Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-18 / 296. szám

1993. december 18.

Vezetőváltás amerikai módra

Az iskola közgazdasági értelemben mint speciális szakmai szolgáltató vállalkozás is felfogható

Dr. Kuknyó János

Nyíregyháza December 2- án a Tv2 műsorán az Iskolák túl az Operencián című négyrészes, az amerikai iskolákat bemutató sorozat befejező adását vetítették. Ezúttal az Egyesült Államok egyik legkisebb államának, a kanadai határ melletti Maine híres iskolájába, a Hebron Academia- be látogathattunk el. A magániskola közel kettőszáz éves történetének nehéz napjait éli. Kevesebb a gyerek, kevesebb a pénz. Krízis helyzet állt elő. Az iskolatanács (iskolaszék) mint válságstáb funkcionál. Az iskola élére új direktort (menedzsert) kerestek és találtak. A történet eddig lehetne mindennapi és szabványos, számomra (számunkra) azonban egy pontja, a vezetőcsere, vezetőváltás amerikai módja igen elgondolkodtató és tanulságos.

j •

A mi viszonyainkat ismerve ámulatba ejtő, amit a Hebron-i iskolatanács elnöke az igazgatóválasztás történetéről elmesél. Először is az iskola nevéhez méltó, pillanatnyi helyzetét tudatosan vállaló, azt megoldani képes vezetőt kerestek. Ennek felkutatására a meghirdetett pályázat mellett egy fejvadász céget bíztak meg. A választás kétszáz pályázatból, jelöltből történt. A történet eddig amerikai, ám innentől hazai mezőkön érdemes a gondolat fonalát továbbgombolyítani.

Ugyanis válsághelyzetben lévő iskolák nálunk is vannak. Sajnos, nem kis számban. Természetesen mi is szeretnénk minél több jól képzett, vállalkozó szellemű vezetőt látni az iskoláink élén. Mind a pedagógiai tudomány, mind a szakma gyakorlati tapasztalata már régóta megfogalmazta az egyébként köznapian banálisnak tűnő igazságot, hogy az iskola kulcsfigurája az igazgató. Mégis úgy tűnik, hogy ennél a kérdésnél mind a közgondolkodás, mind az igazgatási gyakorlat megmaradt az egykori iskolamester, a hajdan volt igazgatóúri attitűd szintjén. Igaz ez legalábbis abban az értelemben, hogy nálunk az iskolavezetői munka tartalmába aligha értendő bele a pedagógiai, a vezetéselméleti, az iskolaszervezési ismereteken túl pl. az igazgatási, gazdálkodási, szervezői és vállalkozási, személyügyi és munkáltatási, iskolamenedzselői stb. ismeretek igénylése. Valószínű ámulatában levegő után kapkodna legtöbb polgármesterünk, ha valaki pl. azzal az ötlettel állna elő, hogy a megüresedő iskolák élére fejvadász cégek közreműködésével keressenek igazgatót. A film tanulsága szerint Amerikában ez a gyakorlat. Persze Amerika messze van. Jelen összefüggésben felemlegetése csak azért célszerű, mert ott már tudomásul vették, hogy az iskola bizonyos értelemben mint igazgatási-gazdasági képződmény, másrészt mint pedagógiai-szakmai műhely működik. így értelemszerűen rá is ki kell terjeszteni a vezetőkiválasztás általános gyakorlatát, azaz ezen intézmények élére is a gazdaság egységeihez hasonlóan vállalkozó szellemű, szakmai menedzsereket kell (kellene) állítani.

•

Mindjárt nem tűnik illuzórikusnak a felvetés, ha meggondoljuk, hogy ma az iskolák többsége akár munkavállalói oldalról is értékelve, kis- és középüzemi méretűnek tekinthető, ahol is az alkalmazotti létszám, pl. megyénkben is 15-150 közötti nagyságrendben oszlik meg. Egy-egy intézményünk ennyi embernek a munkahelye, nem is beszélve az ezeknek a létszámoknak általában tizenötszörösével számolható tanulóifjúságról. Vagyis az iskola közgazdasági értelemben mint speciális szakmai szolgáltató vállalkozás is felfogható, így a vezetésével szemben is a legtöbb, a gazdasági vezetővel szembeni

kritérium megfogalmazható. Mégis a mi jelenlegi vezetőkiválasztási gyakorlatunk úgy tesz, mintha mindezekről nem volna tudomása. A leendő vezetővel szembeni követelmények minimálisak, semmiféle előzetes, vagy akár utólagos, vezetésismereti képzettség, ill. magas szintű szakmaiság vagy vezetési alkalmasságot igazoló egyedi kezdeményezés nem feltétel. Azaz nálunk bárki lehet vezető. Majd a gyakorlat úgy is szelektál. Szoktunk bölcsel- kedni. Csak milyen áron? Úgy tűnik, ezt a spontán szelekciót az Óperenciás tengeren túl nem engedhetik meg maguknak, ezért többek között akár fejvadászokat is bevetnek egy- egy iskolai vezetői gond megoldására.

•

Persze felkoppanna az álla annak a magyar fejvadásznak, aki iskolaigazgatók felkutatására adná a fejét: részben megrendelés, részben a vállalkozási kedv hiányában. Mert míg az említett amerikai iskola igazgatói székére több mint kettőszázan adták be a pályázatukat, addig nálunk az 1992/93-as tanévben meghirdetett igazgatói állásoknak közel 20 százalékára egyetlen pályázó sem jelentkezett. Az álláshelyek döntő többségeiben pedig csak egyetlen fő jelentette a választékot.

Az érdektelenség okát több tényezőre szokták visszavezetni. Ezek között gyakran emlegetik a pálya elnőiesedését, a folyton süllyedő vezetői presztízst, a vezetői kiszolgáltatottságot, az iskolavezetés növekvő terheit és nem utolsó sorban anyagi elismertsége hiányosságait stb. Mindezek összességükben és egyenként is elfogadható érvként szolgálhatnak. Magyarázatként mégis az utóbbit, az iskolavezetők anyagi ösztönzöttségét, illetve ösztönzetlenségét szükséges kiemelni. Ugyanis az emlegetett példaiskolába a kétszáz pályázó nagy többségét valószínűleg az is vonzotta az

igazgatói székbe, hogy annak anyagi megbecsültsége, a pedagógus közkatonáénak legalább két-háromszorosa. Persze ez csak addig tart, amíg az igazgatóság, s annak megszűntével nincs bebéresítés, azaz visszaáll a közszereplői anyagi megbecsültség.

Ilyen javadalmazási különbözőségért azonban már érdemes a versenyfutás. Ám ha a mi gyakorlatunkat nézzük, az bizony még az új bértáblázat szerint is inkább a hajdan volt egyenlősdit idézi, mintsem a polgári társadalmak menedzser javadalmazásának meg- célzását sejtetné. Nálunk ugyanis az oktatási intézmények vezetői többsége — ha az új bértáblázat elkezd funkcionálni — csak 20-25 százalékkal keres többet (általában ezt is csak papíron) az iskolájában mint a hasonló korú, végzettségű munkatársai. Ez így nem tűnik nagy anyagi perspektívának. Ha pedig ezt a honi valóság tollasodó menedzserrétegének jövedelmi viszonyaival vetjük egybe, a helyzet csaknem groteszk.

•

A groteszk helyzetek szereplő vagy nevetségesek, vagy szánalomra méltóak. Általában ők a balekok! Persze, nem erről van szó, ha netalántán néhányan mégis ezt éreznék, ez is elgondolkodtató. A lényeg mégis az, hogy ha az igazgatói székek betöltése körül nem alakulhat ki valós versenyhelyzet, illetve ha e küzdőtérről a pedagógus szakma legjobb erői — döntően érdektelenség miatt — távol maradnak, akkor itt a szelekciót szükségszerűen a kontra- szelekció, a színvonaljavulást a degredáció, az optimizmust a frusztráció váltja fel. Egy kedves, mély szakmai élményt nyújtó tv műsor nyomán elindult gondolatok záró sorai talán túlzottan súlyosak. A kétségtelenül érzékelhető folyamatok azonban remélhetően még megállíthatóak és jobbra fordíthatóak. Ez azonban nem csak szándék kérdése.

Múzsák, ha találkoznak

Dúsa Lajos: A sárga pulóver

Mária, kösd meg nékem a sárga pulóvert, áldott az, mit az áldás asszonya köt.

Prófétácskád kis keze élni tanul már,

s méhedben leutánoz minden mozdulatot. Kiss Tamás: Notre-Dame (fotó)

Mézes arany szállal köss, izzó napsugarakkal, mely elhamvaszt minden méltatlan viselőt, jaj, úgy fázom e nékem szent föld muszka telében, hogy Jeruzsálemig elhallatszik a fogvacogás.

„

__________________

Ékes ajándékod fegyelem lesz. Mária, rajtam drága a hit fonalán nyert öltözet, és bármi a sorsom ebben az emberi létben: megmelegíti a lelkem az asszonyi szép figyele

(Debrecen, 1989. Advent.) jj

.....

.

Közbeszólás____________

Polgárpukkasztás

Kállai János

M

eghalt Frank Zappa.

Azóta már el is temették. Lezárult az avantgárd rockze- ne fenegyerekének (majd öregedvén: fenepapájának) nagyívű pályája. Ami viszont utána maradt — a számtalan nagy- és kislemez, a sok kalózkiadás, a feltáratlan master-szalagok (nem muster!)—aligha mellőzhető, lekezelhető és semmibe vehető meghatározója a XX. század második fele progresszív zenekultúrájának. Nem, nem aránytévesztés ez a sommás kijelentés, hitem szerint: nem az! Még akkor sem, ha Zappa muzsikáját viszonylag kevesen ismerik és szeretik Bartók és Kodály hazájában, ahogyan mainapságfü- fa-virág becézgeti kies-kis Hungáriánkat. (Melyen kívül — köztudott — non est vitae!) Vagy netán csak a lényegtelent tudják a rockbohócról. Hogy egyik-másik koncertjén tejszínhabbal fröcskölte szembe a nagyérdeműt, hogy előszeretettel fényképeztette magát egy árnyas WC-csészén ücsörögve, hogy sziporkázó muzikális gegjeivel pukkasztotta a polgárt, mint ahogyan tette ezt hajdanán Majakovszkij, jókora vers-pofonokat osztogatva a közízlésnek.

Es itt torpanjunk meg kicsinyég! Mert nem a bajszos, legyecske-szakállas gitárvarázslóról szeretnék a továbbiakban zengedezni, hanem arról a mindinkább erősödő tendenciáról, amit — bocsássák meg a merészségemet — némi szólelemény- nyel ízlés-egy irány ásításnak nevezhetnénk. Ez pedig nem köthető csupán egy zenei áramlathoz, mivel szintúgy felfedezhetjük árulkodó jelenlétét az irodalomban, a képző- és fümművészetben, mint mondjuk a balettkoreográfiák világában. Ne kapjon senki a fejéhez: nem fogok médiázni, jóllehet a huszadrangúvá ledegradált költők-írók demonstratív kivonulása a rádió berkeiből csábíthatna erre. Maradok, suszterként, a magam kaptafájánál, a nyomtatott irodalomnál. Tudom, a rendszerváltás következményeként a literatúrában sem maradhatott minden érintetlenül. Azzal is egyetértek, hogy az irodalomtörténetből méltatlanul kirekesztett klasszikusainkat, és általában a magyar (nemzeti) irodalmat exponáltabb helyzetbe kell hoznunk, mint korábban tettük. Azt viszont mind erőteljesebben vitatom, hogy az átértékelés és szemléletkorrekció ürügyén leszámoljunk pl. a „kozmopolita" ideológiát és látásmódot „károsan" terjesztő világirodalom egy részével valami torz módon értelmezett új-konzervativizmus égisze alatt. Ha megriadunk Esterházy Péter mondatzu- hatagaitól, vagy Mészöly Miklós, Komád György, Hernádi Gyula, Kraszna- horkay László, Hajnóczy Péter stílusbravúrjaitól, és értetlenségünket a lesöprő elutasításban „ testesítjük”, szóval, ha az egyetlen ízlés létjogosultságát kezdjük ismét propagálni: nos, akkor nincs számunkra többé Mar- cél Proust, James Joyce, Samuel Beckett, Bohumil Hrabal, Andrej Voznyeszen- szkij, nincs francia „új hullám”, se amerikai „on the road” nemzedék. Nincs. És nincs Frank Zappa sem! Csak a magát ízlés-ítésznek felmagasztaló, értetlenkedő polgár. És az üres zacskó pukkanása.

Az iskola patológiája

T j zenetemet nem egykori kJ iskolámnak, a ma is híres-neves debreceni gimnáziumnak szánom, ahová — horribile dictu — az érettségim óta talán kétszer ha betettem a lábamat. Pedig nem mondhatnám, hogy én, s velem együtt még harminc ketten a „d”-bői ne szerettünk volna odajárni. Nem erről van szó. Inkább valami konokságról, makacsságról, amit már az sejtetett egykoron, hogy mi nem készítettünk tablót, ímmel-ámmal sétáltuk végig a ballagást, és megegyeztünk elbúcsúzván egymástól: csak akkor jövünk össze találkozókra, ha nagyon hiányát érezzük. Hangsúlyozom: jó suli volt, kiváló tanárokkal, kedves hivatalsegédekkel, vagány fiúkkal (később már csodálatos lányokkal is!), és az alma matert belengő szellemiséget sem a vaskalapos- ság, a dohszag határozta meg. A végén mégis elegünk lett az egészből. Túlnőttünk rajta, szabadulni akartunk ölelő karjaiból.

Hogy miért ez a hosszadalmas „előversengés” ?

Nos, elárulom. A hatályba lépett közoktatási törvény egyik legtöbbet vitatott kérdéskörét az iskolaszerkezet újszerű volta jelentette. Ezen belül is a tízosztályosra hosszabbodó általános iskolai képzés. Az, hogy a majdani kilenc-tizedikben végzendő tartalmi munka konkrétumai egyelőre még a legerintettebbek előtt sem ismeretesek, enyhén szólva: bizonytalanságot kelt. Pedig a tízosztályos rendszer óriási kihívás a ma iskolájának. Mert, mint mindenben, az oktatás fellegvárai között is akadnak kiválók, átlagosak és csapnivalóan rosszak. A gyenge, eredményeket felmutatni képtelen, rossz fel- szereltségű, hevenyében ösz- szetrombitált pedagógus kollektívájú sulikban károsodik, sérül, elidegenedik a gyerek. Minél hosszabb időt töltött, annál inkább. A két évvel megnyújtott tanulási terminusnak persze lehetnek pozitívumai. Elmélyültebb tudás, több gyakorlás, haj- szamentesebb előrehaladás. De csak a pedagógiai patológiától mentes, emberséges, gondoskodni tudó intézményekben. Mert egyébként a kamasszá cseperedő, de még mindig kötelezően a padokba ültetett diákokon jelentkeznek a didaktogén tünetek, amit egyszerűbben: iskolaundornak nevezhetünk. Ez eredhet magából az intézmény szervezeti működéséből, az épületből (szükség- tantermek, zsúfolt menzák, lerobbant WC-k), a bútorzatból, és—sajnos—a „folyamatban" gyakran patologikus alanyokká váló pedagógusokból. A sajátos betegség gyökerei igen mélyre nyúlnak. Egyszerre kitépni őket lehetetlen. A gyógymódon gondolkodni viszont: kötelességünk.

A ‘Jjekt-Magyarország kitvcßi tmííékfete 11