Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-03 / 1. szám

1994. január 3., hétfő HATTER Biztosabb saját erőből Nem közösködnek külföldiekkel a köztisztaságért, így csak kisebb áremelés várható V iszik a szemetet cllh cmil rtLvtitLt Kováts Dénes Nyíregyháza (KM) — De­cemberi ülésén foglalkozott a megyeszékhely közgyűlése a Köztisztasági Kft. tevé­kenységének fejlesztésével. Az elképzelések között négy alternatíva szerepelt: a kft. sajáterős hitelfelvétele; hitel- felvétel és önkormányzati tá­mogatás együttesen, üzlet- politikai alapon; csak önkor­mányzati támogatás, illetve külföldi tőkebefektetés. A képviselők az elsőt vá­lasztották, eredménytelennek nyilvánítva a korábban kiírt pályázatot, végül is kizárva a külföldi tőkét. Vélhetően nem akartak beleesni abba a csap­dába, melyet a többségi kül­földi tulajdonlás rejtett volna magában. Soltész Józseffel, a kft. ügy­vezető igazgatójával nemcsak a múltról, de a jövőre vonatko­zó tervekről és lehetőségekről is beszélgettünk. Nyugodt átalakítás A cég korábban állami tulaj­donon, államigazgatási felü­gyelettel működő vállalat volt, utóbbit az egykori tanács látta el. Az önkormányzati törvény értelmében a közüzemi vál­lalat az önkormányzat tulaj­donába került, 1992 február­jában döntött a közgyűlés az átalakításról és a profiltiszítás- ról, egyszemélyes kft. lett szeptemberben. A zöldterület­fenntartást vállalkozókkal old­ja meg a város, és megalakult a parkolókat üzemeltető kft. is, így a Köztisztasági Kft. pro­filjába azóta a hulladékelszál­lítás és -kezelés, a várostakarí­tás és a téli hószolgálat tarto­zik. A közvélemény talán azért is hallott keveset — mondjuk a TÁVHŐ-vel és a SZAVI- CSAV-val ellentétben — en­nek a cégnek az átalakításáról, mert egyszerűen, mondhatni zökkenőmentesen ment, nem kellett a vagyonon másokkal osztozni. Sőt, azokat a va­gyonrészeket, melyre az új kft.-nek nem volt szüksége, a célszerűség és profiltiszítás miatt értékesítették, más célra használják. Az értékesítésből befolyó pénzt pedig a műszaki fejlesztésre lehet fordítani. Tény az is: radikális létszám- csökkenést is eredményezett mindez, a dolgozók száma 55 százalék körüli lett. A működtetés kérdőjelei — Hogyan lehet magasabbb színvonalon végezni ezt a te­vékenységet? — vetődött fel a kérdés. Elsősorban a hulladék- gyűjtés, -kezelés és -szállítás az a feladatkör, melyre jelen­tős nyugati érdeklődés mu­tatkozott, több mint tucatnyi pályázat érkezett be. Ők ter­mészetesen több mint 50%-os tulajdoni részt szerettek volna, s hosszú távú koncessziót a szolgáltatás végzésére. Persze az is nyilvánvaló, hogy nye­reségorientáltak, — különben miért vállalnák? — ez viszont azt a veszélyt rejti magában, hogy jelentősen emelkedne a szolgáltatás díja, egyes számí­tások szerint duplájára is. Ez pedig azzal járna, hogy az ön- kormányzat és a lakosság is kénytelen lenne mélyen a zse­bébe nyúlni, ami a nyíregyházi viszonyokat ismerve fölöttébb kockázatos lépés. A kft. ugyan bizonyos szempontból jól járt volna, hiszen a beruházás ré­vén látványos dolgokat lehet­ne produkálni, új gépeket be­állítani, megoldani a szelektív hulladékgyűjtést. Más kérdés, hazánkban ez igazából meg­oldható-e. Talán a negatív debreceni példa ismerete mellett az is be­folyásolta a képviselők dönté­sét, amikor nem adtak zöld utat a külföldi tőkének, hogy Nyíregyházán a lakossági sze­métgyűjtés és szállítás nincs kényszerhelyzetben, mert a géppark elfogadható műszaki állapotú (1-4 év közötti a zö­me), így azonnali lecserélésük akár pazarlás is lenne. Meg­kezdődött a hulladékgyűjtő edények pótlása, cseréje, a kft. által tulajdonba vétele. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kft. megveszi ezeket, s gyakorlati­lag tőle bérlik a lakóközös­ségek. Ennek az az előnye, hogy a javítást, tisztítást, cse­rét a kft. végzi, nem a lakókö­zösségekre hárul a feladat, mely anyagilag megterhelő. Ráadásul így nincs vita: ki tette tönkre, ezáltal kinek kell javítani, cserélni. Hiszen ma­napság nem a szállítással van a legtöbb gond, hanem azzal: kevés a hulladékgyűjtő edény. A szolgáltatást fejleszteni kell — vallja az igazgató — ennek érdekében mindent megtesznek. Elsődleges helyet kap ebben a hulladékgyűjtés és -szállítás, hiszen a lerakás (különösen az orosi telep fej­lesztésével) hosszabb távra megoldottnak látszik. Tervek a jövőre Kétszázmilliós fejlesztésben gondolkodnak hosszabb tá­von, egyrészt saját erőből és hitelből, másrészt különböző támogatási lehetőségek ki­aknázásával (külföldi pályáza­tok). Igaz, — bár a közgyűlés dönt majd az év első negye­dében — az áremelés elkerül­hetetlennek tűnik az idei sza­bályzórendszert és költség- növekedést figyelembe véve, de talán a tervezett 30-40% nem olyan megterhelő, mintha a duplájára emelnék. Arról nem beszélve, hogy ma a ’91- es árszinten végzik ezt a szol­gáltatást, azóta nem emeltek árat annak ellenére, hogy veszteséges a lakossági sze­métszállítás. Át kell azonban gondolni, mi legyen a díjfi­zetés alapja: a lakók száma, a helyiségeké, az edényzet szá­ma, vagy más. Ebben, s más kérdésekben szeretnék kikérni a lakosság véleményét is.-------------Tárca— M ár megint a fogalma­zás! Forgatom a füzet­ből kitépett lapot, böngészem a ceruzás sorokat, próbálom kihámozni a dolgozatocska lényegét. Szép, egyenletes írás, egyik-másik betűfor­mában már felsejlenek az alakulgató egyéniség félreis­merhetetlen jelei. A „műnek” kompozíciója van, ez is két­ségtelen. Jellemzés a javából, megkezdvén a penzumként kiszabott irodalmi hős bemu­tatását a külső vonásoknál, haladva a lélek, a belső világ nehezebben feltárható tar­tományáig. Kapom tehát a bevezetést, a „tárgyalást”, majd pediglen a tanulságok­tól — eszmei mondanivaló, sőt: írói üzenet! — sem men­tes befejezést, amibe — gon­dolom, ezt szintén a tanító néni sugallhatta — beleve­gyülnek személyes érzelmek, azonosulási szándék a mar­káns szereplővel, eljutva a szimpátia olyan fokáig, hogy a kis dolgozatszerző kinyil­váníthassa: szívesen eltöltene az „illetővel” egy-két hetet a nyári szünidőben. (Hogy iga­zat mond-e? Más kérdés! A dolog írva vagyon, miért ké­telkednénk?) Szóval, látszólag semmi gond a feladat megoldásának a lényegével, a mintegy más­fél oldalnyi szöveg mégis virít a pirossal beszúrkált — a sorok fölé, mellé, alá vésett megjegyzésektől. A javítási vörheny szimptómái, tömege­sen, már-már megalázó men­nyiségben. Próbálok rájönni a vétségek elmarasztalójának a logikájára, s mivel irodalmi közegben „mozgunk", nyelv- használatának, magyarul tu­dásának érzékeny pontjaira, egyáltalán arra: mi az, ami ideális lenne a „felül levő" ízlése és elvárása szerint. A kicsi lány, merthogy mák- szemnyi nő a szenvedő alany, azt közli egyik mondatában: T. (ez a bemutatandó alak nevének kezdőbetűje) úgy negyven év körüli, még nem öreg férfi. Az öreg szó alatt hullámzó, vörös vonal, fölé írva: idős. Kétségtelen, a ket­tő nem egészen ugyanaz. A nüanszbeli különbségek biz­tonságos érzékeléséhez azon­ban a röpke tíz esztendő, amit az épphogy cseperedésnek in­dult leányzó eddig megélt, vajmi kevés. Sebaj! Olvasom tovább a karakterisztikát. Olyan volt a keze — mármint a jóságos szemű, szimpatikus fizimiskájú T.-nek —, mint a tölgyfa. Huhú! Itt már komoly bajok vannak, konstatálom a veressel vastagon kárhozatra ítélt kijelentést. Ez, semmi kétség, képzavar. Mi az már, hogy a keze, mint a tölgyfa?! Miféle szamárság? Olyan erős, netán olyan bütykös­vastag, mint a százesztendős kocsányos, vagy olyan ke­mény? Aztán egyszeriben megvilágosodik minden! Fel­tehetően egy kérges kezű, a munkában megedződött mar- kú emberről szól a fáma, csakhát „félrement’’ valami, ezért hangzik sután az egész. De aztán, mint ahogyan csak pillanatig tartott értel­mem magára találása, ugyan­ilyen sebességgel fogalmazott meg bennem a felmentés, a szavak közötti eltévelyedés megbocsátása. Mert ugyan honnan is tudhatná ez a kis riadtszemű, hogy a nehéz fi­zikai munka milyenné változ­tatja a még oly puhán simo­gatni képes férfikezeket: a tenyérbelsőt, az ujjperceket, miként vastagodik a bőr, sza- rusodik el a hámréteg, kö­vesednek meg a sérülések hegnyomai, azaz: hogyan zaj­lik le a „kérgesedés” folya­mata, amint az élemedett ko­rú (hű, ezt is meg piros tintáz- ná valaki!) fáknál ez szintén törvényszerű. Mert, lévén vá­rosi, értelmiségi, majdnem „steril” iskolai környezetben napjait töltő emberpalánta, talán sohasem látott még testközelből szíkföldrepede- zettségű tenyereket, de még csak kérgestörzsű tölgyma­tuzsálemet sem. rz ötelező olvasmányok, ÍV tesztfüzetek, videofil­mek, hangszalagok, és házi feladatok ingoványában téve- lyeg, szorítja a golyóstollat, nézi az agyonjegyzetelt fogal­mazványt. 0 csupán ízlelgeti édes-szép szavainkat, s köz­ben megkísérli elképzelni a valóságot, amit egyszer azért majd biztosan felfedez magá­nak. Csak engedjék meg neki! Kállai János A tölgyfakezű férfi Nábrádi Lajos A minap tettük közzé la­punkban, hogy az Észak-alföldi Regionális Gazdasági Kamara megyei szervezete 1994 elején önál­lósul, vagyis elválik a két szomszédos megyétől. Szin­tén a közelmúltban írtuk meg, hogy a nyíregyházi Széchenyi utcán lévő átkép­ző központ hamarosan önál­ló lesz, nem Miskolcról irá­nyítják. Az önállósodási fo­lyamat a rendszerváltáskor kezdődött és lassan-lassan véget ér megyénkben és szerte e hazában. Mindjárt felmerül a kér­dés sokakban: Jó ez nekünk, vagy rossz? Az általános felelet bizonyára „jó" lehet. Persze lehetnek, vannak ki­vételek. Az önállóság többek közt azért is jó, mert nem a „nagy testvér" irányit, nem lehet vita a közös pénz el­osztásán. A régi közmondás­ban is van valami bölcses­ség, valami igazság: Közös lónak túrós a háta. Az önállósodásra számos példát lehetne felhozni. A megyei munkaügyi központ például néhány hatáskört „leadott" a hozzá tartozó kirendeltségeknek. Szétvál­tak a közös téeszek, a közös tanácsok helyett önálló ön- kormányzat működik min­den megyénkbeli faluban. Az önállósodásnak az em­berek többsége örül. Örül részben érzelmi, részben anyagi okok miatt. Az érzel­mi okon érthetjük a lokál­patriotizmust, a szülőhely szeretetét. Ami pedig az anyagi okokat illeti... Gon­doljunk csak arra, hogy az utóbbi egy-két évtizedben mennyi vitára adott okot a közös költségvetés éves megvitatása. Általában a nagyobb község többet ka­pott a közös kalapból mint a kisebb. Az önállósodás, az eredeti állapot visszaállí­tása sok helyen nem ment zökkenőmentesen. Szabolcs­ban, a Tisza partján lévő egy nagyobb, meg egy ki­sebb tsz hónapok óta pe­reskedik. A per tárgya a vagyonmegosztás. Nem iri­gyelhetjük azokat, akiknek el kell dönteni: melyik szö­vetkezet hány tehenet, hány erőgépet kapjon... Bizo­nyára kimondhatjuk: az önállósodásban több a jó,' mint a rossz. Csak ne feled­jük: a nagyobb önállóság nagyobb felelősséggel jár. Nyíregyházi szakemberek készítették el azt a lég­párnás járművet, amely vízen és szárazföldön egy­aránt közlekedhet Elek Emil felvétele Kommentár A konok Cselényi György A tervezett gyógyszerár- emelés híréről jutott eszembe: egyik ismerősöm a Hollandiában élő fiát levél­ben arra kérte, küldjön neki ilyen és ilyen gyógyszert, mert ő a csekély nyugdíjából már képtelen megvásárolni. A válasz Tulipánország­ból nemsokára meg is ér­kezett, amelyben a fiú a gyógyszerszedés helyett úszást, futást, mozgást, egészséges táplálkozást és kímélő életmódot ajánlott atyjának. A gyógyszerek ugyanis Hollandiában is nagyon drágák. Amikor a papa ezt a ro­konainak és ismerőseinek elpanaszolta, a felháboro­dás egyöntetű volt: a fiú ko­nok, rosszindulatú, s szé- gyellhetné magát: Az ilyen szívtelen gyereket jobb elfe­lejteni. A Hollandiában élő férfi viselkedését, apjához fűződő viszonyát nem tisztem meg­ítélni. De úgy érzem, a le­vele Magyarország lakossá­ga és a nálunk gazdaságilag fiú fejlettebb országok népe nagy részének életvitele kö­zötti — számunkra kedve­zőtlen — különbségre kívánt rávilágítani, amelyen a vál­toztatást semmilyen korban sem késő elkezdeni. A kezünket a szívünkre téve valljuk be, nálunk tö­megek olyan panaszokkal járják az orvost, a kórházat, a gyógyszertárat, amit egy kicsit okosabb élettel meg lehetne előzni. Hangsúlyo­zom, nem azokról beszélek, akiknek a betegségük miatt nincs más választásuk. De bizonyosan mindenki látott már olyan nőt, vagy férfit, aki a gyógyszerésztől azt kérdezi: jött-e valami újdon­ság, amit még eddig nem szedett? S ha igen, addig jár-kel, erőszakoskodik, amíg meg nem szerzi, még akkor is, ha az egészségi ál­lapota nem indokolja. Az egyre magasabb gyógyszerárak mindenkit sújtanak, de szerintem az amolyan „ha kell, ha nem tablettaszedőkre", vagyis a képzelt betegekre, illetve a pénztárcájukra egyre rosz- szabb világ köszönt. Nézőpont) Önállósodunk Kelet-Magyarország 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents