom alapon vehették meg, mert az október elején leadott léalma ellenértékéről mind a mai napig szó nincs. Ez az ügy is mehet tehát a részvényjegyzéskor kárpótlási jegyhez, hiszen ha ebből egyáltalán lesz valami, az akkor lesz „ha a tulaj majd tőkét termel”. Erdélyi Elemér Barabás Fapados bánatunk Örömmel hallottam a minap a rádióban, hogy a MÁV Rt. 1994-ben nem tervezi a személyszállítások díjának emelését. Hogy aztán terven felül lesz-e, azt majd úgyis meglátjuk. A szolgáltatások színvonalában viszont éppen ideje lenne terven felül is emelni, vagy legalább is korrigálni valamit. Alapjában véve nem azzal van a probléma, hogy a viteldíjért csak ennyire futja, hanem arról, hogy ha már egységesítették a viteldíjakat, azaz nincs különbség gyors- és személyvonat között, akkor a színvonalat is valahogy egységesíteni kellene. Ám ha ez nem megy, akkor viszont a viteldíjakat mégis csak a szolgáltatások színvonalához kellene igazítani, mint ahogy azt a piacgazdaságban szokták. Mert más a szolgáltatás mondjuk Nyíregyháza és Debrecen között, és megint más például Vásárosnamény és Nyíregyháza között, holott a távolság ugyanaz. Nézzük talán az utóbbit: hideg téli reggelen jegyet váltok Vásárosnaménytól Nyíregyházáig. Az egyébként 50 kilométeres távolságra 60 kilométeres jegyet kapok, mert a vonat útközben jelentős kerülőket tesz az egyik településtől a másikig. Ez plussz szolgáltatás, tehát meg kell fizetnem, hiszen hosszabb úton élvezem a MÁV vendégszeretetét. Felszállók hát a kis „Piroska” vonatra, annak is a silányabb fajtájára, hogy úticélomat elérjem. Kellemes meleg és éktelen gázolajszag fogad. Gondolom, azzal fűtik. Nos nem probléma, mert a közmondás is úgy tudja, hogy ahol a büdös, ott a meleg. A kemény műbőr ülés átmenet a fapados és műpámás változat között, azaz ötvözi mindkettő a legrosszabb tulajdonságát. Mielőtt leülnék, le kell takarítanom, ami a fapadosnál egyszerűbb volt. Mivel korán van, bóbiskolnék egy kicsit, de fejtámla nincs, az ablak alatt levő polcocskára sem könyökölhetek, mert vagy nincs, vagy azon évtizedek ragadós nyoma éktelenkedik. Marad hát az olvasás. Azaz, csak maradna, mert szép lassan elindul a vonat és a pálya simaságának és a kocsi csodálatos rugózásának összhatásaként összefutnak a betűk előttem. Majd a közmondás is hamisnak bizonyul, mert a gázolajszag marad ugyan, de a meleg kezd megszűnni. Úgy látszik, hogy a fűtési rendszer a 40 kilométeres sebességgel rohanó vonat ellenszelével már nem tud megbirkózni. A hatalmas távolságot a száguldó vonat több mint másfél óra alatt teszi meg, miközben 12 helyen megáll. Már félúton zsibbad a fenekem és lefagy a lábam, de kitartás. Összetörve és összefagyva szállók le Nyíregyházán és megfogadom, hogy ez volt az utolsó. Igaz, nem először és valószínűleg nem utoljára, mert mégis csak ki vagyok szolgáltatva a MÁV-nak. Délután tovább kell utaznom Debrecenbe, szintén vonattal. Megváltom az 50 kilométeres jegyet, (természetesen olcsóbban, mint a 60 kilométereset) és felszállók a fülkés gyorsvonatra. Kellemes meleg, mindenféle szagok nélkül, a fülke kitakarítva, az ülés is tiszta. Olvashatnék nyugodtan, mert a vonat simán gurul 100 kilométeres sebességgel, de inkább szundikálok egy kicsit. Tehetem, mert van fejtámla, könyöklő, meg minden. Röpke 30 perc múlva a vonat befűt Debrecenbe, miközben a meleg ugyanúgy megmarad. Pihenten szállók le. Míg besétálok a városba, azon morfondírozom, hogy vajon miért került kevesebbe az utóbbi utam? Most ez volt a reális ár, vagy a korábbi? Bárhogy is van, az nagyon igazságtalan. Miért a kiszolgáltatott, választási lehetőségtől megfosztott embereknek kell megfizetniük mások kényelmének az árát? Miért nem lehet a díjakat a szolgáltatáshoz igazítani, ha már azon javítani nem akarnak? A kereskedő is olcsóbban adja a foltos banánt és a narancsot, mert már nem első osztályú... Danes Béla Vásárosnamény Látható, hogy ott van a név Olvastam a Kelet-Magyar- ország múlt év december 9-i számában A főszerkesztő postájában, hogy Kávássy Sándor fájlalja, amiért lemaradt neve az új megyei monográfiáról, így kezdődik az „Igazságtalan” című rövid panasza: „Az új megyei monográfia ünneplése illetve méltatása kapcsán kérdezik tőlem: mit szólok hozzá, hogy a szerkesztésről emlékezve a nevemet sem emSZABOLCS-SZATMÄR-BEREG megye L Történelem és kultúra Szerkesztette: Cservényük László A szerkesztésben közreműködött: Kávássy Sándor Szerkesztőségi titkár: Kuknyó János lítik. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy semmit...” Jól is tette volna, ha itt abbahagyja, hiszen elővettem a megyei monográfiát s abban — csodák-csodája — nyomban felfedeztem a Kávássy tanár úr nevét. Itt mellékelem Önöknek a fénymásolatot, s egyben megkérem a szerkesztőséget, hogy a jövőben, mielőtt ilyen panasznak helyt adnak, győződjenek meg annak valódiságáról. T. I. Nyíregyháza Marakodás helyett megbékélést „Mi is olvastuk Buries Sándor „társadalmi megbízatású” polgármester Ami valóban elsikkadt Pusztadoboson című írását a dec. 23-i újságban, s elcsodálkoztunk rajta. Ahelyett, hogy levonta volna a konzekvenciát a Györke László úr által írt cikkekből, még ő, Buries Sándor van megsértve. Hát ez felháborító, s ezért szeretnék ismét igaz tényeket közölni a Tisztelt Főszerkesztő Úrral és az olvasóval" — kezdi levelét Hankóczki Miklós pusztadobosi olvasónk. Hadd ne idézzük az egész levelet, hiszen az lényegében ismétlése lenne a vitát kiváltó két publikációnak fűszerezve jó néhány személyes tapasztalattal és személyeskedéssel. Itt most csupán két mondat erejéig térünk vissza a levélhez: „...édesanyám, aki súlyos beteg volt, dec. 18-án elhunyt, dec. 21-én temettük. Buries Sándor tekintettel lehetett volna a család gyászára, s nem mindjárt a temetés után egy nappal jelenteti meg az írását... Anyám, id. Hankóczki Miklósné sohasem kapott 8 ezer forint ápolási\ díjat...” Majd így fejezi be: December 28-án közmeghallgatás volt Pusztadoboson, ahová mi is elmentünk meghallgatni a polgármester beszámolóját. Nem lettünk okosabbak tőle, mindenesetre közölte velünk: örüljünk neki, hogy a közintézmények működőképességét biztosítani tudják, közművesítésre 10 éven belül ne számítsunk. Se csatornázás, se útépítés, se telefon nem várható. Tehát Pusztadobos mostoha gyermeke a Magyar Államnak —állapította meg Buries Sándor polgármester." Azért vannak — nem is olyan messze Pusztadobostól olyan települések —, amelyek nem is annyira mostoha gyermekek. A levélből egyébként az egyértelművé válik, hogy az önkormányzat és Pusztadobos lakosságának egy része között mély ellentét feszül. Sérelmesnek tartják, hogy az önkormányzat nem tárja a nyilvánosság elé a testületi üléseken hozott döntéseit. Nos, e tekintetben számos példa van megyénkben, hiszen több falusi önkormányzat a jobb tájékoztatás érdekében még anyagiakat is áldoz arra, hogy például lapot adjon ki. Nemhogy titkolódzna... Meggyőződésünk továbbá, hogy a levél teljes szövegének megjelentetése nem segítené a megbékélést Pusztadoboson, hiszen arra a tiszteletdíjas polgármester úr újra válaszolna. A feleknek megadatott a szólás és hozzászólás lehetősége, elmondták, illetve leírták pro és kontra véleményüket. Nyilvánvaló: azzal, ha a meddő vita a lap hasábjain tovább folytatódik, a gondok, a problémák nem oldódnak meg Pusztadoboson. Mert a gondokat helyben kell orvosolni. Azt azonban senki sem hiheti, hogy e kis településen egyedül és kizárólag Hankóczkiéknak van vitájuk a helyi vezetéssel. Ez kiderült a publikációkból is. Azt Buries Sándor sem gondolhatja komolyan, hogy Hankóczkiék csupa szemen szedett hazugságot mondtak el az újságírónak. (Nem a mi dolgunk igazságot osztogatni, hisz nem vagyunk bíróság. Úgy gondoljuk, jobb a békesség, az együttmunkálkodás, mint a marakodás. Részünkről ezzel a vitát lezártnak tekintjük.) A szerkesztő Elrepült tízmilliók a légimentésen A Kelet-Magyarország december 23-i számában Tóth Kornélia „Egy tragédia árnyékában” címmel megren- dítően szépen emlékezett meg a helikopter-szerencsétlenség áldozatairól. írásának második részében szereplő megállapításával, miszerint „Ezért semmi okunk arra, hogy repülésellenes hisztéria vegyen erőt rajtunk. Ha bérelünk újból helikoptert a mentés céljaira...” sajnos nem tudok egyetérteni. Már a helikopteres mentőszolgálat létesítése körüli első viták idején szűkebb szakmai körökben azt a véleményemet hangoztattam, hogy megyénkben a jelenlegi gazdasági és infrastrukturális viszonyok között nincs szükség mentőhelikopterre. Sajnos, akkor véleményemet nem tártam a nyilvánosság elé. Most is csak a fenti, idézett cikkrészlet késztetett írásra, ugyanis alapos okom van feltételezni, hogy a részletkérdések (mi okozta a balesetet?) mellett a lényegről (kell-e nekünk egyáltalán mentőhelikopter?) megfeledkeznek az illetékesek. Mielőtt megkísérelnénk erre a második kérdésre válaszolni, vegyük számba, melyek azok a körülmények, amelyek indokolják a helikopteres mentés és betegszállítás szükségességét. Speciális domborzati viszonyok. Magas, szerpentinen megkerülhető vagy megközelíthetetlen hegyek, áthidalhatatlan szakadékok, nagy vízfelületek, tavak. Az úthálózat hiánya, például sivatagban, nagy kiterjedésű mocsaras vidéken. Extrém nagy távolságok (például Ausztrália). Speciális közlekedési helyzet: például a mentőautó megfordulását lehetetlenné tevő kiterjedt autópálya-hálózat, hatalmas közlekedési dugókat produkáló metropolisz. Olyan ipari létesítmények, ahonnan várhatóan frekventáltan és gyorsan kell igen súlyos sérülteket szállítani. Valamennyi felsorolt körülmény esetén a mentés szűk keresztmetszete a közlekedési feltételekből adódik. Megyénkben sajnos, egészen más nehézségeink vannak. Van-e értelme helikopterbe ölni a tízmilliókat, ha a mentőket bizonyos helyekről 6-8 órával a baleset után lehet csak riasztani, mert nincs elérhető telefon? Van-e értelme légi úton pillanatok alatt beszállítani a sérültet a megyei kórházba, ha a definitiv ellátásra 5-6 órát kell várnia, mert az egyetlen bentlévő baleseti műtősnő egy másik súlyos sérült műtőjében műszerei, vagy az egyetlen altatóorvos életmentő hasi sebészeti műtéthez altat éppen? Van-e értelme a helikopteres szállítás kedvéért a már kórház felé tartó mentőautóból valahol félúton átpakolni a beteget, majd a salakmotorpályán a csak ott leszállni tudó helikopterből ismét egy mentőautóba átrakni, hogy be lehessen szállítani a 800 méterre lévő kórházba? Csak így fordulhatott elő, hogy a kevesebb, mint 30 km-re lévő Tiszavasváriból csaknem 2 órára volt szükség a sérült kórházba szállításához. Mivel igazából nem lehet megyénkben kihasználni a helikopteres mentés és szállítás előnyeit, értelemszerűen csak luxusszállításokkal lehet a rentábilis működtetés látszatát keltő repülési óraszámot teljesíteni. így történhetett meg, hogy helikopterrel szállították be a két tenyérnyi felületes égést elszenvedőt, Fehérgyarmatról a bokasérültet, egy másik gyógyintézetből a comb- nyaktöröttet, s akarták szállítani Nyíregyházáról a műtétre előjegyzett csecsemőket. S történtek mindezek a szállítások egy olyan helikopterrel, amely eredetileg nem mentőhelikopternek készült, olyan felszereltségi fokú, hogy még az infúziós palackot is a mentőtisztnek vagy az ápolónak kellett tartania, s leszállás és tankolás nélkül nem tudja megtenni a Győr- Nyíregyháza távolságot. Joggal mondhatják a légimentés hívei, hogy a megyénkből fővárosba vagy más országos centrumba történő szállításoknál sokszor felbecsülhetetlen értékű a légiszállítás. Ez vitathatatlan, de ezt egy ilyen kis országban és ilyen nehéz gazdasági helyzetben nem megyének kell felvállalnia, hanem országos szinten, a legkorszerűbb technikával, maximális kihasználtsággal megvalósítani. Visszatérve az idézett cikkre, aggályosnak tartom, hogy bizonyos körökben már felmerült újabb (alkalmas?) helikopter bérelésének a lehetősége. Fájdalmas, hogy három bajtársunk és két kis betegünk tragikus halála irányította a figyelmet a légimentés és szállítás bizonyos kérdéseire. Rajtuk már nem segíthetünk, de azt hiszem, az „elrepült” tízmilliókból nagyon sok sérült és súlyosan beteg embertársunkon sokkal hatékonyabban tudnánk segíteni. Hogyan? A beteg- és sérültellátás tényleges szűk kereszt- metszeteinek feltárásával, ésszerű, okos beruházásokkal. Dr. Noviczki Miklós A föld parlagon Csodálatra méltó az én földi életem. Valami szellemi adottság következtében írtam egy verset: „Szántsatok” címmel. Fáj a lelkem, mert a sok föld ott van parlagon. A szerkesztőség is sokat foglalkozott már ezzel a kérdéssel, amit nagyra értékelek. Mert előbb szántuk, vetünk, s csak aztán arathatunk, úgy lesz kenyerünk. Figyelemre méltó a december 27-i írás, a Földre és jó szóra éhes gazdák. A cikk elolvasása után arra gondoltam, hogy nem csak annak a kölesei Kiss Jánosnak kellene megfogni az ekeszarvát, hanem a munkanélkülinek is követni kellene őt. így nem maradna annyi föld megműveletlenül. Ha elfogy a gyárak ára,... mi lesz velük? Jarobi Sándor Jármi
