Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
14 A %e(et-“Magyarország hétvégi meCttS&u 1993. december 11 A KM vendége ______________________ Az ember célja Tóth M. Ildikó Dr. Lázók Anikó a megyei önkormányzat nemzetiségikisebbségi munkatársa, jogász. Termetre alacsony, fekete hajú, szeme éjsötét, tekintete bársonyosan meleg. Édesanyjával él, kislánya tizennégy hónapos. A jogásznő a kevés cigány származású értelmiségiek közé tartozik. Csupán a szülési szabadságot töltötte el gyermekével, azután munkába állt, hogy küzdjön a cigányság felemelkedéséért, beilleszkedéséért a magyar közösségbe. Ám reálisan látja őket, nem elfogultan. Sok csalódás éri, mivel érzékeny alkat, nehezen viseli ezeket. — Ön kétszeresen hátrányos helyzetű, mint cigány származású és mint elvált asszony. Bárhogy tagadjuk ugyanis, az emberek többsége tele van előítéletekkel. Mindig, minden percben megmérettetik, mégis boldognak vallja magát... — Annak, mert minden nehézség ellenére úgy érzem, erre a feladatra születtem. Egész életemben végigkísért a származásom, de már az általános iskolába úgy indítottak el a drága szüleim, hogy azt mondták: kislányom, neked mindig nagyon sokat kell tanulni és többet kell tudni, mint az átlagembernek, mert cigány származású vagy — mondja. — Igazán nagy sérülésem a származásom miatt nem volt sem az általános, sem a középiskolában. Tizenhat éves koromig még magyartörténelem bölcsész szakra készültem, de a bátyám már a szegedi egyetemen volt joghallgató. Egészséges versenyszellem alakult ki köztünk, meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok elvégezni a jogi egyetemet. Miskolcra jelentkeztem. Első évben a római jog szigorlaton a professzor megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok. Megmondtam, utána gratulált, de mivel németet is tanultam és latinból is ötös voltam, viszont nem beszélek cigányul, megjegyezte, hogy ő ezért megbuktatna. Sajnos, ma sem beszélek cigányul, a mi családunk mindig magyar közösségben élt... Dr. Lázók Anikó édesapja hét éve meghalt, gépkocsi- vezető volt. Édesanyja másfél évtizede vak. Hozzá jött vissza Székesfehérvárról, ahol fogalmazó volt a városi ügyészségen. Annyi emberi melegséget kapott a szüleitől, hogy egy percig sem bírta volna elviselni édesanyja magárahagyatottságát. A megyei tanács igazgatási osztályának törvényességi felügyeleti csoportjában kezdett el dolgozni. Négy év múlva felajánlották neki, hogy legyen a cigány koordinációs bizottság titkára. — Megtisztelőnek éreztem a felkérést, mert kötelezettségeim vannak a cigánysággal szemben — magyarázza. — Közülük való vagyok, de úgy is érzem, hogy a cigány értelmiségieknek segíteniük kell azokat, akik tudatilag, életmódjukban nem illeszkedtek bele a közösségbe. Ez erkölcsi kötelességünk. Két éve, amióta a Dr. Lázók Anikó Harasztosi Pál felvétele megyei önkormányzat megalakult, nemzeti-kisebbségi munkatárs lettem. Ez a megyei önkormányzat önként vállalt feladata, amire nagy szükség van, hiszen azon kívül, hogy összekötő kapocs, nagyon sokan megkeresnek az egyéni problémáikkal is. Rengeteget kell talpalni, szervezni, megoldani számtalan gondot. Hivatásnak és szolgálatnak tekintem és nagyon szeretem a munkámat. — Nehéz lehet egyszerre teljes emberként dolgozni és gyermeket nevelni. — Szerencsémre az édesanyám vigyáz a kislányomra — mosolyodik el. — így, ha nem is könnyű, megpróbálok harmóniát teremteni a kettő között. Kevés szabad időm marad, azt olvasással töltöm, kedves íróm Mikszáth, Molnár Ferenc, Fejes Endre, Szakonyi Károly. De ha nagyon fáradt és szomorú vagyok, Arany János balladáiból, József Attila, Ady Endre, Váci Mihály verseiből merítek erőt és hitet, hogy minden csalódásom ellenére folytatni kell a küzdelmeket. Időnként Bachot, Mozartot hallgatok vagy Beatles, Genesis lemezeket, mikor milyen a hangulatom. Dr. Lázók Anikóról a szavaknál jobban árulkodik a lakása: mindenütt könyvek, régi kedves tárgyak. Bármilyen apróság legyen is, soha nem dob ki semmit, amihez emlék fűzi. Édesapja ott él a tárgyakban, kis szalagokban, képeslapokban, sőt játékokban, amelyeket legnagyobb értékeinek tart. Szereti megérinteni, kezében tartani ezeket, míg gondolatai a régmúltba röpítik. — Mi az életének a mottója? — kérdezem. Nem lepődik meg és nem jön zavarba, mint oly sok ember. — Úgy érzem, amit Madách Imre írt Az ember tragédiájában: „...az élet küzdelem,/ S az ember célja e küzdés maga.” Az ember nagyjából harmincéves korában tisztában van a saját képességeivel, tudja, hogy mit ér, összehasonlítja magát a hasonló korúakkal és foglalkozásúakkal. Időnként felvetődik bennem a kérdés, hogy miért kap nagyobb megbecsülést az, aki esetleg rosszabbul csinál meg valamit tőlem. Ilyen kudarcélményekkel is szembesülök, de azt hiszem, nem vagyok egyedül vele. Próbálom magam túltenni ezeken, mert tudomásul kell venni, hogy amíg világ a világ, addig az ember nem tudja megtagadni önmagát, a származását. Ezt kell megtanulni emberi méltósággal elviselni és fölegyenesedni nap, mint nap, továbbfolytatni a harcot. Mondd, mi történt, Tamás? Karádi Zsolt Nyíregyháza — Megjósolható, hogy A turné sikeres lesz. Fordulatos a sztori, jók a színészek, van némi őrület, egy csipetnyi (egészséges) erotika, és pénz, pénz, pénz. S hogy tragédiába torkollik a buli, a groteszk abszurdba hajlik? S hogy a halálos hakni végén az arcunkra fagy a röhej? Igen, ez is A turné. Amikor kifelé jövünk a vetítőteremből, kesernyésen gondolunk arra, hogy olyasmin szórakoztunk, ami alapjában véve szomorú. Azon kacagtunk, ami voltaképpen sajnálatra méltó. Úgy oldódtunk bele a mesébe, hogy végül kívül maradtunk rajta. A rendező elérte célját: úgy teremtette meg a virtuális világot, hogy többszörösen tett a látottak részesévé, miközben érzékeltette az elmondott történettel szembeni distanciát is. Tette ezt azzal az ötlettel, hogy — Kardos Sándor dinamikusan mozgó felvevőgépe előtt, a fiktív előadások végén, amikor a színészek megköszönik a tapsot —, soha nem látni a közönséget. Azaz: nekünk hajlonganak, mi vagyunk a mindenkori publikum. A turné szórakoztató film, mai történet. Rendezője, a Legendárium című regény, a jellegzetes drámák, a Légköbméter s a Halmi írója, Cseh Tamás dalszövegeinek szerzője, Bereményi Géza, aki már eddig is megmutatta, hogy ért a mozgókép nyelvén (A tanítványok, 1985; Eldorádó, 1989). Most is, mint a nyolcvanas években, saját forgatókönyvét vette alapul, amely egy nyári szerepléssorozatra összeverődött színészcsapatról szól. A mulatságos epizódok végén a vállalkozás szervezője, lelke és vezére (valószínűleg infarktus következtében) meghal. Ennyi. De közben akad szex, szerelem, család, siker, intrika, félténység és megbocsátás. Élet és halál. A film arról szól, miért megvalósíthatatlan a főhős szeretetközpontú elképzelése. A kudarc bevallása maga a vég. Félelmetes az elmúlás magányossága, az utolsó néhány kocka, amikor a stáb tagjai hazaszállítják a hullát, s lerakják a lakása előtti padra. A feleség kinéz az ablakon, s látja, ott ül a férje. Ő még nem tudja, hogy halott... Efféle katartikus jelenetekben azonban szűkölködik a mű. Mielőtt túlságosan belemélyednénk az alakok boncolgatásába, meg kell jegyeznünk, hogy a figurák többsége nincs eléggé megírva. Bereményi persze nem lélektani drámát vitt kamera elé, számára fontosabb volt a mulattató szituációk sorsa, a gegparádé, a humor, az irónia és az abszurd játékos vibrálása. Az egész história Eperjes Károly jutalomjátékára épül. Olyan fölényesen uralja a helyzeteket, hogy mellette Tö- rőcsik Mari is alig jut szóhoz. Megemlítendő azonbán, hogy az Eperjes által „hozott” színész sokban hasonlít a régebbi bravúrokra. Ugyanis legalább egy évtizede látjuk tőle újra meg újra azokat a jópofa, minden hájjal megkent, vagány fickókat, akik a jég hátán is megélnek. Főleg, ha nem kell beszélniük, mivel ehhez a harsány, nagyszájú, hétpróbás típushoz Eperjesnél olyan hevenyészett hangképzés társul, hogy néző legyen a talpán, aki biztonsággal kijelentheti: minden mondatát érti. A turné gárdájából kiemelkedik Benedek Miklós élveteg bonvivánja, aki az utolsó fillérjét is ráfizette a gyönyörű Citroen AX gépkocsira, amely számára fétis és tabu. (Amíg el nem lopják...) Érdemes még szólni Temyák Zoltánról, a kicsit buggyant (esetleg zseniális?) fiatalember számos ízében emlékeztet a nyíregyházi Cseresznyéskertben megjelenített Trofimovra. Esetlensége, feleslegessége most is szinte csehovi. A dramaturgiailag több ponton döccenő, bizonyos cselekményszálakat elvarratlanul hagyó, itt-ott megoldatlan mese alapvetően mégis kikapcsolódást ígér, hiszen napjainkról készít létleletet. Pénzhajhász világunk abszurdumait mutatja meg a mindig hálás keretben, a színház bohém világában, ahol feltűnik a harmincas-negyvenes értelmiségiek hajdani kedvence, a farmer- nadrágos, egy szál gitárral világot hódító, az intellektuális Bereményi szövegek fanyar előadója, a mára férfiasán sar- kosra nyírt frizurát viselő, megkomolyodott Cseh Tamás. Ügyefogyott zenészként táblából ide-oda, majd meztelenül egyik nő ágyából a másikba mászik. Jó lenne tudni, mit keres pucéran e történetben? (Nyilván pénzt.) Szemlélve az ominózus jelenetet, eszünkbe ötlik régi slágerének, a Fehér babák takarodójának pár sora: „Mi történt? Mi történt lányok? Rajtatok látom, rajtam látjátok...” Valóban: mi történt, Tamás? PREMIER. Jim Abrahams filmjét, a Durranás 2-ik részét Charlie Sheen, Lloyd Bridges és Valéria Golino főszereplésével december 17-től láthatjuk a mozikban Intercom felvétel Könyvespolcunk Belépés a (ma még) lehetetlenbe Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Melyikünk képzeletét ne gyújtotta volna föl a kíváncsiság: léteznek-e rajtunk kívül az univerzumban értelmes lények? Aki csak egy picit is érdeklődik a csillagászat, a kozmológia iránt, józan belátással bizonyára nem kételkedik benne, hogy nem csupán a Földgolyón jöhettek létre az élet feltételei. A hazai könyvpiacon mind több mű jelenik meg a ma még rejtélyesnek számító idegenekről. Olvashatunk megdöbbentő írásokat ufonau- tákról, akik biológiai, genetikai kísérletezésre rövid időre eltérítenek földlakókat. Sok esetben nehezen adhatunk hitelt a materialista világkép szellemében az olvasmányoknak. Most viszont kézbe vehetünk egy olyan kötetet, amelyben tudományos alapossággal tárják elénk a szerzők az idegen világokról érkező űrhajók leírásait. Feltárulnak az olvasó előtt az ufók és az ufonauták titkai. Nyomon követhetjük a hangtalanul lebegő fénygömböket az éjszakai égbolton, láthatjuk a gabonakörökről, valamint az azonosítatlan repülő szerkezetekről készült fotókat. Hatalmas anyaűrhajók és játékszernek tűnő leszálló- egységek mondanak ellent a Földön megszokott fizikai törvényeknek. Apró termetű humanoidok, ember nagyságú androidok és szauroidok fényképei izgatják a fantáziánkat. Föld alatti támaszpontokról és arról olvashatunk: titkos diplomáciai kapcsolatokat építenek bizonyos külföldi kormányok a földönkívüliekkel. Közben rendre megtörténnek az eltérítések, elrablások, s még idegen bolygók meglátogatása is a küszöbön áll. Vajon mindez csak a fantáziánkban létezhet? Netán valóságossá formáljuk vágyainkat? Az Új Vénusz Kiadó Ufó albumában feltárulnak előttünk a közeli jövő (vagy esetleg már a jelen?) lapjai. Több mint 600 színes és fekete-fehér fotó, rajz, ábra és festmény segítségével próbáltak reális áttekintést adni a szinte mindenkit érdeklő jelenségekről. Mottóul Arthur C. Clarke, az ismert tudós és sci-fí írót idézik: „A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük fel, ha egy kicsit túl is lépünk rajta, a lehetetlenbe.” Nekünk sincs más választásunk. Szembe kell néznünk a harmadik évezred talán legnagyobb kihívásával — állítják a szerzők, akik közt megtaláljuk a televízió Nulladik típusú találkozásából ismert Egely Györgyöt, s mellé Kiss Zoltán, Kriston Endre, Pusztay Sándor, Szűcs Róbert, Tölgyesi Zoltán, Trethon Judit szegődik kalauzul. S hogy a feldolgozott anyag is tudományos értékkel bír, bizonyítja a tény: Keviczky Kálmán, az ICUFON Archívum (New York, USA) anyagából adott közre néhányat. Kriston Endre, a RIU- FOR Alapítvány és Hálózat, valamint Kiss László és Tar- cali Gábor, a HUFON Alapítvány és Hálózat fotóanyagából válogatta ki a legérdekesebbeket. Akiket a fotók nem győznek meg, a szerzők az ufóbalesetekről is beszámolnak. Ugyanis nem egy-két ilyen rendkívüli esemény borzolta fel a kedélyeket a nem is oly távoli múltban. Szupertitkos, lehetőleg amerikai laborokba szállították az összeszedett ufo-ron- csokat és már birtokukba jutott ufonauta tetem is. Fizikus tollából tárul fel előttünk a negyedik dimenzió. Olvashatunk a görbült térről, a tértechnológiákról, régi korok üzenetéről, fantasztikus felhőkről, az első, második, harmadik, negyedik, ötödik típusú találkozásokról, kozmikus rejtélyekről. Kiszivárgott kormánytitkok egészítik ki ezt a fantasztikus, de tudományos igényességgel és művészi módon kivitelezett Ufo-albumot. A karácsonyi könyvpiac slágere és egyben értékes ajándék lehet a maga nemében páratlan, szép kivitelezésű kötet.
