Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
1994. január 22. Barangolás Györke László A lkalmi út volt. Sok izgalommal, bosszan- kodással. Még több tanulsággal és szomorúsággal. Dr. Szilassy Géza, a Máltai Szeretetszolgálat megyei szervezete világi vezetőjének, országgyűlési képviselőnek hívó szavára indultam Kárpátalja két városába: Munkácsra és Beregszászba. A szervezet által a megyében összegyűjtött ruhaneműt, a doktor úr által válogatott és , .rendezett” gyógyszereket vittünk az említett két városba. Igaz, itt nem volt árvíz, nem váltak hajléktalanná családok, de a segítség itt is elkel. Sajnos, nem kell ma ahhoz természeti katasztrófa ezen a tájon, hogy létbizonytalanságba került embereket találjunk, akiknek bármilyen adomány a túlélés esélyét jelenti. Mert a túlélésre rendezkedtek be mindazok, akik nem tudnak vagy nem is akarnak a zavarosban halászni. Reggel fél kilencre értünk a beregsurányi határátkelőhöz. Annak ellenére, hogy mindent megszervezett a „csapat” vezetője, elég sokat kellett ácsorognunk, hiszen itt nincsenek berendezkedve teherforgalomra. A segély- szállítmány pedig vámügyi szempontból annak minősül. Ez különösen ukrán oldalon okozott bonyodalmakat. Kedves ismerőssel futottunk össze a határon. Kerényi Gyulával, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége beregszászi járási szervezete nyugdíjas tagozatvezetőjével. — Jó, hogy találkozunk — mondja —, mert szeretném, ha a sajtóban is nyoma maradna annak az önzetlen segítségnyújtásnak, amit ezekben a nehéz időkben kapunk Magyarországtól. Én most egy kamion füstölthús-szál- lítmány ügyében vagyok itt. Az értéke kétmillió forint, a súlya tíz tonna. Nagyon köszönjük a beregszásziak nevében Benza Györgynek, a Tér és Forma Vállalkozási Rt. (Kaposvár) vezetőjének, aki nemcsak az értékes szállítmányt adományozta a városnak, hanem még a fuvarköltséget is vállalta. — Azt is írd be, légy szíves — csatlakozik a beszélgetéshez Tóth Sándor, az Rt. Kaposvári Húsüzemének vezetője —, hogy az ingyenfuvar Vékony Ilonának és a Bese Autó Bt.-nek is köszönhető. Végre indulhatunk is Beregszászba. Ám ott még fel kell keresni a vámhivatalt. Asztély határában megpillantjuk a helységnévtáblát, amely már hivatalosan, cirill betűkkel is Asztélynak van írva és nem Luzsankának. A városba érvén árgus szemekkel kell figyelni a gödröket, ha nem akarunk kárt tenni az autóban. A vámhivatalban közlik velünk, hogy a vámudvar az illetékes a vámkezelésben, menjünk oda. Előbb azonban keressük meg a címzettet — javasolja Szilassy Géza. De milyen igaza volt! Hisz miután felkerestük Pró- fusz Józsefet, a beregszászi római katolikus egyház elnökét, kiderült, hogy a városban nincs parókia. Misézni Nagyszőlősről jár át Sándor atya. Nosza, irány Munkács, hisz ott az előzetes megbeszélés szerint várnak bennünket. Majd ott elintézzük a vámkezelést is. A két város közötti utat (28 kilométer) viszonylag gyorsan megtesszük, az út tűrhető, sőt helyenként egészen jó. Az alsókerepeci erdőből kiérvén balra megpillantjuk a munkácsi várat. Vajon látogatható-e most? Sajnos, nem tudjuk. Csak annyit tudunk meg, hogy rendbe hoztak benne néhány helyiséget. Tavaly Zrínyi Ilona emlékünnepség volt itt. Erről írt a sajtó is. A munkácsi római katolikus templom minden ajtaján lakat. A mellette lévő csodálatos kápolnán megpillantjuk a Máltai Szeretetszolgálat zászlaját. Jó helyen járunk — állapítjuk meg. Csak hát ki veszi át a szállítmányt? Nincs idő tanakodásra, mert már délfelé jár az idő, és gyakorlatilag még semmit nem intéztünk. Eszembe jut a Rákóczi-ház, tudomásom szerint itt kapott helyet a munkácsi Rákóczi-kör is, ők biztos tudnak segíteni. A kastély bejáratánnál semmi nyoma annak, hogy itt lenne a kör irodája. De ha már itt járunk, gondolom, megkérdezem azt a két idős asszonyt, akivel éppen összefutunk. Ruszinok, de ismerik Kornél atyát. Egy kedves öregúr nyomban vállalkozik arra, hogy elkísér, de előbb nézzük meg a magyar középiskolában (nemrég vette fel a n. Rákóczi Ferenc nevet), nincs-e hittanórán. Nem volt. Annyi haszna viszont volt az iskolalátogatásnak, hogy megszervezték a rakodócsapatot. Csapatunk már volt, már csak a címzett kellett, meg egy vámtiszt. A nagy meglepetés akkor ért bennünket, mikor kiderült, hogy egyrészt nem Munkácsra, hanem Ungvár- ra, másrészt nem aznap, hanem két nappal korábban vártak bennünket. A többi stimmelt. No, de ha így alakult, intézkedni kell. Koméi atya nem is tétlenkedett: előkerítette a szeretetszolgálat helyi vezetőjét, aki aztán perceken belül megjelent egy vámtiszttel. — A papíron az áll, hogy Beregszász a címzett — mondja a hivatalos úr. — Ott azt mondták, ha idehozzuk a szállítmányt, itt kell vámkezeltetni — próbálom menteni a menthetőt. — Nu, ladno. (Na, rendben) — mondja és rányomja a bélyegzőt a papírra. Fellé- legzünk. Innen már megy minden, mint a karikacsapás. A szeretetszolgálat jelzését viselő hölgy elmondja, hogy mindennek nagyon örülnek, mert olyan nagy errefelé az ínség, hogy az szavakban ki sem fejezhető. A kápolnát azért is alakították át raktárrá, hogy viszonylag normális körülmények között tudják rendszerezni a küldeményeket. Délutánonként itt válthatják ki a vényeket a betegek. A gyógyszertárakban ugyanis legfeljebb gyógyfüveket lehet venni. Sok munka vár még az aszszonyokra — tudjuk meg Kornél atyától, hiszen a ruhanemű elosztása nem egyszerű. A rászorulók minden családtagjáról vannak adataik. Tehát méret szerint úgy kell elosztani a ruhát, hogy senki ne maradjon ki. Újra Beregszász következik. Itt már járt utunk van, hiszen Prófusz József nyomban nyitja a sekrestyét. Itt nincs a közelben iskola, hát magunk gyürkőzünk neki a zsákoknak, dobozoknak. Ám csakhamar akad segítség: egy tízegynéhány éves kisfiú (később megtudom a nevét is: Petrás Pistike), egy fiatalember, aki csak annyit kérdez, segíthet-e, és egy idős ember. Biztos túl van a hetvenen. Kérjük, csak könnyebb csomagokat vigyen, de ő vitézkedik keményen. Csakhamar átmeneti helyére kerül a rakomány. Közben néhány kétes külsejű asz- szony állja körül az autót. „Majd látod a javát a piacon, mi meg nem kapunk belőle” — így az egyik. „Azok kapnak belőle, akik nincsenek is rászorulva” — tódít a másik. Ám egyiküknek sem jut eszébe, hogy segítsen a kirakodásban... Beregszászban még most van alakulóban a szeretetszolgálat helyi szervezete, amelynek Prófusz József a vezetője. Biztos, hogy nem könnyű tisztséget vállalt magára, hiszen osztani mindig a legnehezebb. Mert sok a rászoruló, s bár valóban rengeteg segélyszállítmány érkezett (azon a héten az itt említetteken kívül még három kamion szállítmány) és Markovics Mátyás felvétele még érkezik ide is, az mindig kevés lesz. Abban egyetértünk, hogy a segélyszállítmányok nem oldják meg a gondokat. Ám azok nélkül még elviselhetetlenebbé válna az az életszínvonal-romlás, amely a gazdasági csőd következtében kialakult errefelé. Találkoztam olyan nyugdíjassal, aki a havi járandóságából két kiló húst tud venni. És olyan tanárral, akinek havi béréből nem futja egy kanna (20 liter) benzinre. Az ideiglenes fizető- eszköz, a kupon inflációja egyszerűen követhetetlen. Bementünk egy boltba, mely a neve szerint elektromos készülékek szaküzlete. Többnyire edények voltak benne és néhány nagyobb barkács- gép. 14 millió kupon volt egy gyalugép. A tanári fizetés meg jó ha megüti a 300 ezret égy óra is el- "Ipk "j múlik, mire I ^ I minden hivata^ los ügyet elinJL T tézünk. Van idő járni még egyet a belvárosban, ahol újra találkozunk Kerényi Gyulával. Arcára van írva, hogy kemény nap áll mögötte. Nehéz próba volt, de kiállta a hetvenet már rég betöltött örökmozgó öregúr, aki a napokban az ezredik kárpátaljai gyereket vitte „vendégségbe” egy kis „jobb életet látni” Magyarországra, főképp Budapestre. Az Isten áldja meg érte, mert ezt, sajnos, sok földije másképp látja, értékeli. Főleg azok, akiknek nem jut — vagy saját véleményük szerint kevés jut — mindabból, amit ő intézett. A munkácsi Rákóczi-kastély ___________________________Ä Kéíet-Mamarorszáfi fUivégi tncííef&te | 15
