Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-27 / 22. szám
1994. január 27., csütörtök HÁTTÉR Állami támogatás nélkül A beruházásokra a társulás is nehezebb, ha nem hátrányos helyzetű egy település Az új (magán)gyógyszertár Vasmegyeren A szerző felvétele Györke László Vasmegyer (KM) — Vas- megyer 1556 lelkes település a megyeszékhelytől alig húsz kilométerre. Éli csendes hétköznapjait, látszólag valamivel kevesebb gonddal, mint az átlag szabolcsi falvak. Látszólag... ...mert van egy viszonylag jól prosperáló üzem itt, a Nyír- frost, amely egyrészt enyhít a foglalkoztatási gondokon, másrészt a helybeliek jobbára a hűtőházzal szerződnek mezőgazdasági termékeikre. Ezenkívül itt nem áll a csőd szélén a szövetkezet. Még nincs gáz Arról még azon frissiben hírt adtunk, hogy Vasmegyeren kiépült a telefonhálózat, 125-en jutottak egyenként 20 ezer forintért fővonalhoz. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik lakóházban van crossbar. Nem kétséges, hogy ebben jelentős szerepe volt ugyan a Nyír- frostnak, ám végül is önerős beruházásról van szó, hiszen az egy vonalra eső költségekből az önkormányzat 25 ezer forintot átvállalt. Az idegen azt hinné, ha az infrastrukturális beruházások közül már a telefonon is túl vannak, akkor itt jóval előrébb tartanak, mint a környékbeli településeken. Akkor lepődik csak meg, amikor megtudja: gáz még nincs Vasmegyeren. Vajon nem ébredtek idejében? — Szó sincs róla — mondja Hostyisovszki István jegyző — egy halom pályázatot nyújtottunk be. Eredménytelenül. — Ennek az a háttere — veszi át a szót Szabó József polgármester—, hogy Vasmegyer nem hátrányos helyzetű, ezért állami támogatásra nemigen számíthatunk. Paradox helyzet, hiszen a térség megkapja az állami támogatást, de ez a település szigetként — nem. Ez még bonyodalmakat is okoz, hiszen azok a települések, melyekkel társulhatnánk, társulhattunk volna a gázberuházásra, jobbára hátrányos helyzetűek. Ha viszont nekünk az egész 65 milliós beruházást a magunk erejéből kell megvalósítani, hogyan tudjunk társulni? — Azt sem értjük, hogy milyen ismérvek szerint történik a besorolás — veszi át a szót Hostyisovszki István. — Hiszen ha a földminőséget veszik alapul, akkor az nálunk 11 aranykorona, míg a támogatott Nagyhalászon 16. A munkanélküliek száma nálunk is meghaladja a 200-at. Még csak a földhasznosítási támogatásból is kimaradtunk... A gázról azonban Vasmegyer sem szeretne lemaradni. Közvélemény-kutatást végeztek a faluban. A megkérdezettek 60 százaléka vállalja a megyei átlagnál magasabb hozzájárulást (50 ezer forintnál is többet csonkonként). Ám a lakossági hozzájárulás összesen nem teszi ki a költségek felét. Ezt valahonnan elő kell teremteni. — A minap volt testületi ülés, amelyen döntött az önkormányzat: vágjunk bele. A hiányzó összeget kénytelenek leszünk hitelből előteremteni — mondja Szabó József. (Hogy mikor lesz belőle valami, azt ma még nem lehet tudni. Csak a kívánságukat ismerjük: az elkövetkezendő két évben szeretnék megvalósítani a gázberuházást.) Hitelből Az önkormányzat egyébként — ugyancsak saját erőből — számos közintézményt felújíttatott a ciklus első két évében. Ilyen a kultúrház (födémcsere, berendezés), az egészségház, az iskola (tetőszerkezet rendbehozatala, vizesblokk létesítése), valamint a polgármesteri hivatal felújítása. A belterületi utak — mintegy tíz kilométert tesz ki a hálózat — háromnegyed része szilárd burkolatú. Azt hiszem, mondanom sem kell, ezt is saját erőből valósították meg. Akárcsak a többi települési önkormányzatot, a vasmegyerit is érzékenyen érinti a közalkalmazotti törvény végrehajtása. Számításaik szerint a 9 millió forint állami pénzhez az önkormányzatnak több mint 11 milliót kell hozzátennie. Magánpatika — És még nyakunkon van a vízhálózatért felvett hitel törlesztése is. Lám, a látszólag jobb helyzetben lévő település önkormányzata „fő a saját levében”. Az egyik igen hasznos beruházása az önkormányzatnak a Primula Gyógyszertár létesítése volt az egykori pártház első szárnyában. Czompa Bertalan magángyógyszerész szerint az elöregedő településen létfontosságú egy ilyen patika, hiszen, sajnos, egyre többen szorulnak gyógyszerfogyasztásra. — Nemcsak időt, de pénzt is takarítanak meg a helybeliek — mondja a gyógyszerész. — Előnye a magánpatikának, hogy nincs megszabva, honnan szerezze be a gyógyszert, tehát rugalmasabban tudok alkalmazkodni az igényekhez — teszi még hozzá. Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e élni egy ekkora településen magánpatikusként, a gyógyszerész válasza: igen. Persze, csak akkor, hogy egymaga a főnök és a beosztott. O cskapiac? Az is. Bolhapiac? Olyasféle, vagy inkább annak egy sajátos változata. Mert ezen a Tokaji út mellett fekvő, városszéli területen szinte mindent lehet kapni, amit autó(busz) elbír, ember szétszedhet, összerakhat, mozdíthat, legyen az vadonatúj vagy ósdi fém-, fa-, üveg-, porcelán- és műanyag tárgy, ruhanemű vagy bőrárú. Magának a vásárnak pedig — s különlegessége ebben rejlik—van valami kelet-európaias, népek kavalkádja jellege. Voltam már itt fullasz- tó kánikulában, avar kavaró őszi szélben, szemergő esőben, ropogó fagyban. Egy alkalommal — nagy pelyhek- ben szakadt épp a hó — messziről érkezett vendégeimmel indultunk ki szétnézni. Útközben arról beszélgettünk, érdemes volt-e autóba ülni, találunk-e majd egyáltalán valakit a kágéestén. A piac tele volt. Az árusok— a módosabb sátrasokat és a járműtulajdonosokat kivéve — álltak a hóesésben, a portékák felett viszont nejlon feszült. Az üzlet folyt zavartalanul. Egyértelmű dicséretet a város e szegletéről még nem hallottam. Ismerőseim (né- hányukat nem számítva) kétféle módon viszonyulnak hozzá. Az egyik táborhoz tartozók szörnyülködnek rajta, s lehetőleg feléje se mennek. A másik csoport tagjai is szidják, viszont ha ott vagyok, lépten-nyomon beléjük botlom; ez esetben mosolyogva intenek, majd szorgosan vizsgálódnak tovább az em- berdzsungelben. E furcsa zsibvásár egyes jelenségei kétségtelenül ta- szítóak. A felgyűlt szeméttől, hulladéktól olykor felkavarodik az ember gyomra, a tömeg egyszer sárban tapics- kol, máskor sűrű porfelhőben hullámzik, a hangosbemondó pedig alkalmanként zsebtolvajok, csalók jelenlétére és buzgólkodására hívja fel a figyelmet. A piac ugyanakkor valóban tele van olcsó árukkal, s a kíváncsi nézelődő sok érdekességet láthat a földre terített lepedőkön, a polcokon, s az autók motorházának fedőlemezén. Régebben hatá- ■ rozott céllal róttam az eladók sorai között a kis utcácskákat, kerestem ezt, azt, amire szükségem lett volna, ám a megvásárolni szándékozott dolog rendszerint éppen hiányzott a kínálatból. Lassanként aztán hozzászoktam, hogy itt egyszerűen csak figyelni kell, beszédbe elegyedni az árusokkal (mindezt fel lehet fogni úgy is, mint a szórakozás egy formáját), s ha tetszik valami, jöhet az alku, esetleg a vétel. Alkudni persze nem lehet, nem is szükséges mindenkivel. Egyes elárusítók nem engednek az árból, s ezt nyomatékosan rögtön közlik is a vevővel. Ezektől a kereskedőktől a legritkább esetben vásárolok. A filléres háztartási cikkeket kipakoló kárpátaljai nénikkel viszont szé- gyellek alkudni, nem is szoktam soha. Találhatók végül a piacon olyan árusok, akik maguk bíztatnak alkudozásra, s talán meg is sértődnének, ha az ember nem lenne hajlandó egy kis árvitára. Velük szívesen vállalom e sajátos társasjátékot, melynek általában megegyezéses döntetlen a vége. A piacolók e típusába tartozók között láttam eddig a legtöbb olyan arcot, mely a rávésődött sorssal együtt külön tanulmányt érdemelne. A vásári forgatagban nemrég egy berakásos nyelű, szép kést pillantottam meg. Keleties arcú nő kínálgatta — nem túl drágán. Egykettőre megvettem. Kezembe véve láttam, hogy a törökös formájú penge egyik oldalán számomra ismeretlen jelekkel írt szentencia ékeskedik. Mit jelent ez? — kérdeztem oroszul. — Allah megvéd — hangzott a válasz ugyancsak oroszul, s az enyémhez hasonló gyarló kiejtéssel. Any- nyit még sikerült megtudnom, hogy frissen szerzett kincsem, miként áruba bocsátója is, Üzbegisztánból érkezett Nyíregyházára. A kés szobám falán függ azóta, s ha a huzat meglegyinti, csengve- bongva himbálódzik. Para- zsas fényű tükre mélyén ilyenkor — úgy képzelem — egy régi üzbég kovácsmester szorgoskodik, ki a maga korában hűen munkálta e nyersforma világot, s ezért Allah megengedte neki, hogy e kicsiny térben életre keljen, s örvendjen újra üllőnek, verőnek, vasnak. Választás előtti vita Balogh Géza D úl a vita a választásokról. Szerencsére nem az aktus szükségességét vitatják a pártok, a különféle társadalmi szervezetek, csupán az időpontban térnek el a vélemények. A hét elején a köztársasági elnök is összehívta a parlamenti pártok képviselőit, de az ország a találkozó befejeztével sem lett sokkal okosabb. Csak annyi a biztos, hogy a választásokat május 2-a után lehet megtartani, ám ezt eddig is tudtuk. Az időpont kijelölése természetesen az elnök kompetenciája, de igyekszik figyelembe venni a pártok véleményét is. Nincs könnyű dolga, hiszen némi túlzással, ahány párt, annyi vélemény. Az egyik legfontosabb szempont: minél kevesebb pénzbe kerüljön. Ha ezt vesszük, akkor a szombati, vagy vasárnapi voksolás lenne a legkézenfekvőbb, hiszen ha hétköznap kellene mennünk szavazni, akkor a legtöbb üzemben leállna a termelés, gyengítve az amúgy is harmatos gazdaságot. Az elmúlt évtizedek hagyományai is a vasárnap mellett szólnak. Egyes pártok vezetői azonban hallani sem akarnak a vasárnapról, mert szavaikkal élve, attól kell tartani, hogy a papok a vasárnapi misén esetleg befolyásolhatják az embereket a választásukban. Azaz, a keresztény elveket valló pártok helyzeti előnyhöz juthatnának a liberálisokkal, a szocialistákkal szemben. Nemcsak ők aggódnak azonban, hanem a vasárnap mellett kardoskodók is. Ők attól félnek, ha hétköznap lenne a választás, akkor a munkahelyek többségét uraló szakszervezetek befolyása érvényesülne, s az együttműködésük révén a szocialisták, netán a liberálisok kerülnének előnyösebb helyzetbe. Nem tudom, ilyen helyzetben mi járhat a köztársasági elnök fejében, én az ő helyében rettenetesen ne- kibúsúlnék. Hogy a demokrácia negyedik évében ide jutottunk. Hogy a pártok szemernyi jó indulatot sem tanúsítanak egymás iránt, hogy a másik ténykedésében azonnal a rosszat feltételezik. És ezt harsogják is. Ha nem vigyáznak, a választók bizony el is hiszik a vádakat. Ez lenne az igazi büntetés..., ha az ország annyi felé szakadna, ahány párt csak létezik. Akkor aztán tényleg megnézhetné magát ez az ország. Pártállástól függetlenül. ízlés és gusztus Kovács Éva icsérem vagy kriti- # 1 zálom, de ha tehe- 1S tem, mégis mindig megnézem a televízió Hét című műsorát. Hagyjukmost az eddigieket, mert a legjobban talán a legutóbbi adás bosszantott fel. Mint legtöbbször, most is szerepelt egy falu-riport, mely azt volt hivatva bemutatni, hogyan élnek, miképpen gondolkodnak a kisemberek, sorsuk, mint cseppben a tenger, tük- rözik-e az ország gondjait. A szándék dicséretes, hiszen Magyarország nem csak a város, nem csak Budapest, s épp ideje, hogy a riporterek közül valaki végre veszi a fáradságot, s rendszeresen falura utazik. Most éppen egy egykori párttitkár, mai polgármester volt soron, talán azért is, mert ebből a „fajtából” ma igen sokat találhatunk széles e hazában. A riportalany elmesélte, hogyan választották meg párttitkárnak annak idején, majd miképp lett belőle, a közvetlen környezetében élők bizalmának köszönhetően mára polgármester, a falu első embere. Mondja — hangzott a kérdés, ha nem is szó szerint — maga mindig megbízik az aktuális rendszerekben? Igen, de nem vakon — jött rögvest a felelet, majd számomra a megdöbbenés. Mert a válasz utáni pillanatban egy mindkét szemére megvakult idős embert mutattak, mint valami idétlen, de annál beszédesebb illusztrációt, s az illető nem kevesebbről, mint arról győzködte a riportert és a hallgatót, hogy lám, ő, — ha úgy tetszik — vakon is bízik a kormányban, ahogyan fogalmazott, jó viszonyban van vele, bár mint huncutkás mosollyal hozzátette, a dolog igencsak egyoldalú, mert közelebbi viszony nem lévén közöttük, a kormány tagjai nemigen tudhatnak erről... Teljesen mindegy ki melyik párttal szimpatizál, kivel ért egyet, kire készül voksolni. Még van időnk gondolkodni, ígéreteket és fogadkozásokat hallgatni, a lényeg, a hangsúly nem ezen van. Inkább azon, hogy egymás meggyőződését tiszteletben kell tartanunk. ízlések és pofonok különbözőek, a vita tehát felesleges. Nem a riport tartalmával, sokkal inkább a mondanivaló megjelenítésével van bajom. Az sem kizárt, hogy kevesen vagyunk, akiknek ez az ízléstelen, erőltetett képszerkesztés feltűnhetett. Talán az is lehet, hogy semmi szándékosság, semmi didaktika nincs a dologban, véletlen volt az egész, a dolog magától sikeredett ilyen szánalmasra, nevetségesre. Egy bizonyos: amíg néztem és hallgattam a szerencsétlen vak embert, nem tudtam eldönteni, dühöngjek, vagy nevessek azok miatt, akiknek ez az idétlen riport köszönhető...
