Kelet-Magyarország, 1994. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-10 / 7. szám
1994. január 10., hétfő HAZAI HOLMI Szerény önkormányzat, adakozó lakók Györke László Encsencs (KM) — Már korábbi beszélgetéseink alkalmával feltűnt, hogy Encsen- csen (és az ebbe a gesztorságba tartozó településeken) például a lakossági hozzájárulás a gázprogramhoz — meg merem kockáztatni — a legalacsonyabb megyeszerte: mindössze 15 ezer forint. Sok települési önkormányzatnak, most fő a feje, hogyan tudja majd kigazdálkodni például a közalkalmazotti törvényből adódó reá jutó többlet- kiadásokat, hiszen a munkanélküli-ellátmányból is egyre többen szorulnak ki. Vajon mi a helyzet Encsencsen? Első: a működőképesség A kérdést Kóródi László polgármesternek és dr. Bihari Károly jegyzőnek teszem fel. —Ha rövid akarok lenni, akkor csak azt mondom — kezdi a jegyző úr —, hogy addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Magyarán: nem tervezünk forráshiányos költségvetést, amennyire csak lehet, kerüljük a túlkapásokat. — Mondjam azt, hogy a polgármesteri hivatalnak van egy szolgálati kerékpárja? — veszi át a szót a polgármester. — De félre a tréfával! Ez takarékoskodás konkrétan úgy néz ki, hogy például amikor egy vihar megrongálta az óvoda tető- szerkezetét, építhettünk volna újat, hiszen szükség lenne rá. De az önkormányzati pénztár csak azt engedte meg, hogy 600 ezer forintból felújíttassuk. Mire jut az idén pénz? A koncepciót a testület már megtárgyalta. Egyértelmű, hogy mérlegelnünk kellett, mi a legfontosabb. Az első a sorban, hogy intézményeink működőképességét biztosítani tudjuk. Az is evidens, hogy a már megkezdett beruházásokat be kell fejezni. Gondolok itt a gázra, mely 80 százalékos készültsége 1993 tavaszán adBútorok Nyíregyháza (KM) — Nem akartam hinni a szememnek. Azt olvasom egy Domus-reklámban, hogy a szerencsés napot kifogó vásárlónak a vételár 99 százalékát visszatérítik. Mivel a hirdetés lapunkban nem sokkal Szilveszter- napja után jelent meg, még gyanút is fogtam: nem kacsáról van-e szó. —Szó sincs róla—nyugtat meg Adám Zoltán, a nyíregyházi Domus ügyvezető igazgatója. — Bár önállósultak országszerte a Domusok, van egy közös akciónk. Ennek lényege, hogy a hónapot lezárván kisorsolnak egy napot Budapesten. Aki ezen a napon vásárolt, annak a következő hónap első vasárnapján az ország minden Domus áruházban — ünnepélyes keretek között — átnyújtjuk a vételár 99 százalékát. Egy másik reklámból arról értesülünk, hogy vasárnap is nyitva tartanak. — Igen, mert 1994 a család éve. A bútorvásárlás pedig — már csak az árak miatt is — komoly családi eseménnyé vált, s erre jobbára csak szabad- és vasárnapokon tudnak együtt eljönni. Izgatottan várom, vajon mennyibe fog kerülni mindez az áruházaknak... tunk be pályázatot egy kilométer hosszú belterületi út portalanítására. Amennyiben elnyerjük, az is elkészül. Sok pénzt emészt fel — hozzávetőleg 6-7 millió forintot — hogy Kóródi László polgármester az intézményekben áttérünk a gázfűtésre. Ez mindenképpen ennek az évnek a feladata. Egymillió forintot tud továbbá biztosítani az önkormányzat arra, hogy mintegy másfél kilométeres szakaszon telepítsenek telefon-gerincvezetéket. Ami a közalkalmazotti törvény végrehajtását illeti, azt kell mondjam, az alsó határt anélkül tudjuk biztosítani, hogy hitelt kellene fölvennünk. —Elvünk, amit már többször is szóvá tettem, hogy a beruházásokat lehetőleg úgy valósítsuk meg — mondja dr. Bihari Károly —, hogy a lakosságot ne hajszoljuk bele tetemes kiadásokba. Hiszen így is a tűrőképesség határán van. Nincs diszkrimináció Sajnos elég magas a munkanélküliség a településen. Egy elképesztő számot mondott a polgármester, mely szerint az eléri az 50(!) százalékot. Persze, ehhez azt is tudni kell, hogy ennek a dél-nyírségi településnek (2100 lakosa van) egy- harmada cigány nemzetiségű, akiknek jelentős része a nyolcvanas évek végéig segédmunkás volt, főként a fővárosban. Most pedig munkanélküli Encsencsen. — A probléma élő, jelenlévő — mondja a jegyző úr. — A munkanélküliségen nem nagyon van lehetőségünk segíteni, viszont, ha segélyről, segítségről van szó — s ezt hangsúlyozni szeretném — nem teszünk különbséget; számunkra nem létezik sem cigány, sem magyar, sem román — csak encsencsi polgár. Viszont különbséget teszünk becsületes és becstelen ember között. —Azt azért nem mondanám, hogy egyáltalán nem tudunk segíteni a munkanélküliségen — így Kóródi László —, csak éppen nem olyan mértékben, mint ahogy szeretnénk, ahogy kellene. Hogyan? Élő példát mondok. Egy ömbölyi vállalkozót ide csábítottunk, aki most indította be varrodáját. Olasz bérmunkáról van szó, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tizenkét embernek ad munkát. Azt már nem is mondom, hogy a magunk eszközeivel, lehetőségeinkkel támogatjuk a vállalkozókat. Az megint más kérdés, hogy Virágh László református lelkész A szerző felvételei például fáj a szívünk napról napra látni, hogyan megy tönkre a még ma is működőképes szeszgyár, mert a gazda, a Vár- dadrink a sorsára hagyta, vevő pedig nem jelentkezik, mert túl drága. De hogy ezt a témát lezárjam: egy biztos, az önkormányzat egyetlen vállalkozót sem juttatott még csődbe például helyi adóval. Mert ilyen lényegében nincs is. Beszélgetésünk során többször is szóba kerül Virágh László református lelkész neve, akit a polgármester kitűnő szervezőnek, közös dolgaikban kiváló partnernek mondott. Vajon a lelkipásztor mily ennek látj a a nyájat? Kinek kell a csoda? — Elég régen, 1959 óta szolgálok itt. Amit az encsencsiek ezen a sívó homokon művelnek, az maga a csoda. Hiszen messze földön híres a dohányuk, almájuk, dinnyéjük, zöldségük. Ám most elkeseríti őket, hogy portékájukat nem tudják eladni, nincs piac. Mint lelkipásztor, azt mondhatom a gyülekezetről: igaz, hogy nem annyira templomosak, mint egykor voltak, de a hitet nem adták fel, az egyháznak nem fordítottak hátat. Csak hát fogyatkozunk... A tiszteletes úr azt is elmondta, hogy az encsencsi református ember — hiszen őróluk szólhat leghitelesebben, mert őket ismeri a legjobban— a szerény anyagi körülmények ellenére is segít azokon, akiknek még nálánál is nehezebb sors jutott. Két példát említ: minden évben gyűjtést szerveznek — a gyülekezeten belül — a nyíregyházi szellemi fogyatékosok szeretetotthona javára — természetben. Ezt maguk az asszonyok szervezik meg, ki mit tud — főként zöldségféléket —, azt ad. Tavaly például 71 350 forint értéket szállítottak a szeretetotthonnak. A másik: karácsony előtt a vajdasági magyarok részére is gyűjtést szerveztek. —Ami kellemes meglepetés volt, hogy száztíz család iratkozott fel az adományozók közé. Összesen 51 200 forint gyűlt össze. Külön szeretném kiemelni özvegy Kóródi József- nét (csak névrokona a polgármesternek), aki először száz, majd pedig plusz ezer forintot adott. Egy olyan özvegyasszony, akinél pedig lett volna helye ennek a pénznek. A vizen egy vadkacsa úszott, gyanakodva figyelte a közeledő csónakot. Az ártér nyárfái között imbolygóit velünk a ladik, s összenéztünk a halásszal. Hát ezt mi lelte? Megszárnyazta volna valami ügyetlen vadász? Hiszen a magányos réce oly ritka, mint a varjú, mely egyedül jár télen. Most pedig tél van, még ha a december bolondját is járatja velünk. Néhány napja megjuhászod- tak ugyan a felhők, de előtte esett, meg esett. S amire régen volt példa, a Tisza kilépett a medréből. Még itt, Tímár alatt is, vízben áll az erdő, az evező tolla a feneket sem éri. De mi az ördögöt keresek én itt, e fodrozódó szabolcsi tengeren az esztendő utolsó napján? Otthon, a városban már megbontották az első üveg borokat, a tűzön rotyog az ünnepi vacsora, s az első trombiták is megszólaltak már talán. Itt azonban csend van, csak a csónak halk surrogása, meg a víz csendes csobogása haitik. Nincs még későn, úgy kettő körül járhat, ám mind öregebb a délután, s ha nem takarnák komor, palaszürke felhők az eget, már az első csillagot is látni lehetne. Feri áll hátul, irányítja a ladikot a most még láthatatlan varsák felé, én meg elől hajtanám, ha nem lenne ilyen csámpás, s ilyen nehéz ez a tölgyből faragott evező. Vén, odvas ficfák—tanúi a régi időknek — mellett sik- lunk. Olyan vének, hogy még emlékeznek rá, az ártéren nem volt mindig ilyen ritka vendég a víz, emlékeznek arra, amikor a távoli morotva még idáig ért, s annyi volt a hal, hogy kilátszott a hátuk. Nem kellett az ő fiatalkorukban imádkozni, jött a Tisza magától is. A halásznak hetente csak egyszer kellett kivetni a hálót..., azon is alig bírt túladni. Jó negyedórája hajtottuk már a hajót, mikor a víz hirtelen szűkülni kezdett, egy régi, nyári gát szorította összébb. Ott, a torokban tűntek fel az első varsák. — Ülj le, mert imbolyogni fog a csónak! — ragadta meg Feri a karót, s emelte fel az első Varsát. Két tenyérnyi kárász lapult benne. A másodikban három, a következőben meg egy kilós- nyi csuka. Aztán semmi. Száz méterrel odébb újabb varsasor állta a halak útját, a zsákmány azonban, ha lehet, még soványabb volt. —Látod, így van ez! — legyintett. — Két hete, mikor megpezsdült a víz, pontyok, harcsák, menyhalak is jöttek, de mióta megbolondították valahol a Tiszát, csak ezt a pár kárászt, keszeget adja. —Ha tudod, hogyfe- lesleges, akkor mért bosszantod magad? — Felesleges? — állt meg kezében az evező.—Ha itt élnél, te meg tudnád állni, hogy ne nézd meg naponta a Tiszát?... Ismersz te bennünket, löki, kanyári, ugornyai halászokat?! Sötétedett már, mire felnéztük az utolsó varsát, s a partnak vettük az irányt. Hallgatag, mogorva fák között vitt az utunk, s akkor már én is erősen eveztem. Feri egy vastag ághoz kötötte a hajót, s nekiindultunk, fel a partnak, az év utolsó éjjelének. A Himnuszig már csak pár óra volt hátra, de mi minden különösebb ceremónia nélkül váltunk el. Hiszen tudtuk, rövidesen találkozunk. Még ha 1994-et írunk is már akkor... Balogh Géza $Z8l\TC»SZtC«l^l fhl511clSZclí ..............:........................,.............. ■■ ■ Magyar periféria Omboly (KM - GYL) — Na, már megint egy firkász — fogad kissé ingerülten Vékony Sándor, Omboly polgármestere.—Sok itt a baj, uram, meg is írták már százszor, a tévé is forgatott itt. Aztán változott valami, tessék mondani? Ilyen bevezető után azt várhattam volna, hogy a tisztességben megőszült hatvanhat éves polgármester kijelenti, hogy nem nyilatkozik. De nem! Jószerivel kérdezni sem kell, úgy „ömlik” belőle a szó. Úttalan utakon — Azt halljuk lépten-nyo- mon, hogy fel kell emelni a vidéket—folytatja Vékony Sándor —, meg hogy a városokat, nagyközségeket úgy kell fejleszteni, hogy a kicsik ne szenvedjenek csorbát. Mi tagadás, szép szólamok. De mondok én magának egy példát. Most, ugye, úgy megy az állami támogatás, hogy az önkormányzat leteszi a magáét és amellé teszi állam bácsi pályázati útonamagáét. Már akinek... Mert mi hogy jártunk az úttal? 1992-ben keservesen kiszorítottunk 850 ezer forintot, s benyújtottuk a pályázatunkat. Vártunk, vártunk, sürgettük a dolgot — hiába. Decemberben közölték velünk, hogy Ömbölynek nem jutott az útalapból 850 ezer forint. Kimondani is nevetséges! Hát ne menjen el a kedve az embernek? Végül, ha már ugye kiszorítottuk azt a pénzt, amennyire jutott belőle, annyit megcsináltunk. Az a baj, uram, hogy az állam sem sokat törődik a perifériával, pedig kapaszkodunk fube-fába. — Sehogy sem fér a fejembe — folytatja Vékony Sándor —, milyen alapon ítélik, vagy nem ítélik meg az állami támogatást. Nem értem a logikát. Hiszen Omboly határának 65 százaléka erdő, amely állami kezelésben van. Folyik a fakitermelés, a nagy, nehéz teherautók tönkrevágják az utakat. Az állam meg nem ad pénzt útra. A falu határában 14,1 kilométer hosszú szakasz azonos az országhatárral. Itt kell közlekedni a határőrségnek. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a falun át vezető út nemzetközi lehetne—ha nem lenne földút egy jókora szakaszon. Hát most már tetszik érteni, miért vagyok elkeseredve, belefásulva az egészbe. Enyészet és jövőkép Aki nem járt még ebben az ötszáz lelkes kis határ menti faluban, annak csak any- nyit, hogy az erdőkkel ölelt kis település és környéke még most, ebben a híg télben is szép. A lankákon fenyvesek, tölgyesek. Ám az enyészet itt is „dolgozik”, hisz láttunk szebb sorsa érdemes régi épületeket amint dideregtek „lakatlanul” lyukas sapkájukban. A falu lakosainak fele nyugdíjas korú. Jó, ha az emberek 20 százalékának van állandó munkahelye. Érdekes mód, mégsem lehet, jö- vőtlen”, elöregedett településnek nevezni, hiszen meglepően sok itt a gyerek: 57- en általános iskolások, 22- en óvodáskorúak és 18 a három év alattiak száma. De csak a kicsinyeknek (1-2. osztály) van helyben iskola, a többiek Nyírbéltekre járnak. Van viszont óvodájuk. Egyéb „intézmény” nem nagyon, hisz a nyírbélteki körjegyzőséghez tartoznak, a működtetési költségek egy részét (hétmillió forintot a 12 milliós költségvetésből) oda fizetik. A nagyon is behatárolt lehetőségek ellenére az óvoda, a napközi teljesen térítésmentes. — Voltak olyan szülők, akik azt kérték, hogy a pénzt adjuk oda nekik. Nem tettük, hiszen, amit a gyerekekre adunk, nem vándorolhat a kocsmába. Ha nincs a társulás... — Még szerencse, hogy a gázprogramra társult itt hat község—folytatja a polgár- mester —, mert különben úgy járunk, mint az útpályá- zattal. így aztán van Ombolyon gáz. Úgy döntött a testület, hogy minden portára beviszik a csonkot — 15 ezer forintért. Még ha gazda nem is kéri. Nincs gondunk a telefonnal sem, hiszen elvben több vonalunk van, mint amennyi az igénylő. Most a gerincvezetéket akarjuk levinni a mellékutcákba, hogy ne a majdani igénylőnek kelljen megcsináltatni drága pénzen. Szóba kerül a föld is, hiszen itt, az isten háta mögött aztán aligha akad más forrás a megélhetésre. A harmadik licitre várnak. De sokan korábban eladták kárpótlási jegyeiket. —Úgy néz ki, hogy a kárpótlásra kijelölt föld nem fog mind elkelni — mondja Vékony Sándor. 1993-ban rengeteg volt a parlagon maradt föld. Az idén sem igen kerül művelés alá az összes. Pedig a hevesi dohányról híres Ömböly. Mégis: jószerivel nincs itt mezőgazdasági vállalkozó. Tavaly volt egy, de belebukott éppen a dohányba. („Nem jó helyre tette a hitelt”.) Mosttalánkettenlesz- nek és okosabbak... A polgármester, aki nyugdíjazása előtt „civilben” gépkezelő volt, nem indul újra a helyhatósági választásokon. Ez az épület sem kerülheti el sorsát A szerző felvétele
