Kelet-Magyarország, 1993. december (53. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-09 / 288. szám
1993. december 9., csütörtök HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 Egészségüket féltik a borbányaiak (II.] Az önkormányzat nem ért egyet a korlátozással, az Antenna Hungária nem tekint Viszolyogva néznek az adótoronyra az itt élők Szekeres Tibor felvétele Nyíregyháza (KM — TMI) — A borbányai rádióadó zavartalan adásának biztosítása és a sugárzásból eredő káros biológiai következmények miatt a nyíregyházi ön- kormányzat rendelt el építési magasságkorlátozást az ottani magánházakra. Angyal Lászlót, a műszaki iroda vezetőjét kértük nyilatkozatra a lakókat felháborodásra és tiltakozásra késztető ügyben. — Már két évvel ezelőtt megkeresett bennünket a Magyar Műsorszóró Vállalat, hogy az átjátszó működése érdekében rendeljünk el építési magasságkorlátozást a borbányai lakóépületekre — mondta. — Feleslegesnek véltük, hisz a területet már beépítették. Az Antenna Hungária megalakulása után újra jelentkeztek a kéréssel. Megindult a levelezés, közöltük, hogy a Részletes Rendezési Terv olyan magassági korlátozást ír elő, aminek bejegyzését kívánják, tehát tárgytalan. Az önkormányzat csak végrehajtó □ Önök először tiltakoztak, majd mégis teljesítették a kérést. Milyen jogalapuk volt hozzá? — Az 1962. évi, Postáról szóló II. törvény értelmében, ha a vezeték nélküli zavartalan összeköttetés másképp nem biztosítható, az építésügyi hatóság építési korlátozást rendelhet el. Ezt a törvényt elavultnak tartottuk, de nem bújhattunk ki alóla. Minket igazolt, hogy azóta ezt hatályon kívül is helyezték... □ Ön szerint volt joga ilyet kérni az Antenna Hungáriának, amely már részvénytársaság? — A törvény értelmében igen. A lakók viszont minket hibáztatnak, pedig csak eszköz vagyunk. Az Antenna Hungáriától kaptunk egy kimutatást az ingatlanokról, mellé hogy hány méteres korlátozást kell elrendelni. Különböző sávokat határoztak meg. Az adó kerítésén belül nem lehet építeni semmit, utána a gerincmagasság hat méter lehet, a következő gyűrűben tíz, majd húsz és harminc méter. Ez vagy hatszáz ingatlant érint és mintegy ötven-nyolcvan tulajdonos fellebbezte meg. □ Van bizonyítékuk arról, hogy valóban érheti káros biológiai hatás a lakókat? —^ Ez az egyik indoka a magassági korlátozás elrendelésének, de nekünk nincs rá bizonyítékunk. Róka fogta csuka Miután az Antenna Hungária az önkormányzathoz 1992. III. 16-dikán küldött ismételt kérelmében a Postáról és távközlésről szóló, már említett törvényen kívül az Országos Építésügyi Szabályzat (OÉSZ) 7-dik paragrafusára hivatkozott (tilalmat kell elrendelni, ha a terület rendeltetésszerű felhasználását,'az élet- és vagyonvédelmet veszélyeztető változás, pl. „káros sugárzás, vagy vegyi vagy biológiai hatás stb.” következhet be, vagy ennek veszélye fennáll, levélben tájékoztatást kértünk az Antenna Hungáriától az ügyben. Bartha József vezér- igazgatótól az alábbi választ kaptuk: „Úgy vélem, hogy a rádióállomás védőövezetének kialakítása során jelentkező félelmek, indulatok félreértésen alapulnak. A korlátozás elrendelése — melynek mértéke a jelen esetben alacsonyabb a Részletes Rendezési Tervben szereplő magassági szintnél — egyrészt az állomás működési feltétele, másrészt lakossági érdekeket szolgál: a vételi, illetve a minél jobb vételi lehetőséget van hivatva biztosítani. Minthogy az ingatlannyilvántartás nyilvános és hitelesen tanúsítja a bejegyzett jogokat és tényeket, az építési korlátozás bejegyeztetésétől nem áll módunkban eltekinteni. A fentiek mellett mint üzemeltetőknek, be kell tartanunk az e tevékenységünkre vonatkozó kötelező előírásokat, melyek egyike az 1993. évben módosított MSZ 16266-86. számú szabvány. Nyíregyházi rádióállomásunknál az előírtnál magasabb térerősség-érték csak az állomás területén belül mérhető. A sugárzási idő tartamát a Magyar Rádióval kötött szerződés határozza meg, nincs tudomásunk arról, hogy a közeljövőben e megállapodás módosítására kerülne sor...” Kártalanítási lehetőség Majd a levél így folytatódik: „A lakosság részéről felmerült kártérítési igénnyel kapcsolatban az építésügyről szóló 1964. évi III. törvény tartalmaz rendelkezést. A törvény 13. paragrafusa értelmében abban az esetben, ha az építési tilalommal terhelt — a tilalom elrendelése előtt felosztható, illetőleg beépíthető — ingatlant nem sajátítják ki, vagy a tulajdonos nem kap csereingatlant, vagy pedig a tilalmat időközben nem szüntetik1 meg, három év eltelte után az ingatlantilalom elrendeléskori tulajdonosa, vagy annak kérelmére, aki az ingatlant ilyen tulajdonostól örökölte, évenként korlátozási kártalanítást kell fizessen. A korlátozási kártalanítás évi mértéke illetve a hasznosítás lehetőségének a korlátozásból eredő kár összegének arányos része, legfeljebb az ingatlan forgalmi értékének 5 százaléka lehet. A hároméves időtartamot az 1992. január elsején fennálló tilalom esetében ettől a naptól, egyébként pedig a tilalmat elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napjától kell számítani. A kártalanítást az köteles fizetni, akinek érdekében a korlátozást elrendelték. Ameny- nyiben az igények felmerülésekor, illetve esedékessé válásakor hatályos jogszabályok szerint a fizetés kötelezettje részvénytársaságunk lesz, természetesen az előírások szerint fogunk eljárni.” Ám fura, hogyha valóban csak az állomás területén belül mérhető emberi szervezetre ártalmas térerősség, úgy az OÉSZ 7. paragrafusa alapján az önkormányzatnak nem kötelessége magassági korlátozást elrendelni. Most tehát be kell bizonyítania az Antenna Hungáriának, hogy nincs biológiai veszély, viszont akkor törölni kell a magassági korlátozást, mert nincsen rá ok. Erre mondják, hogy róka fogta csuka... (A fenti problémáról, a megoldás lehetőségeiről december 10-én, pénteken 17.30-tól a Káliói úti régi iskolában „A városért” frakció tagjai jelenlétében fórumot rendeznek az érintett lakosoknak.) (Vége)-----------—Tárca— A hol az Er-patak kanyarog, a nyíregyházi vasútállomás sínmezőivel párhuzamosan, az imbolygó keskeny hidacska közelében áll egy visszatetszőén szürke, rideg lakótömb. Tíz emeletén egy tanyára való ember él, összezsúfolva. A lift kattogva, zakatolva jár le-fel. A hűvös, élettelen falakra, meg a lift oldalára egyezményes jeleket rajzoltak ebadta suhanc fiúk. Szöveg is van, amelyet persze nem bír el a nyomdafesték. Kétkezi munkások, két lábbal folyton munka után járó munkanélküliek és kisnyugdíjasok lakják ezt a behemót betontömböt. Ez a hideg-rideg hely a hajlékuk. E házban tapasztaltam az emberi melegséget, amely engem is áthatott. Történt pedig, hogy az egyedülálló, hetvenen felüli Marika nénivel megismerkedtem. Szegényesen, ódon bútorokkal berendezett szobájában ültem a recsegő kis fotelban, úgy sírta jegyzetfüzetembe panaszait. Több is volt neki. De kinek nincs mostanában? (Itt jut eszembe, hogy vajon az újságíró hol panasz- kodhatja ki magát, ha szüksége van rá, hol hallhat biztató szavakat?) Szóval ültünk, beszélgettünk, közben egy csillogóan fekete macska gyakran a lábunkhoz dörgölődött, dorombolása úgy hatott, mint egy andalító dal. Arra gondoltam, hogy ez a kis négylábú a néni egyetlen élő társa. (Később ebben kellemesen tévedtem.) A néni a panaszáradata után többek közt arra kért: ugyan már menjek be helyette a polgármesteri hivatalba és tudjam meg, hogy a kárpótlási jegyeket be tudják-e, ha megvásárolja ezt a nem éppen fiatal „tanácsi” lakást. Ó nem megy már be a belvárosba, mert nehezen viszik a lábai. Megtudtam, hogy a saját jogon szerzett kárpótlási jegyeket pénzként fogadják el. A jó hírrel a negyedik napon becsengettem. Az idős asz- szony nem nyitott ajtót. Másnap délután ismét sokáig nyomtam a csengőt, hiába. Ekkor a szomszéd csengőjét nyomtam meg. Középkorú asszony nyitott ajtót, bizalmatlanul végigmért, de amikor megtudta, hogy mi járatban vagyok, megenyhült. Sajnálkozva mondta, hogy a néninek be kellett feküdni a kórházba. De sebaj — mondta —, mert üzenetet leírhatok egy kis papírra és együtt be is mehetünk a néni lakásába, mert nála van a kulcs. Bementünk. Négy-öt Kelet-Magyarország az asztalon feküdt, érkezési sorrendben, még olvasatlanul. A szomszéd asszony hozott egy csuprot, és a macskának tej csurrant édesen. A szobában 6-7 cserepes virág oldotta a betonfalak komorságát. Az asszony egy nagy pohárból éltető, életben tartó vizet öntött a virágokra. Aztán szellőztetett. Majd ezeket mondta, csak úgy foghegyről: —Mindenben segítjük ezt a nénit a lépcső másik végén lakó szomszédasszonnyal. Vittünk be neki a kórházba madárfejet, befőttet, holnap bevisszük neki a maga üzenetét, meg az összegyűlt újságjait. Nem igaz, hogy csak a falusi szomszédok segítik egymást. Bennünk is van érzés. Meg aztán mi sem tudhatjuk, hogy hová jutunk öreg korunkra. Bizony, azt nem tudhatjuk — mondtam, majd hívtam a liftet, hogy levigyen a jeges járdára. Nábrádi Lajos Emberi melegség Csiga, s dióbél Balogh Géza rz ét fiatal, harmincas IV éveinek derekán járó férfi bujkál a bokrok között. Csigát gyűjtenek. Egy vállalkozókhoz szóló szlovák kisfámét vetít a magyar tévé, s példaként a két szlovák férfit említi. Nem is olyan régen még fejlesztőmérnökök voltak az egyik fegyvergyárban, de összeomlott a csehszlovák fegyverkereskedelem, s ők az utcán találták magukat. Mihez kezdhet két, ágyúfejlesztésben jártas szakember Kelet-Európábán? Abszurd drámába illőfordulattal nekifognak csigát tenyészteni. Körbekerítettek egy teniszpályányi területet, azt beültették mindenféle zölddel..., s most azt mondják, bár hamarább otthagyták volna a gyárat, mert akkor sokkal előbbre tartanának. Apibár így sem panaszkodhatnak. Es mi lesz, ha nem veszi át a nyugati kereskedő a felhizlalt csigabigát, kérdezi a riporter. Az nem lehet, mondja a két ex- fegyverfejlesztő, hiszen a mi csigáinkból ő még nagyobb pénzeket vág zsebre. Őszintén meglepett a sikerük, a magabiztosságuk. Mert itthon nekem sokkal szomorúbb tapasztalataim vannak. Hallani sikeres üzletkötésekről is persze, de a kudarcok száma jóval több. Oldalakat lehetne írni a póruljárt vállalkozásokról, most például a dióbelesek keseregnek. Egyikük történetesen jó ismerősöm. Megkereste, s felbiztatta még a nyáron valahonnan Abád- szalók környékéről egy káef- té, hogy a megbízottjukként vegye át falujában a dióbelet, s ők jönnek ekkor és ekkor. Felpakolják a zsákokat az autóra, aztán fizetnek. Azóta is jönnek... A bél ott szárad a kamrában, a termelők káromkodnak, a felvásárló meg a haját tépi. S nem mer kimozdulni a házából, mert a szomszédok megígérték: előbb-utóbb úgyis agyonütik. Vállalkozói sors Szlovákiában, s Magyarországon. Ott sikeres, itt nem. Most azt nem tudom, a szlovákok ügyesebbek-e nálunk, vagy ott korrektebbek az üzleti kapcsolatok. Holott érdemes lenne utánajárni. Mert ha nem kapcsolunk, még a csigával is megelőznek bennünket. Pedig az nem valami tempós állat. Késői költözködők Balázs Attila felvétele Kommentár Szervezetek pénzelése Páll Géza zz épzeljünk el egy hátaiig más zsákot, amelyben legalább négyszázmillió forint van. Képzeljünk hozzá egy kalapot, amelyben háromszáznyolcvan kis papírszelet található, mindegyiken egy cím. A zsákban lévő nem kevés pénzt kellene úgy elosztani a 380 pályázó között, hogy az igazságos legyen, senkit ne érjen hátrány, senki se reklamáljon, és az elosztók lelkiismerete is nyugodt maradjon. Valószínűleg ez képtelenség, ám a valóság mégis arra kényszeríti az állampolgárokat, csakúgy, mint a pénzek elosztására életre hívott országgyűlési bizottságot, hogy próbáljon megbirkózni az emberfeletti feladadattal. Ez történik pedig minden évben azzal a valamivel több mint négyszázmillió forinttal, amelyet az ország költségvetéséből a különböző társadalmi egyesületek, szervezetek, csoportosulások pályázat útján tevékenységükhöz elnyerhetnek. Az idén a legtöbb támogatást a műszaki tudományos egyesületek kapták, melyeket négy cserkészszövetség követett, míg a többiek nem túl nagy különbségekkel követték őket, a legtöbbnek egykét millió forint jutott. Milyen szempontok alapján tudta hitelesen mérlegelni a bizottság, hogy melyik társadalmi egyesület, klub, szövetség, szervezet kapjon többet, melyik kevesebbet, vagy semmit, erről annak idején a bizottság elnöke nyilatkozott. Omaga sem elégedett a jelenlegi elosztási módszerrel, s úgy véli, ebben is a nyugati minta lenne a követendő, teljesen az alapítványokra kellene bízni az ilyen szervezetek pénzelését, nem pedig az állami költségvetésből elcsípni annyit, amennyi egyébként úgysem elég. Az érvelés szimpatikusnak tűnik, csak az a bökkenő, hazánkban még nincs annyi fizetőképes alapítvány, vagy annyi gazdag cég, amelyek — tekintsünk el attól, hogy saját reklám célból, vagy lelkiismeretük enyhítése miatt — komoly összegekkel gyámolíthatnák az állam- polgári kisközösségeket. Ezért még belátható időn belül az államkasszára is szükség lesz. S mivel nem sok pénz jut erre, szükséges lenne — pártsemleges módon — és a már felmutatott teljesítmények alapján elbírálni a pályázatokat. Még ha ez a jövő évben sem lesz mindenki számára teljesen megnyugtató...
