Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
1993. december 31. A miben leginkább A| reménykedtem, nem teljesült. Azt ÁflsSk vártam az 1993-as JL évtől, hogy a választások közeledtével a politikai pártok felébrednek, tudomásul veszik, hogy a választók többségét elsősorban az érdekli: mi lesz a munka- nélküliséggel? E felismerésnek azonban nem sok jelét látom. Minden párt úgy kezeli a munkanélküliséget, mintha csak akkora volna, mint amekkorát a statisztikai adatokban közölnek, és mintha ez olyan objektív velejárója volna az átalakulásnak, amit nem lehet elkerülni. A munka- nélküliséget és a munkahelyek bizonytalanságát úgy kezelik, mint aminek a megoldását majd csak egy további választási ciklusban lehet napirendre tűzni. Evek óta egyre kevesebb a legalizált munkaalkalom. Ezért aztán, ha a lakosság élni akar, akkor részben, vagy egészben vissza kell húzódnia a szürke és a fekete gazdaságba. Tovább tart az a folyamat, ami jó tizenöt éve indult be: ha nem segít a gazdaságpolitika, legyél „partizán" a gazdaságban. Becsléseim szerint a modern piaci gazdaságban egyedülálló helyzet alakult ki nálunk. A makrogazdaság alig szervez több munkát, mint a fekete és a szürke gazdaság. Ez alatt azt értem, hogy körülbelül annyi munkaidőt emészt fel a gazdaság ott, ahol normatív adózási szabályok érvényesülnek, mint ott, ahol vagy nincs adózási kötelezettség, vagy kisebb-nagyobb mértékben kijátsszák azt. Ehhez az arányhoz úgy jutottam el, hogy azt tételeztem fel: minden dolgozó a munkaviszonyban töltött idejét még átlagosan 30 százalékkal megtoldja annak érdekében, hogy mellékkeresete legyen, illetve elvégezzen olyan munkákat, amelyeket nincs pénze megfizetni. Ehhez járul az, hogy a munkanélküliek is körülbelül ledolgozzák a hivatalos munkaidő felét, kétharmadát otthon vagy feketén. Végül a munkaképes nyugdíjasok kétharmada dolgozik. Egyhar- maduk legalább annyit, mintha munkaviszonyban volna, egyharmaduk ennek felét. Mindezek a számok nem véglegesek, hiszen sokkal szélsőségesebb esetek is vannak. Ilyennek becsülöm az átlagot. A munkaviszonyon kívüli munkában különösen a falusi életformában élők, a kisvállalkozók és az értelmiség tűnik ki. Nálunk a falusi életforma a lakosság nagyobb felére jellemző, hiszen a városi lakosság legalább harmada is ilyen életformában él. A kisvállalkozók és az értelmiségi elit többsége szinte kínai módon és óraszámban dolgozik, örömet is hozott. Aktív szereplője lehettem a minden várakozásnál sikeresebb társadalombiztosítási önkormányzati választásoknak. Magyarázatra szorul, hogy miért értékelem én történelmi eseménynek ezt a választást. Vannak szubjektív okaim is: Az élet kegyes volt hozzám, hogy elvárásainak megfelelően élhessen. Ma Magyarország ismét valamiben világelső: itt a legrövidebb a makrogazdaság által szervezett munkával töltött idő, és itt a leghosszabb a nem szervezett gazdaságban végzett munka. Hiába abnormálisán rövid az előbbi, az utóbbi olyan hosz- szú, hogy ma minden bizonnyal nálunk a legnagyobb a ledolgozott órák száma. Az esztendő nagy csalódása volt a számomra, hogy ezt egyetlen politikai párt nem vette tudomásul. Az esztendő számomra nagy mert megélhettem, sőt közelről átélhettem mind az 1945 utáni két évet és benne a földreformot, mind 1956-ot. Számomra az önkormányzati választások jelentették a harmadik nagy történelmi élményt. Huszonöt éve írtam le, hogy a modern fogyasztói társadalomban a nagyvállalati és az állami értékpapírok legjobb és legnagyobb tulajdonosa már nem a magántőkés, hanem a nyugdíjpénztár. Ezt ugyan a politikai erők nem értették meg, de annál jobban megértette a nép. Ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna egyetlen esztendő sem. Tekintettel arra, hogy az ellendrukkerek voltak többségben, különösen jólesett a győzelem. Vannak objektív okaim is: Évtizedek óta erős meggyőződésem, hogy számunkra az erős középbal politika jelentheti a legjobb megoldást. Mind 1956-ban, mind a Né- meth-kormány idején az a hitem vezetett, hogy csak ezen az úton juthatunk reális megoldásokhoz. Ez a választás bizonyság volt a számomra, hogy okos politikával megvalósíthatunk mindent, ami európaiságunkhoz kell, és elvethetjük mindazt a múltból örököltek közül, ami minden volt csak nem európai. Mint tudós, a század legnagyobb forradalmát látom abban, hogy mind a magántőke, mind az állami tulajdon visszaszorult oda, ahol továbbra is szükség van rá. A helyét pedig átvette a dolgozók kollektív magántulajdonát kezelő nyugdíjpénztári rendszer. A fejlett és demokratikus világ mezőgazdaságában és számos szolgáltatásában a bérmunkásokkal dolgozó tőkéseket kisajátították a saját munkán alapuló farmergazdaságok és kisvállalkozások. A nagyvállalati részvények kétharmada a magántőkésektől a nyugdíjpénztárak tulajdonába került. Az államnak nemcsak egyre kevesebb vállalkozás van a tulajdonában, hanem lassan mindenütt több lesz az adóssága, mint a vagyona. Az állam is elsősorban a nyugdíj- pénztárakkal szemben adósodik el. S ajnos a közgazdaságtudomány alig veszi tudomásul a nyugati demokráciákban beálló tíf- lajdönváltási forradalmat. Ismeri ugyan a számokat, de mivel nem barikádokon, nem erőszakkal vették el a tőkés tulajdon kétharmadát, nem érzékeli annak a jelentőségét. Ezért nem csodálkoztam azon, hogy a mi politikai pártjaink, amelyek állami tulajdonban kívánnak tartani jelentős vállalkozási tulajdont, idegenkednék e modern kollektív magántulajdonosi formától. Ma meglepő, hogy én a társadalombiztosítási önkormányzatok választásának ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok. Pár év múlva azonban ez is érthetővé fog válni. Szabolcsi diákok a mennyei birodalomban Útibeszámoló helyett ♦ Apró pillanatképek egy hatalmas országból ♦ Kínában tényleg sokan vannak ♦ Minden luxusért fizetni kell Az ég temploma Pekingben Kállai János Nyíregyháza (KM) — Ahogy berobbannak a szerkesztőségbe, ahogy egymás szavába vágva kezdik önteni magukból az élményszilánkokat, érezhető: még valamennyien a hatása alatt vannak a nyári, öthetes kínai expedíciónak. Ők, most csak öten (mert a csoport teljes létszáma tíz volt): Németh Angéla, Hajnal Tamás, Barta Tibor, Domina Norbert, a nyíregyházi Zrínyi gimnázium jelenlegi és „ex” tanulói, és Baloghné Németh Szilvia tanárnő, a Kína-látoga- tás ötletének szülőanyja. Beszélgetésünk elején jegyzem meg: nem útibeszámolót várok — erre sem idő, sem kellő lapterjedelem nincs —. inkább azt szeretném, ha elmondanák: mi volt az a menynyei birodalomban töltött napokban, ami igazi meglepetésként hatott rájuk, ami különössége folytán életre szólóan maradandó nyomokat hagyott bennük. — Szóval, az extremitások- ra vagy kíváncsi — fogalmazza meg a tanárnő. — Volt benne részünk, az első Kínában töltött perctől szinte az utolsóig. Mihelyt Hongkongból Pe- kingbe érkeztünk, a megapolisz tömegközlekedésének forgatagában találtuk magunkat. Buszok, taxik, rengeteg bicikli, két metróvonal, hatalmas tömeg mindenütt. Kínában tényleg sokan vannak... Butácska megállapítás, de félelmetesen igaz, pl. a metróra. Beszállni szinte életveszélyes, sodor az emberáradat, gyakran nem oda, ahová menni szeretnél. A buszokat pedig nem európai méretre szabták. Alacsonyak, szűkösek és piszkosak. Az sem ritka, hogy az apróbb gyerekek mondjuk a „kisdol- gukat” az utastérben végzik el... □ És milyen maga a főváros? Hol kaptatoLszállást? — Óriásiak a távolságok — meséli Angéla —, aki nem tapasztalta a saját lábaival, nehezen tudja elképzelni. A térképet nagyon kell figyelni: egy egységnyi beosztás — 10 kilométer, ezzel számolni kell. Mi a város északi részében laktunk, s amikor a nagy falhoz kirándultunk — ami a szállásunktól mindössze 70 km-re volt —, kb. másfél órát vett igénybe, amíg kikecmeregtünk Pekingből. — A fővárost meghatározó építészeti jelleg: a földszintesség — jegyzi meg Norbert —, magasabb házakat jobbára csak 1947 után kezdtek építeni. Sok jelből következtethettünk viszont arra, hogy a kínaiak igencsak készültek a soron következő olimpia fogadására. De hát, nem jött össze. A szállásunk! Na, az külön szám! Az Idegen Nyelvek Egyetemének a kollégiumában laktunk, ahol egyébként a professzori lakások is találhatók. Ami furcsa volt: minden „luxusért” fizetni kellett. Azért pl., hogy függöny volt az ablakon (igaz: szakadt), vagy az egyégős csillárért. Az összbenyomás? Általában az igénytelenség a jellemző. Egyetlen, szigetelés nélküli üvegtábla a nyílászáró, a „vízilóbölcsőnek” becézett vaságyak, és csótányok, mindenütt. Ez alól a hűtőszekrény sem volt kivétel. □ Hogyan tudtátok megoldani az étkezést? Egyáltalán: törődött veletek valaki? — Jobbára a magunkkal vitt konzerveket ettük — folytatja Tamás az emlékidézést —, meg töménytelen rizsét. Főzve, sütve, ahogy jött. Levest alig, mert a tengeri zöld alga „lé”, vagy az utcán kondérból mért zsíros sárga valami nem igazán gerjesztett étvágyat. De a sült rizs tényleg finom! A főtt rizshez kevernek garnélarákot, kukoricát, borsót, darabolt rántottét, az egészet átsütik. Igazi ínyenckaja! — A húsfélét az utcán árulják, 32 fokos melegben is — fűzi tovább a szót Tibor, akit az expedíciósok elkereszteltek Dr. Bilagit-nak, mivelhogy a viszonylag egyoldalú táplálkozás miatti gyakori „szorulásokat” ő igyekezett oldani csodatablettáival. Az élelmiszerüzleteket száz méteres távolságból már észlelni lehet, ami a zsíros-lucskos ajtózáró fóliák „illatának” köszönhető. De hát az ilyesmi ott senkit sem zavar, egy idő után kezdtük megszokni, mint azt is, hogy az átlag kínaiaknak különös szokásaik vannak. Általános a köpködés, mindenhol, mindenhová, mindenki... Aztán a déli szieszta. Tizenkettőtől délután háromig alusznak vagy pihennek az emberek. A hivatalokban ott az ágy, lehet leheveredni, de ha valakinek kedve szottyan: jöhet a biliárd, akár kint az utcán. A munkarend különössége még, hogy évente mindössze négy nap szabadság jár a dolgozónak, január végén, a tavaszi napok ünnepe idején. — A számunkra sok szempontból érthetetlen világban Gabi, a kínai tolmácsunk segített eligazodni. Ő mint magyar szakos tanár jól beszélte a nyelvünket, amire nagy-nagy szükségünk volt, mert egy-két mondaton kívül egy kukkot sem tudtunk kínaiul. És vigyázni kellett a „mu- togatósdival”, mert az ottani jelbeszéd máshogy működik, mint mifelénk. Zárt, majdnem azt mondtam — mosolyodik el Szilvia tanárnő — elzárt világ Kína. Az átlagember újságot alig olvas, az öt hét alatt a mi kezünkben sem volt napilap. A tévé? Valami kiszínezett, megszépített „valóságképet” sugároz, és még csak kontrollálni sem nagyon lehet, mert az országon belüli közlekedés nehézkes. □ Tényleg! A hosszú, vidéki kőrútotokról eddig még nem sokat mondtatok. Hogyan zajlott le, mennyire viselt meg benneteket? — Van belföldi légiforgalom, de az utazás — a mi esetünkben is — szinte kizárólag a vasúttal oldható meg. Magánautót — ilyet egyébként egyszerű ember nem vehet — nem engednek át egyik tartományból a másikba. Szóval: marad a rendkívül drága vonat. Külföldiek jegyet csak az utazási irodákban vásárolhatnak, valutáért, a kínaiak pedig mondjuk egy állójegyért egy hétig sort állnak, ha valahová menni készülnek. És, ha megvan a biléta, még akkor sem biztos semmi, mert a menetrend szerinti járatok közlekedtetését meglehetősen lazán kezelik. Persze, itt mindenki türelmes, mondhatnám melankolikus, vagy inkább: beletörődött a dolgok sajátos menetébe. □ Amit elmondtatok, rendkívül érdekes, de egy kissé lehangoló. Mert, legalábbis a világsajtó egy része a nagy kínai előretörésről, a huszonegyedik század potenciálisan vezetővé minősülhető országáról cikkez. Mennyire lehet érezni ez utóbbinak a jeleit? — Az általunk elmondottakban nyilvánvalóan sok az im- presszionisztikus elem. Hosz- szabb idő kellene, hogy a folyamatok mélyére lássunk. Egy biztos: a kínaiak szeretnek dolgozni, még fejletlen technikai feltételek között is. Az utóbbi négy évben szemmel láthatóan mégis nagyot léptek előre. Japán közelsége és hatása erősen érződik, ugyanígy az amerikanizáló- dás. Az ország déli része, a Sárga folyótól délre, egészen más képet mutat, mint az északi. Kanton, Sanghaj, Csengtu. Errefelé nagyon különbözik a nyelv, mások az arcvonások, szépek a nők, az üzletekben árubőség, nagyobb a tisztaság. Több a külföldi — bár magyarokkal itt sem találkoztunk —, elsősorban amerikaiak, franciák, kanadaiak, skótok, majd minden náció. Az öltözködés egyfazonú- sága inkább a férfiakra jellemző, a nők divatosabbak, bár a dauerolt hajviseletet éppúgy megszólják, mint a dohányzó, vagy a férjükkel- barátjukkal kézen fogva sétálgató lányokat-asszonyokat. De, hát az életforma mássága csak egy darabig vált ki különös érzéseket. Hazafelé — zárja le a beszélgetést Szilvia — már az volt a szokatlan, hogy mindenki megérti, amit mondunk, hogy nincs szükség fordítóra. Persze, azért ez utóbbi mégis megnyugtatóbb. Kína izgalmas, meghökkentő és feledhetetlen, de azért tényleg jó volt hazajönni! Készül a bambuszlevélbe göngyölt datolyás rizs Xian» ban Amatőr felvételek Kopátsy Sándor Szubjektív^ vflIInmá.Q
