Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-26 / 21. szám
1994. január 26., szerda HÁTTÉR Világjáró lábbelik a Szamosból A csengeri cipőgyár nélkül már sokan a temetőben kötöttek volna ki Három szalagon huszonötféle cipő készül a csengeri asszonyok keze nyomán a Szamos Kft.-ben Galambos Béla felvétele Csenger (KM - GB) — Amikor a sikeresebb csengeri „cipőgyár” felől érdeklődik az újságíró a szatmári kisváros egyik főtéri üzletében, szinte felcsillan a szeme az útba igazítónak. Készségesen elmagyarázza, hol találni az üzemet, de a végén miheztartás végett még azért hozzáteszi: „aztán úgy írjon róluk, hogy a Szamos Kft. nélkül itt már sokan a temetőben kötöttek volna ki!” A csengeri sportpálya közelében lévő cipőipari üzem kapuján nem sétálhat csak úgy kibe az ember. A portás ki is nyilvánítja rosszallását, amikor utánam szólva megállít, aztán megenyhülve mondja: ,.Juhász János ügyvezető igazgató Nyíregyházára ment, de a helyettesét megtalálja hátul az irodában.” A számítógépekkel felszerelt, a szükségesnél semmivel sem nagyobb, korszerű irodában a cég két gépkocsivezetője várakozik. Az egyik most érkezett Németországból, a másik, amint megpakolják a teherautót csengeri cipővel, már indul is ugyanoda. A francia határhoz közeli, 1700 kilométeres távolságra lévő célállomást négy nap alatt járják meg a kft. zárt Renault tehergépkocsijai. A sofőr-történeteket elhallgatnám órákig, de betoppan a majdnem a déli harangszóba csúszott kései reggelizésből Orosz Tibor, aki a jelenleg gyártott modellek mintadarabjait rejtő másik szobába tessékel. Német kapcsolat — Négy évvel ezelőtt negyvenötén alakítottuk meg a Szamos Kft.-t. Valamennyien olyan cipőipari szakemberek, akik addig a régi csengeri cipőgyárban dolgoztunk — vezeti be a cég termelésirányító vezetője a jelenlegi helyzetükről adott tájékoztatást — Az eltelt idő alatt folyamatosan fejlődve ma már 240 dolgozót foglalkoztatunk. Egyike vagyok annak az ötfős stábnak, amelyik az üzemet irányítja. A kezdeti tapogatódzó lépések, piackeresési időszak után rátaláltunk arra a német partnerre, akivel azóta is dolgozunk. Élő a kapcsolat a németekkel, akik — mint kiderül — éppen az előző napon jártak a Szamos parti városban, hogy megbeszéljék az idei őszi-téli modellek gyártásának előkészítését Egy szakemberük most is az üzemben tartózkodik, hogy a szalagokon folyó munkát ellenőrizze, és ha kell tanácsokkal segítse a csenge- riekeL No, nem mintha problémák lennének az itt készült cipők minőségével. Éppen ellenkezőleg. — A minőségellenőrzést a termelési folyamat több pontján végezzük—mondja Orosz Tibor— így a kész termékek között selejt elméletileg nem fordulhat elő. Mindenesetre a külföldi vevőnkhöz csak száz százalékban első osztályú áru kerülhet ki. Az üzemünk teljes termelését a német piacra szállítjuk. 1993-bai\129 féle modellből közel 350 ezer párat gyártottunk partnerünknek, áld Németországban és szerte a világon értékesítette azokat. A piacon csak úgy tudjuk megállni a helyünket, ha tartósan kiváló minőséget állítunk elő és abszolút pontossággal tartjuk a szállítási határidőket Szorgalmas asszonyok A tavalyelőtt épített új üzemcsarnokban három. tűződei szalagon szorgalmas asszony kezek munkája nyomán áll össze a nyugati cipőboltok tavaszi-nyári kínálatába illeszkedő huszonötféle, kényelmes, esztétikus utcai lábbeli bőr felsőrésze. A hozzávalókat a német megrendelő szállítja, a csengeriek egyelőre csak a szaktudásukat és precíz munkájukat adják hozzá. Az emberek jó hangulatban dolgoznak, elégedettek a helyzetükkel. Vállalt kötelmek Mint elmondják mindannyian egy műszakban dolgoznák. A kisgyerekes anyák problémáihoz alkalmazkodva az üzem vezetése egy külön szalagon rugalmasabb munkabeosztást alakított ki számukra. Bár az év nagy részében feszített a munkatempó, s nem sok lehetőség van a pihenésre, évente kétszer két hétre mindenki elmegy szabadságra. Nyár elején és ősszel áll át ugyanis az üzem az ellentétes szezon modelljeinek gyártására s ekkor kell kivenni a szabadságot. Ezt a kötöttséget azonban vállalták a dolgozók. Annál is inkább, mert az októberi két hét nagyon jól jön legtöbbjüknek, hiszen mint Csenger- ben annyi embernek, otthon az almáskert, amit le kell szüretelni. Ez az eset arra is példa, hogy harmonikusan lehet egyeztetni az egyéni érdekeket, és a munkahely értékteremtő tevékenységét. Amikor megnéztük az üzemet, s a kész cipőkkel megrakott, indulásra kész teherautónál megállva még utoljára az idei tervekről kérdezem, Orosz Tibor csak ennyit mond: „még jobban akarjuk végezni azt, amit eddig, mert legfőbb célunk, hogy a meglévő piacunkat megtartsuk.” A szokásos csattogás hallatszott a telefon- fülkéből, de a szokottnál talán hangosabban. A járókelők meg sem hallották, vagy ha igen, megállapíthatták magukban, hogy valakinek megint elnyelhette az ötforintosát a készülék, ezért akarja szétverni a berendezést. Ha felfigyeltek volna se igen tettek volna semmit, mivel a telefonálók ketten voltak, és gondosan válogatott ruházatukról a kevésbé hozzáértők is megállapíthatták, hogy ezek bizony nehézfiúk, nem ajánlatos beleszólni az életükbe. Valaki mégis odalépett, és kinyitotta a fülkeajtót. — Van valami probléma? Miért akarjátok szétverni a telefont? — Mi a fene közöd van hozzá? Örülj neki, hogy nem téged verünk, és menj szépen tovább. — A közöm csak annyi, hogy másnak is szüksége lehet rá. Azért mondom, hogy hagyjátok békén, ha már úgyis rossz. Felesleges jobban elrontani. Közben a járókelők is felfigyeltek az eseményekre, és néhányon meg is álltak, mivel ígéretes ösz- szecsapás volt várható. Legalábbis az egyre durvuló jelzők, amiket a nehézfiúk zúdítottak a közbelépő családfájára, erre engedtek következtetni. Egy nénike nekibátorodva közbe is szólt: — Látod, pont ezért nem félek tőletek. Hogy én ki vagyok, az egyébként mindegy, de hogy ti szépen bemutatkoztatok, az biztos. Akármit is csináltok, csak ti járhattok rosszabbul. — Hova a fenébe, miféle — Tudja maga, ki ez az ember? Hogy mer vele így beszélni—Kiabálta az egyik nem szelíd bőrruhás felé, pedig maga sem tudta. —Hallgasson mama, mert kiütöm a parókája alól — jött a válasz. A néni megijedt és továbbment. A többiek érdeklődve várták a fejleményeket, természetesen kívülállónak álcázva magukat közönyös arckifejezésükkel. Pedig nem csak nénikék voltak közöttük. — Tényleg, ki a fene vagy te, hogy ilyeneket mint mi, mersz kóstolgatni? Csak azért nem ütünk meg, mert félünk, hogy összetörnél, mi meg mehetnénk a sittre. tanyára kerültünk mi, hogy ilyen okos csókák mászkálnak az utcán? Ha már ilyen okos vagy, legalább azt mondd meg, hol van itt a BUSZACSA? — Csak nem „fővárosiak" vagytok? — kérdezte a hétköznapok hőse, az „ö”-t szándékosan olyan röviden ejtve, ahogyan csak tudta. — Akkor nektek igazán nem jelenthet gondot egy ilyen kis tanyán, mint ez eligazodni. Ha előbb kérdeztek, bizonyára válaszolok, de most valahogy nem vagytok jó nálam. Kérdezzétek azokat, akik itt körbe állnak minket. Biztosan szívesen segítenek, hiszen olyan megnyerő a modorotok. Miután senki nem akart útbaigazítást adni, talán szolidaritásból, vagy talán csak kívülálló státusát megőrzendő, hősünk így folytatta: — Úgy látszik, nem szeretnek benneteket errefelé. Én azért segítek rajtatok. Mennyit is nyelt el a telefon? Na jó. Itt van tíz forint. Hagyjátok békén ezt a készüléket, és keressetek egy másikat. De olvassátok el, hogyan is kell telefonálni. Azzal sarkon fordult, és lassan elgyalogolt. Miközben hallotta, hogy az erősfiúk tovább nyüstölik a befuccsolt eszközt, tántoríthatatlansá- guk bizonyságaként, azon gondolkodott, hogy talán jobb lett volna egyszerűen útbaigazítani őket. j-C gy a telefonrongái j lást is beszüntethette volna, és ő sem rombolta volna tovább a fene gyerekek amúgy sem épületes személyiségét. Végül azzal nyugtatta meg magát, hogy neki is lehet egy gyenge napja, amikor ő akar felülkerekedni. Munkássors Nábrádi Lajos y—f zekben a napokban i-j a mátészalkai ERD- J-J KOM Kfi.-től 150 - 160 munkást bocsátanak el. Az egykor oly nagyfatelepen maradnak még hatvanon. Cseppet sem irigylésre méltók azok, akik kiválogatják a elbocsátandókat, döntenek sorsukról, családjuk sorsáról. Rögtön felmerül a kérdés: ki, vagy mi védi mostanában a munkásokat? Adódhat a válasz: többek közt a szakszervezet. Erre a válaszra a munkások többsége csak legyint. Ez nagyobb részt érthető, hiszen a mátészalkai üzemből máris elbocsátották a szakszervezeti tisztségviselőt, aki önmagát sem tudta megvédeni. S ez a példa nem egyedi. Negyven évig agyon koptattuk ezeket a kifejezéseket: munkáshatalom, szervezettmunkásság, nagyüzemi munkásság. Hogy munkáshatalom nem volt, azt most már tudjuk. De szervezett munkásság volt, s nagyüzemek is voltak. S a szak- szervezet — bármilyen furcsán hangzik ma egyesek fülében — tudott eredményeket felmutatni. Érdekvédelmifeladatokat is sikerrel látott el. Cseppet sem sírjuk vissza ezeket az időket. Mi nem, de a munkások? Kérdezzük meg csak őket! De ki szólítja meg mostanában a munkásokat? A pártok többsége nem. A pártok többsége inkább az értelmiségiekkel és a fiatalokkal foglalkozik. A mezőgazdaságban dolgozó „kisemberekkel” több párt és több szervezet foglalkozik. De hová forduljanak a kőművesek, a lakatosok, az asztalosok, s a többiek? S ki fordul igazán feléjük? A tévében, az újságok hasábjain hónapok óta szinte ugyanazok nyilatkoznak, a témák is majdnem ugyanazok. A munkások megnyi- latkoztatásai olyan ritkák, mint a fehér holló. Ha a gazdasági fellendülést óhajtjuk, akkor ezt ipari munkásság nélkül nagyon nehéz. Ehhez pedig az ő véleményükre is szükségünk van. A kellemes tavaszias idő talán az oka, hogy holtszezon van a Tüzép-telepeken Harasztosi Pál felvétele A kút és kávája Balogh József y y all gat om a rádió- l—l ban a kárpátaljai J. JL asszony mondatait. Nem tudom eldönteni, panaszkodik vagy örül, mert arról beszél: milyen jó, hogy a magyar parlament rájuk is gondolt, amikora kárpótlási törvényt meghozta, ő is kap 300 ezer forint körüli kárpótlást, 'mert a fér je is megismerte annak idején, mi az a málenkíj robot. Pereg a beszélgetés, megtudom, hogy ő — ők — csak Budapesten vehetik át a kárpótlási jegyet, de hajlott korára való tekintettel egyedül már nem mer útnak indulni. Kísérőt fogad, persze annak is ki kell váltani az útlevelet, annak is meg kell venni a vonatjegyet, annak is fizetni kell a szállodát, mert egy nap nemigen járható meg ekkora út. És a gond még csak azután kezdődik. Akkor, amikor megkapja a kárpótlási jegyet. Hazavinni teljesen felesleges, itt eladni pedig — mint sürgős esetekben minden másért — ezért sem fizetnek meg. Marad a tőzsdei ár, a kótyavetyélés 60- 70 százalékért, majd a felelős, vagy felelőtlen döntés: neki merészkedjen-e ennyi pénzzel a határnak. A forintot kivinni devizabűntett, elkölteni annak veszélye nélkül, hogy alaposan megvámolják, szinte lehetetlen. Akkor most mi legyen? Kérje, hogy emeljék meg a nyugdíját, aztán mire átszámítják kupp ónra, vagy rubelre, már hajítófát sem ér? Hagyja itt valakinél, s havonta jöjjön elkölteni belőle annyit, amennyit büntetlenül képes hazacsempészni? Az asszony a műsor ideje alatt nem tudta meg, s talán azóta is kesereg, hogy nincs ekkora gond, mert a rendelet végrehajtási utasításában úgy szabályozták: legyen lehetőség a kárpótlásként kapott összeg hazavitelére. A zt mondja a kormányrendelet: a devizakülföldi a részére kiállított kárpótlási jegyet devizahatósági engedély nélkül külföldre kiviheti, külfödről behozhatja, belföldön devizabelföldinekforint ellenében átruházhatja. SllISil? Keiet-Magyarország 31
