Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
Folyóirat-tallózó Vasy Géza Az év fordulójának legjelesebb változása kulturális folyóirataink körében a Liget átalakulása. Az eddig negyedéves kiadvány havi folyóirattá alakult át, továbbra is irodalmi és ökológiai célkitűzéssel, Levendel Júlia és Horgas Béla szerkesztésében, Lányi András főmunkatársi közreműködésével. Az ökológiai szemlélettel élőnek mostanában nincs túl sok derűre oka, s ezt mindjárt illusztrálja is a szám két nyitó közleménye: Horgas Béla szép verse, A vak változtató, s Lányi András esszéje, a Világvég-e? már címükkel is utalnak arra, hogy nem csupán 1994, de az egész ezredvég gondterhelt marad. Az Életünk összevont 11-12. számában többek között az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1993. évi kaposvári tanulmányi napjainak előadásaiból olvashatunk. Számomra a legérdekesebb a szociológus-politológus Kende Péter tanulmánya volt ’56 világjelentőségéről. Az 1957 óta Franciaországban élő szerző nagy anyagismeretre vallóan adja elő azt a számunkra örömteli tézisét, hogy 1956- nak valóban világjelentősége volt, s helyét Európa nagy forradalmai között jelölték ki. 1956-tal vette kezdetét a kommunista eszmékből való kijózanodás megállíthatatlan folyamata, s egyre kevésbé tekintették a Szovjetuniót valóban szocialista országnak, olyannak, amely képes lehet reformokra. Számunkra az sem mellékes, hogy „1956 levette a magyarságról a Hitler utolsó csatlósa bélyegét, s ismét beiktatta őt a példamutató, sőt úttörő nemzetek közé. Ha Magyar- országnak ’56 után lett volna külföldre szakadt új Kos- suthja, azt a nyugati világ ugyanolyan tomboló lelkesedéssel fogadja, mint egy évszázaddal korábban Kossuthot”. E méltatáshoz annyi azonban mindenképpen hozzá kívánkozik, hogy a magyarság viszont nemegyszer jobban örülne annak, ha kevesebb lenne a tomboló lelkesedés, s több a kézzel fogható segítség. A lelkesedés hamar le szokott lohadni, mi meg maradunk magunkra bajainkban, s „meg kell értenünk”, hogy a nyugatnak is van millió egyéb dolga, mintsemhogy velünk törődjön. Ugyanez az Életünk-szám közli Ágh István Eljárulás István királyhoz című oratóriumát. A szöveget a vogul népköltészet és a középkori latin énekek fordításaival is dúsította a költő, a vendégszövegek a pogány és a keresztény szemlélet egymásutánját, az oratórium egészében pedig megszüntethetet- lenül együttlétezővé változását is érzékeltetik. Az oratórium erőteljes költőisége és zeneisége önmagában is teljes élményt ad, ugyanakkor szinte kiált egy avatott zeneszerző után, aki a mű tömörítésével másfajta művészi szépségeket is kibonthatna, s újabb változatait szemlélhetnénk István legendájának és mítoszának. A Hitel is évzáró számmal kezdte az újévet, s az élen Csoóri Sándor új versét olvashatjuk. Az elégikus számvetés őszinte darabjai ezek, kifosztottságélmény, világvégi fáradtság és rezignált remény hullámzik szemléletükben: „Csupa barbár remény és csodaváró óra / ketyeg mögöttem újra, mint fának rohant / autó sértetlenül maradt órája. De hol / keressek most magam helyett egy látható / istent, egy kivihogható ősbolondot, aki / téko- zolva osztaná szét megint a hangját, a kezét, / a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket / s néha még örülni is tudna, hogy kifosztott, / novemberi arca a kialvatlan, novemberi éghez hasonlít?” A Jelenkor januári számában ismerkedhetünk meg azokkal az előadásokkal, amelyek Pécsett a József Attila Kör Irodalom és szolidaritás témakörű tanácskozásán elhangzottak. Babarczy Eszter és Ágoston Zoltán tudós igényességű, művelődés- és művészettörténeti alapozású elemzését adja irodalom és politika, erkölcs, szolidaritás kapcsolatrendszerének, kissé „idealistán”, kissé elvonatkoztatva a történő folyamatok egy részétől, ámde rokonszenves középső utat keresve. Németh Gábor szövege inkább alkotói vallomás, Beck Andrásné pedig figyelemre érdemes kritikai szempontokat vet fel egyes modem művek „olvashatatlanságával” kapcsolatban, hivatkozva Borgesre is: „Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.” HARASZTOSt Pál felvétele Remény és derű a táncban Romantikus koreográfia • A fiatalok nehezebb feladatokat is képesek megoldani Nagy István Attila Lassan már hagyománnyá válik, hogy a Katherine Ensemble jazzbalett együttes évenként gálakoncerttel ünnepli születésnapját. Ilyenkor összejönnek mindazok, akik tettek valamit azért, hogy az együttes fennmaradjon, a fiatalok egyre többet tudjanak meg a tánc embert formáló szerepéről, s igazából megértsék: mindnyájan azok, aminek megjelenítik magukat. A múlt. A Katherine Ensemble indulása óta tudatosan felvállalta, hogy a balett popu- lárisabb fajtáját „műveli”. Nem igazán jazzbalettet, mert ahhoz hiányzanak az igazi jazz zenei és táncos motívumok, de a klasszikus balettől is elhatárolódik. Ha nem is annyira, mint szeretnék. Vízhányó Katalin, az együttes vezetője a kezdetektől színpadképes, látványos proJelenet a balettgálából dukciókban gondolkodik. ízlésvilága elsősorban romantikus, zenében és táncban egyaránt. Erős benne a ragaszkodás a finom mozdulatok, a lírai elemek iránt. Ritkán találkozni koreográfiáiban harsány megoldásokkal. Még akkor is, amikor a tánc önálló gondolatok hordozója, a drámai töltést a koreográfia, mondhatni szelíd eszközökkel, visszafogott mozdulatokkal fejezi ki. A jelen. A Móricz Zsig- mond Színházban bemutatott balettgála két része nem volt egyenletes, egyforma színvonalú. Az első rész koreográfiáit Vangelis zenéje ihlette. Finom, gyöngéd mozdulatok, különösebben nehéz elemek nélkül. Zavaró volt a Nyitány begyakorlatlansága, a Vágyódás dramaturgiai megoldatlansága, vagy az Érintés félbemaradt története (a zene rövidsége miatt). Dicsérni lehet az Alom táncosait (Csizmánk Éva és Molnár Tamás), valamint a Vadászat előadóit (Csizmánk Éva, Mokánszki Lívia, Vízhányó Tímea). A második rész viszont azt mutatta, hogy valóban van erő és tehetség az együttes néhány táncosában, képesek megoldani nehezebb feladatokat is. Erre adott lehetőséget a Tűz és víz (Klénai Laura, Molnár Tamás, Vízhányó Tímea, Vis- lóczki Szabolcs) és a Villanások (Benke Agnes, Csizmánk Éva, Klénai Laura, Vízhányó Tímea), de tetszett az Erőszak, az Álarc és a Szárnyalás is. A táncok többségében volt lendület és kifejező erő, az egyes balettelemek nehézségi foka is komoly próba elé állította a táncosokat. Néhány jelenetben arra is felfigyelhettünk, hogy eltűnik a lárvaarc, átadja a helyét az igazi érzéseket, az örömöt vagy éppen a megrendülést kifejező arcjátéknak. A zene, a koreográfia és az előadásmód együttesen nyújtotta azt az élményt, amelyet elvárunk a balettól. A jövő. A Katherine En- semble-nek vannak már vezető táncosai. Közülük is kiemelkednek Klénai Laura és Vízhányó Tímea, de a nyomukban ott vannak még vagy hárman. Szerencsére az együttes három fiatalembere jól bírja a megterhelést, de jól is táncolnak. Úgy gondolom, hogy több fiúra lenne szükség, ami lényegesen kitágítaná a koreográfiaírás lehetőségeit. Aztán pedig: annak ellenére, hogy a hölgyek nagyon fiatalok (tizenhat-tizenhét évesek), néhá- nyan már „kinőtték” a balettcipőt, s a testalkatuk sem sokáig teszi lehetővé a pályán maradást. Nagy gond tehát az utánpótlás. Ezt nyilván Vízhányó Katalin is tudja, az is bizonyos, hogy megszállottságát ismerve, az együttest ezen a buktatón is átsegíti. Mindemellett — s ezt a baletttgála is bizonyította —, szükséges és lehetséges is a koreográfiák nehézségi fokát növelni, mert a táncosok képesek megfelelni a magasabb követelményeknek is. Erre jogosít a balettgála gondolata is: remény és derű. Szekeres Tibor felvétele A z Ágota-pusztába vezető szekérutat villámsújtotta nyárfák, meg fűzfák szegélyezték. Amelyik még ép volt, az is kókadozott. Úgy mozogtak a rekkenő légben a portól fakó levelek, akárha önmagukat legyeznék a tikkadtfák. Gyorsan haladó kordé porzott az úton. Egy ló húzta a könnyű járművet, és ketten ültek rajta. A fiatalos, kövér, mi- cisapkás, gondosan beretvált, nyakkendős úr mellett szikár, szürke, mogorva, koros paraszt billegett. O fogta a hajtószárat. — Csakugyan kellek én ide? — kérdezte a puhatestű. Levette micisapkáját és gyűrött, elázott zsebkendőjével újra la- pogatta verejtékező homlokát és tarkóját. — Úgy akarom, hogy semmi se legyen törvénytúlsó — húzta ki nyakát az amúgy is jó fejjel magasabb paraszt. — Ügyvéd legyen ott, amikor szembenézünk. Enyém az a juss! Ha akarja, ha nem — ide kell adnia azt a boronát! Nem örült az ügyvéd, hogy jelen kell majd lennie. Hiába sütött hétágra a nap, sötétnek találta maga körül a világot. — És messzire megyünk még? — kérdezte kedvetlenül. — Oda — mutatott az idős paraszt az ostornyéllel egy bizonytalan távolságban reszkető-remegő facsoport felé. Nagyon bánta már a doktor, hogy elvállalta ebben az ügyben a jogi képviseletet. Ez a mellette billegő vén bolond kilépett, mert magángazda akar lenni. Ott, annak a tanyának a környékén elásta boronáját az apja, amikor annak idején belépett, mert azt menteni akarta. Az most a visszaszerzendő juss. Ámde aki most ott lakik, az nem akarja visszaadni... Nem is tanya volt a tanya, csak egy sárral vert falú szalmakunyhó. A szalmán tökindák tekergőztek, amiket azért dobált fel a kunyhó lakója, hogy védje a tetőt a viharok ellen. Három kopasz jegenye, két ványadt szilvafa, egy vedlett gémeskút, meg néhány takarmánykazal övezte a kunyhót. Húsz méterrel távolabb karámmal kerített, sovány tehenek nézték a semmit, és megemeltfejjel kérődztek. —Maga itt a gazda ?—szólt barátsággal a kunyhó előtt várakozó emberre az ügyvéd. Szándékosan ügyelt rá,n hogy ne legyen ellenséges. O itt a Jog, őneki elfogulatlannak illik lenni. Fürgén lépett le a kordéról, mert örült, hogy vége a sivatagi utazásnak. — Inkább cseléd — mormogta az ember. Két méter magas is lehetett, ha kihúzta volna magát, de nem tehette, mert a munkától görnyedtté lett a testtartása. Énnek, valamint előrehaladott korának ellenére roppant erőt sejtte- tett. Karjait könyékben kissé behajlítva tartotta, miáltal két lábra állt medvének tűnt. Nagy üregű szemei bagolyra emlékeztették az ügyvédet. Időnként összevonta lassan szemhéjait, mint a bagoly, s mintha álmos lenne. Foltozott, fakó ingben és madzaggal derekára kötött, durva szövésű nadrágban volt. Mezítelen lábujjai között felfelé türemkedett a por. A kordés paraszt abrakos tarisznyát húzott a ló fejére, azután azt mondta: — Mennénk tán beljebb. Vékony vályogfal választotta ketté a kunyhó belsejét; nagyobbik fele istálló volt, amiben kajla fülű csacsi szo- morkodott. A másik rész lakótér volt, dikóval és néhány gyalogszékkel. Istállószag Orosi ll. Theodosius
