Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-06 / 285. szám

1993. december 6., hétfő HÁTTÉR Kelet-Magyarország ’ 3 Egyszer mindenki megöregszik A szociális otthonok egyik legfontosabb feladata az idős emberek lelki gondozása Szondi Erika Tiborszállás (KM) — A megyei közgyűlés elnökének vezetésével nyolctagú kül­döttség járt a közelmúltban az Egyesült Államokban. A delegáció tagja volt Fehér Antal, a tiborszállási Mód­szertani Szociális Otthon igazgatója is. Útjuk céljáról és tapasztalatairól kérdez­tük. — Elsődleges célunk az volt, hogy kapcsolatokat épít­sünk ki a más tájakon műkö­dő intézményekkel, s ebből a kapcsolatból haszna legyen megyénknek — mondta Fehér Antal. — Én magam — beosz­tásomból eredően — az idősek gondozására, az amerikai szo­ciális otthonok működésére voltam kíváncsi. Követendő példa — Már jóval az indulás előtt elkészítettük ezt a programot,. és így két Los Angeles-i idősek otthonába kaptam meghívást. A látogatások érdekessége az volt, hogy hasonló nagyságú és férőhelyű intézeteket lát­tam, mint a mi tiborszállási otthonunk. Különösen megragadott az egyik otthon építészeti megol­dása. Az idős emberek egy földszintes épületkomplexum­ban élnek, az épület alaprajza egy nyolcas számhoz hasonló, tehát kifelé védett és zárt, cso­dálatos belső üdvaraira még a nehezen mozgó idős emberek­nek is egyszerű a kijárás. Az egyik épületrészben helyezték el äz idős, de még önmagukról gondoskodni képes embere­ket, a másik részében azok laknak, akik valamilyen agyi, idegrendszeri leépülés miatt már nem élhetnek együtt tár­saikkal. A magyarországi gya­korlat szerint ezeket az em­bereket speciális otthonokba szállítják, ahol már szinte kép­telen megszokni az új és ide­gen környezetet. Egy idős embernél egy ilyen nagyfo­kú környezetváltozás nagyon gyakran egyenlő a halállal. Ezért tartom követendőnek az amerikai példát, ahol nem sza­kad ki az ápolt eredeti környe­zetéből, s a körülötte lévő sze­mélyzet is ugyanaz marad. A megyében Győrteleken épül most új 160 férőhelyes szo­ciális otthon, s ott már mi is megvalósíthatnánk ezt az amerikai példát. A szobák berendezése is kö­vetendő lehet számunkra. Ter­mészetesen bizonyos fokig ez anyagiak függvénye is. Az egész otthonban nem láttam szögletes asztalt, csak ívelt, le­kerekített formájút. Lelki gondozás Magasabbra emelt lapjuk­hoz könnyen odafért a tolóko­csiban ülő vagy a gerincbán- talmakban szenvedő idős em­ber is, anélkül, hogy az asztal szögleteiben megüthette volna magát. Ha körbe ülnek az em­berek, akkor gyakrabban érez­nek késztetést, hogy egymásra figyeljenek, beszélgessenek, egymás szemébe nézzenek. — Az amerikai szociális Fehér Antal otthonokban a legfontosabb hangsúlyt a rehabilitációra he­lyezik. Minden intézetben kondicionálótermet rendeztek be, és gyógytornászt alkal­maznak az idősek tomáztatá- sára. Nálunk Tiborszálláson is van már gyógytornász, foglal­kozásain szívesen vesznek részt gondozottaink. Lényegesen magasabb az ápolási személyzet száma is az intézetekben. Míg nálunk egy- egy műszakban két, maximum három nővér végez ápolási munkát, addig Amerikában egyszerre hatan, nyolcán fog­lalkoznak ugyanennyi gondo­zott mellett az emberekkel. Szerencsére a szociális tör­vényben leírtak alapján nálunk is lesz lehetőség az ápolói lét­szám emelésére. A szociális otthonok legfon­tosabb feladata az idős em­berek lelki gondozása. Nálunk ennek nagy részét is az ápoló személyzet végzi. Ameriká­ban minden intézetnek vannak külső segítői, akik nap mint nap bejárnak térítés nélkül az intézetbe. Pedagógusok segí­tenek, hogy megakadályozzák az idős emberek agyi leépülé­sét, egyházi személyek, papok gyógyítják a lelkeket, a szere­tetszolgálatok képviselői ün­nepségeket rendeznek, az is­kolák tanulói pótolják a bent­lakók unokáit és életet visznek az otthonok világába. Csodá­latos az a szemlélet, amit a szociális gondozásról az ame­rikaiak vallanak: tudatosítani kell már egész fiatal korban a gyerekekkel, hogy egyszer ők is megöregszenek, nekik is se­gítségre lesz szükségük, és ezt csak akkor várhatják, ha most, fiatal korukban ők segítenek másokon. Beszámolt a kollégáknak — Ha az ember nem lép ki a kapun, akkor egy idő után úgy érzi: minden úgy jó, ahogy ő csinálja, és már igénye sem lesz a változtatásra. Ézek az intézménylátogatások és ta­pasztalatcserék lehetővé te­szik, hogy tanuljunk mások példájából, s olyan kapcsola­tokat teremtsünk, amikből a későbbiekben haszna lesz az intézetnek. A Los Angeles-i szociális otthon magyar szár­mazású igazgatója felajánlot­ta, hogy foglalkoztatási terve­ket küld nekünk, amelyekből ötleteket meríthetünk a még színvonalasabb munkavégzés­hez. — Az út során egy hotel tí­pusú otthonba is ellátogattunk, ahová akkor költöznek be az idős emberek, ha gyerekeik, vagy gondozóik üdülni men­nek, vagy valamilyen ok miatt néhány hétig felügyelet nélkül kellene maradniuk. Tiborszál­láson is kialakítottunk egy tíz férőhelyes panziót hasonló cé­lokra, ennek a működtetésé­hez is jó tapasztalatokat sze­reztem. — Az elmúlt héten Tarpán gyűltek össze a megyében mű­ködő szociális otthonok veze­tői, és ezen az értekezleten be­számoltam kollégáimnak az amerikai útról, hozzáláttunk a különösebb anyagi kiadásokat nem igénylő, jól hasznosítható módszerek bevezetéséhez. So­kat tanultam az út során, és há­lás vagyok a megyei közgyű­lés elnökségének, hogy lehető­vé tették számomra ezt a fe­lejthetetlen tanulmányutat. Pillanatkép a tiborszállási otthonból A szerző felvételei--------------------Tárca— n Inézést kérek Aranka né- lL nitől, hogy nem tudom magambam őrizni a titkát. Egy igen keserű pillanatában avatott be az aprócska titok­ba. Nekem mondta el, az egy­kori szomszédjának, nem a nyilvánosságnak. Ezért sze­retnék bocsánatot kérni tőle, hogy mégis ország-világ előtt kibeszélem. O talán szégyell- né, mint sok ember, aki piron­kodva, személyes kudarcként éli meg a nehéz éveket, a mind több, főként idős embert fenyegő szegénységet. — Nem lennék én ilyen boldogtalan, ha élne a férjem. De három éve itthagyott, vá­ratlanul ment el. Nehezen tu­dok beletörődni, pedig jól tu­dom, megváltás volt neki a halál. Igen-igen szenvedett, s amíg a templomban voltam, a fájdalom elől a halálba mene­kült. Abba nem tudok beletö­rődni, hogy saját kezével tett pontot az életére... Három év után sikerült annyi pénzt összekuporgatni a kevéske nyugdíjából, hogy állíttasson egy szerény síremléket. Meg is jelent álmában a férje, pedig már hónapok óta nem álmodott vele. Aranka néni annak tulajdonítja, hogy a megboldogult a sírkövet akarta megköszönni. Külön­ben minek éppen azon az éj­szakán jelent meg álmában, amikor azt szerény körülmé­nyek között felavatták. — Nagy boldogság ez ne­kem —folytatta csöndesen — Adósságomnak éreztem vol­na, ha legalább egy egyszerű síremléket nem tudok állíttat­ni. Bár sokat vitatkoztunk, ve­szekedtünk az utóbbi években, nehezen viselte már a sok éve tartó súlyos betegséget. Negyven évig éltünk együtt, most- már az is hi­ányzik, hogy nincs kivel veszekedni... De nem ez a titok, hogy Aranka néni megbékélt ön­magával, és síremlékkel aján­dékozta meg a férjét. Az eltávozott megkapta az őt megillető megemlékezést, de gondolni kell az élőkre is. A karácsony közeledtével egyre jobban aggasztotta, egy fil­lérje se maradt, nem tud aján­dékot venni az unokájának. Sok álmatlan éjszakája ment rá, s azt mondja a férje segí­tett... — Megint megjelent Azt mondta, ne búsuljak. O em­lékszik rá, hogy valamennyi pénzt félretettem a takarék­ban a temetésemre. Vegyél a kamatából ajándékot az uno­kánknak. Én erre nem is gon­doltam. Másnap bementem a bank­ba, kivettem a kétezer forint kamatot és megvettem az uno­kámnak az ajándékot. Annyi­ra megörültem, hogy másnap oda is adtam neki a kis csiz­mát. Most van a nagy hideg, hadd tudja hordani. A ranka néni néhány héttel előrehozta a karácsonyt. Talán megbocsátják neki az égiek. O pedig nekem, hogy féltett titkát másokkal is meg­osztottam. De azóta se tudok szabadulni a gondolattól, ezt tőle persze nem mertem meg­kérdezni, vajon ő kitől kap majd ajándékot, amikor meg­szólal a karácsonyi csengő. Talán ez a nagyobb titok... Páll Géza Ajándék A kisüzemi gazdaságokban jól használható hároi oldalra billenthető 5 tonnás utánfutó prototípusa k< szül az Agrogép nyírteleki üzemében Elek Emil felvéte Kétszáz diófa Balogh Géza j j árom igaz barátom n van Pesten, illetve Bu­dán. Az egyik katonacimbo­ra, együtt üvöltöttük végig leszereléskor a Bethlen Gá­bor utcát, hogy „Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak...", a másik ket­tő viszont akár az apám is lehetne. De ettől mi még nagyon jó barátok vagyunk. Az egyik ügyvéd, a másik építészmérnök. Egy faluból származnak, s mikor haza, a Túr menti szülőfaluba visz az útjuk, rendszerint beug­ranak hozzám a szerkesztő­ségbe. A minap az ügyvéd volt a soron. Te, vettem kétszáz diófát! — ült le a maga csendes módján, s nézett rám, várva a hatást. Én tudtam, hogy előbb- utóbb megteszed, mondtam, s némi baráti csipkelődéssel így folytattam: hatvanon túl már nem minden ember tud­ja, hogy mit cselekszik. Cseppet sem vette zokon, hiszen tisztában volt vele, hogy csupán ugratom. De azt talán még ő sem igen tudta, hogy mikor a szü­lőföld erejére, s melegére gondolok, nekem már régó­ta ők ketten járnak a fejem­ben. Mikor kint ülünk a Túr­parton, s nézzük a vizet, a fákat, az árnyakat, azon tű­nődöm, mi hozza őket vissza hétről hétre, hónapról hó­napra. Hiszen az építész negyven, az ügyvéd meg több mint ötven éve elkerült Istvándiból! Ráadásul neki rég meghalt már az apja, az anyja, már a legfiatalabb öccsét is eltemette. Az ő hű­sége azonban rendületlen. Gyönyörű háza van Bu­dán, lépten-nyomon isme­rősbe ütközik, mégis a Túr mellett vett nemrég egy el­hanyagolt telket. Elültetett egy sereg fenyőfát, a tava­szon pedig nekifogott a ház­nak. A ház már áll, most meg az a kétszáz diófa... A dió lassan nő, ki tudja mikor hoz termést. E fákat azonban nem is magának ül­tette a budai barátom. Ha­nem a gyermekeinek, az unokáinak. Akik már a Du­na mellett születtek persze, de az apjuk azt akarja, hogy a Túr mellett is otthon le­gyenek. Ahol ő felnőtt, ahol megtanulta becsülni az ősök földjét. Azt a földet, 'amely visszavárja minden fiát. Kommentár Mikulás Szondi Erika t 7 alahogy én mindent V fordítva csinálok. Még a Mikulás-ügyet is. Amikor gyermekkoromban vártam a nagyputtonyost, aki szüleim kifordított bundájában és kucsmájában személyesen megjelent, kaján vigyorral nyugtáztam, ha felismertem egy-egy árulkodó ruhada­rabról áz ál-Mikulást, és fel­világosult gyermekként val­lottam: Mikulás nincs is, csak a szüleim bohóckodnak velem. Ma, felnőtt fejjel igenis hinni akarok a Mikulásban. Hinni, egy csoda öregapó­ban, aki egész évben azon fáradozik, hogy december 6- án örömöt szerezzen gyer­mekeknek, felnőtteknek egy­aránt. Hinni akarom, elol­vassa levelemet és elhozza, amit kérek. Megvalósulatlan álmaimat, táltos paripán száguldozó vágyaimat. Ki­lép a mesék birodalmából, s egyszer csak eljön és teljesít mindent. Ma már nem babát vagy üveggolyót kérek, hanem csak egy apró csodát túlre­alizálódott életünkbe, egy pillanatnyi, várakozással te­li csöndet, egy pajkos szem- villanást, amivel tudatja ve­lünk a jó Öreg, hogy amire ebben az esztendőben nem tellett, az talán majd megva­lósul jövőre. Fedél kerül a hajléktala­nok feje fölé, meleg ruhát, cipőt kapnak a didergők, ke­nyeret az éhes szájak, me­legséget a fagyos lelkek. Puttonyában minden jóval bekopogtat a Mikulás az ab­lakon, szíve melegével fel­gyújtja az emberekben a szeretet szunnyadó szikráit, s az üres, rongyosra tapo­sott cipőkig megtölti a lélek ajándékaival. S legalább egy estére elhiteti velünk, vannak még csodák. Tudom, érzem, itt járt kö­zöttünk, s őt legalább bizto­san várhatjuk jövőre is.

Next

/
Thumbnails
Contents