Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
Esik Sándor Megváltók kíméljenek! _ _ a mi, magyarok ■ V egy kissé szapo- LJ rább ügetésre fogjuk lovain- Jl. -JL kát, nem időzünk annyit a Meoti kis tengernél, Levédiában, Etelközben, hamarabb Európába érünk, és nem késsük le a csatlakozást a kereszténység megszületéséről, ma lényegesen több hon- fink szerepelne a szentek névsorában. Nem csak annak okán, hogy a kilencszáz év, amit itt pluszban eltöltöttünk volna, további lehetőségeket nyit eleink elejének, hogy tetteivel kiérdemelje a mennyei megtiszteltetést. Végiggondolva történelmünk jelentősebb állomásait, egy pillantást vetve kiemelkedő személyiségeinek arcélére, végigélve az utolsó évtizedeket az a gyanú ébredhet bennünk, hogy mi az átlagosnál nagyobb hevülettel szeretünk emberekben megváltót látni, portréjukat ha- marvást átrajzolva, idealizálva romantikus hősöket avatni. A későn érkezők izgatott sietsége teheti az igyekezetét elhamarkodottá. Megfigyelhető az ilyesmi a magyarokkal perlekedő szomszéd nemzetek esetében is. A gyökereiket a valószínűtlenül távoli múltban keresgető románok dákoromán elmélkedése saját szempontjukból éppúgy érthető és elfogadható, mint a szlovákok szorgalma a még a mienknél is rövidebb történelmük nagy emberekkel való benépesítésére. Nem is volna ez baj sem nálunk, sem másnál, ha ez a serénység nem vált volna rossz beidegződéssé, és nem nyúlna át a mába. A néplélek válik gazdagabbá, a nép nyugodtabbá és magabiztosabbá, ha szép színes történelme van. Olyan személyiségekkel, akiknek példáját — romantikus és idealizált példáját — a siker reményében lehet idézni a kései leszármazottak előtt, amikor arra szükség van. Valahogy kevesekben tudatosult, hogy a huszadik században, különösen annak második felében sűrűbb a történelem, mint annak előtte. A földgolyó világfaluvá zsugorodott. Két nap alatt a glóbusz bármely pontjára el lehet jutni, telefonon pedig lassacskán bármikor, bárkit, bárhol azonnal el lehet érni. Ilyen körülmények között sokkal gyorsabban és sokkal több dolog történik, mint a gőzmozdony, a gőzhajó és a postai levél fénykorában. Az a kor pedig a korábbihoz képest volt fénysebességű. Az egymásra torlódó események, a gyorsuló történelem, nem kedvez a hősök mítosza megteremtődésé- nek. Karnyújtásnyi távolságra a következő hősjelölt... Valahogy úgy vannak egymással, mint két sztárszínésznő egy filmben: már szerződésben kikötik, ugyanazon a filmkockán nem óhajtanak feltűnni. Nem tesznek jót egymás imá- zsának. Egy időben jól körülhatárolható korszak nagyjából egy szentet, egy hőst bír el. Vajon kire emlékszünk hasonló tisztelettel Jeanne d’Arc korából, vagy igazságos Mátyáséból? Még Rákóczi is győzte, hogy a nevével kiteljen egy szabadságharc, a negyvennyolcas eseményeknél azonban már tapasztalható egy kis lökdösődés, könyöklés. Legalábbis az utókor utólagos osztályozásában. A huszadik században aztán leáldozik a nagy embereknek. Hruscsov leleplezi Sztálint, Brezsnyev Hruscso- vot, i ták dálse... Amerikában már egy Kennedy sem válik mindenki hősévé. Még a nőügyeit is kiteregette a hálátlan utókor. Hol van már az az isztambuli fegyelem, amikor az elhalt szultánnak még az ágyasait is a Boszporuszba fojtották? Az öregedő ember, és a kellőképpen meg nem fiatalodott társadalom sajátja, hogy nem tud szabadulni a rossz szokásaitól. Az előbbit a sírig kisérik, vele halnak a rögeszmék, utóbbi azonban hajlítható az új eszmék befogadására. A mi társadalmunk hősteremtő buzgalma lassan véget érő évszázadunkban ugyancsak figyelemre méltó. Talán a keleti hatás teszi, tette, de szűk száz esztendő alatt majdnem több hősünk akart lenni, mint előtte nyolcszáz évig. Itt most nincs hely felsorolni, ki mindenkit lepett meg a küldetéstudat. Sokkal tanulságosabb a sommás megállapítás: mindig akadt kellő létszámú polgár, aki visszhangozta a mégoly zavaros nézeteket is. Megkockáztatom: még mindig, még most is él e nemzet lelkűidében a vágy nagyon tisztelni valakit, aki nagyon tiszteletreméltó. Arra ma már nem nagyon futja időből, hogy ez a valaki hőssé nője ki magát, a szentté avatás reménye politikai berkekben fel sem merül, mégis... A megszentségesülés technikája és menetrendje nagyjából azonos. Polgárok kellőképpen népes csoportjának jogos vagy jogtalan elégedetlenségére hősjelöltünk előterjeszt egy-két ötletet, melyek gyors sikerrel kecsegtetnek. Ezen polgárok megelőlegezett bizalmának hullámain a hősjelölt beevez egy biztos hatalmi pozícióba. Innen kezdve közepes tehetséggel is folytatni képes saját megszentségesí- tését egészen bukásáig, melyben nagy szerepet játszik a következő hősjelölt, aki senkinek sem hinné el, hogy sorsa ugyanaz lesz, mint elődjéé. Ki ki gondolja végig közelmúlt történelmünket jó példákért. De ne csak azt! Hétköznapjainkban, kicsiben és nagyban egyaránt végbemennek hasonló történetek. Állandósult modernizációs hátrányunk a nyugathoz, a magánélet szintjén ugyancsak nem szűnő anyagi elmaradásunk valaki tehetősebbhez mérve, hajlamossá tesz bennünket arra, hogy higgyünk a megváltókban. így aztán bár nem nagyon tudunk róla, részt is veszünk a megteremtésükben. Milyen jó is volna még a mi életünkben lépni egy akkorát, amivel odaérnénk, ahol az emberek már ráérnek lassabban is haladni. A hétköznapi megváltók ilyen légkörben úgy teremnek, mint eső után a gomba. Eldobjuk magunktól az orvost, mert nem gyógyít meg egy mély tekintettel, vagy egy mágikus kézrátétellel, nem kell a gyógyszer, mert nem ígér azonnali gyógyulást, minek tegyük a bankba a pénzt, amikor X. Y. kétszer ennyi kamatot ígér... Miért higy- gyünk a megalapozott, arányos fejlődésben, amikor nem kell csak három esztendő a ... párt kormányzásával, és meglendül a gazdaság. Elegendő egy átlagos emlékezőtehetség áttekinteni a mögöttünk maradt évtizedeket, és látni: milyen gyakran álltak elénk megváltó tervekkel. Háromévessel, ötévesekkel. A régebbiekhez fűződő neveket már kár is idézgetni. Annál figyelemre méltóbb, hogy a rendszerváltás táján, sőt után sem szűntek meg feltűnni a jobbnál jobb, jobbára háromesztendős koncepciók. Az utolsó ötéves terv háromig sem tartott. Grósz, országlása alatt, egy nagy jelentőségűnek szánt beszédében ugyancsak három esztendőt kért. Szerencséjére, és szerencsénkre, nem kapta meg. A most végéhez közeledő négyéves választási ciklus — igaz, hogy ez így matematikai képtelenség, de mindenki érti — szintén csak három évig tartott. A jelenkor, hálátlan, vagy nem, ki tudja, egyelőre nagyon megosztott értékelésében. Az ember, aki nevével fémjelezte, már túl van az evilági gondokon. Én személy szerint nem fedeztem fel benne vonzalmat arra, hogy hozsannázzák, annál inkább találtam visszatetszőnek a búcsú túlzó felhangjait. Nem tudom, van-e még néhány nyugodt napunk, attól tartok, hogy a nagy nemzeti választási kampány rögtön a derekán fog kezdődni. Pihent emberek, megkopástól mentes nevek melegítenek már a rajtkockánál. Köztük van az, aki a választásokat követő hajnalon pezsgővel fog durrantani, napok múltán csapatával együtt leteszi a miniszterelnöki esküt. Áramlani kezd majd felé mindazon várakozás, amely az előző, azaz a mostani időszakban kielégítetlen maradt. Akarja, vagy nem, letéteményesévé válik majd minden vágy valóra válásának. Magasba emelik, majdhogynem pajzsot mondtam, és ott is marad, míg el nem telik a bűvös száz nap. Nem lesz irigylésre méltó dolga. Itt van mindjárt ez a százszor elátkozott sajtó. Milyen egyszerű volt régen. Ámikor a szabad országban azt írta az újságíró, amit — szabad. Emlékszem például az utolsó, erőnfelüli élénkítést megpróbáló ötéves terv idejére. Milyen árnyaltak is voltak a pártközlemények: előbb: teljesítjük; később: nem engedhetünk belőle; utóbb: törekednünk kell rá. Manapság pedig? Frontálisan támadnak az újságok. Vagy ugyanekkora eréllyel dicsérnek. Vajon ez az állapot lesz a végső, vagy van jobb? Úgy látszik, az eltelt idő erre még nem adta meg a választ. Mához egy évre már okosabbak leszünk, ma pedig még itt vannak nekünk a kétségeink. Megdöbbenve olvasom például az egyik igen jó kilátásokkal ringbe szállni készülő párt prominensétől, hogy csak három évet kémek. A következő ciklus felétől már felfelé ível, ami most még a pince irányába tart. Te jó Isten... Hát hol voltak ezek a közelmúltban? Vagy a szokás hatalma? Esetleg a szorongásé? Ha keveset ígérnek, nem rájuk szavaznak? Meg kellene ezt gondolni. Persze, lehet, mégis ők csinálják jól. írtam már, egy kicsit előbb, hogy az emberek szeretik, ha ígérnek nekik. Egyáltalán: bejuthat-e a valaki a politikacsinálás mennyországába, ha amúgy langyosan reális képet rajzol valóságunkról, kendőzetlenül megmutatja, hogy jelenlegi állapotainkból egy lényegesen jobba nem lehet eljutni csak közbenső unalmas állomásokon keresztül. Nem magyar sajátosság, úgy tűnik, globális emberi gyengeség, hogy ilyesmi eszébe sem jut senkinek, aki tényleg a bársonyszékek közelébe szeretne jutni, így aztán marad a csinnadratta, a plakátözön, a nyilatkozatháború, a derűlátás... A harmadik év után pedig a tűkön ülés, mikor szabadulunk már meg ettől a társaságtól. Elképzelem az évtized, vagy negyedszázad után visz- szatekintő elemző fanyalgá- sát. Milyen egyhangúan is teltek nagyapáink évei. Konzervatív, liberális, baloldali, és jobboldali pártok, tele egy párton belül is konzervatív, liberális, baloldali és jobboldali személyiségekkel. Kit hol ért a rendszerváltás ébredése. Pártok, néhol saját azonosságuknak ellentmondó programpontokkal. Felívelő és le- hanyatló kormányok, lelkes és kiábrándult polgárok... Érdekes, majdnem a fizika szabályai szerinti, éveken átívelő vibrálás. Vajon ilyennek látta Anonymus is saját korát, és az azt megelőzőt? És a korábbi és későbbi krónikások... Menynyi idő múlva derül ki egy nagyobb korról, hogy kik voltak a biztos vesztesek, és a biztos nyerők? ^ gy tűnik, a nagy T elhivatottságot érző megváltóje- I löltek hozzák a legkisebb teljesítményt, legjobban pedig azok járnak, akik felemelkedésükben, és lehanyatlásukban segédkeznek. Összes szavazatukból nem telne ki egy parlamenti hely. Valami természetfölötti varázserő azonban segít nekik túlélni minden kort. A közönség pedig, mint a bűvészcirkuszban: hisz és fizet. A TARTALOMBÓL: ______________ • Politikusaink jelenről, jövőről • Nyíregyháza kitüntetettje: Bárány Frigyes színművész • Ami az újságírók noteszában maradt (volna) Kótics Ferenc: Könyörületesség A KM újévi melléklete