Kelet-Magyarország, 1993. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1993-11-27 / 278. szám
1993. november 27. A %det-íMaqgarorszáp hétvégi meííékíete 1 3 Őskrimi Zsurzs Éva rendezésében Benne élek a mában, valahogy mindig beleillik az én kiválasztott történetem is Zsurzs Éva rendez Józsa Ágnes Budapest (MTI-Press) — Félhomály a tévé kettes szinkronstúdiójában. Az üvegfal mögött, háttal és szemben a vetítővászonnal színészek, itt pulóverben, a vásznon pedig a csikósok díszes öltözékében... — A lányom nem csalt meg, megesküdött rá. — Meg is esküdtél? — Elutasítottalak, mert büszke voltam rá, hogy a magam portáján élek, és most ezért ver a sors... Az üvegfal előtt, a rendező, Zsurzs Éva, bekapcsolja a stúdiómikrofont, s beszól: — Jacikám (Juhász Jácint), egy sóhaj odaféme az elutasítottalak elé, akkor kitöltené azt a szünetet, és lendületesebben indíthatnál jó? Egy sóhaj, s... — A lányom nem csalt meg, megesküdött rá... A Csikós, Szigligeti Ede 1847-ben bemutatott színművének felvétele készül. — Miért erre a darabra esett a választása? — kérdezem Zsurzs Évát. — Már régi tervünk. A múlt század a magyar irodalomnak igen jelentős korszaka volt, amit mára már majdnem elfeledtünk. A Csikós különösen érdekes darab, valójában egy őskrimi, s nagyon szórakoztató. — A Helység kalapácsa, a Koppányi aga testamentuma, a Fekete város, a Névtelen vár, az Abigél — hogy csak egy párat említsek a Zsurzs Éva- rendezte emlékezetes, nagy sikerű filmek közül, s mint hírlik, a Szigligeti-mű után egy újabb Szabó Magda-mű, a Régimódi történet filmes feldolgozását tervezi... — Szeretem az irodalmat, nem csak a magyart, a külföldit is. S amit szeretek, azt szeretem megmutatni. Nem szoktam azon gondolkodni, mi az aktuális (nevet). A darabot rendezem, úgy ahogy elképzeltem. S talán azért, mert benne élek a mában, mindig valahogy - beleillik az én kiválasztott történetem is. Csak csodálkozom, amikor hallom: a rendező életművet épít. Ha valaki sokáig él, akkor az életmű felépül. A darabválasztásban mindenképpen benne van az ízlésem, de benne van a világról és a szakmáról alkotott véleményem is. — Hol készültek a felvételek? — A balatonzamárdi kocsicsárda skanzenjében forgattunk, a kastélyjeleneteket meg Iregszemcsén vettük fel. A forgatás tíz napja alatt harminc kilométeres körzetből ki sem mozdultunk. Pár nap alatt elkészül a szinkron, aztán tö- megezünk .(tömegjelenetek zajhatásai), apróbb utómunkák jönnek, s kész a film. — Könnyű volt ehhez a darabhoz szereplőket találni? — A fiatalokat keresni kellett. Blaha Lujza híres szerepét Gregus Bernadett játssza, a főszereplő a főiskolás Barabás Kis Zoltán. Nemcsak színészi- leg kellett megoldania a szerepet, de tudnia kellett lovagolni és énekelni is. Ebben a darabban a zene más, azt kicseréltük, mert az eredeti elkopott műdalait nem akartuk felhasználni. Rossa István válogatott hozzá szép népdalokat. Eleinte aggódtam, hogy miként fogadják, de ahogy az ember a színházban azt figyeli, miként reagál a műszak, itt azt vettük észre, hogy a teherautó-sofőrök átjátszották maguknak a dalokat kazettára, és azt hallgatják. Megnyugodtam. Barabás Kis Zoltán, nagyszerű. Ezek az „öreg bikák” — rámutat az éppen belépő Koncz Gáborra — adottak. Most Koncz Gáborhoz fordul — azt kérdezik tőlem, hogy hogy is jutsz te eszembe. (Nevet). Mindig eszembe jutsz... — És Márton, az öreg csikós-számadó szerepét Koncz Gábor hogy fogadta? — Nagyon örülteifi. Én rengeteg lovasfilmet forgattam a saját lovaimmal is. S ez a szerep jó szerep. Bár adná az Isten, amíg szellemi és fizikai erőm birtokában vagyok, hogy minél több ilyen filmet forgassunk. Tudom, szereti ezt a néző, de szeretjük mi, színészek is. Én úgy érzem, hogy a lovas-szerepek hozzá tartoznak az életemhez, mindig is hozzá tartoztak. Évával jó forgatni. Most is úgy dolgoztunk, hogy nem is vettük észre. Lovagoltunk, szórakoztunk, élveztük a munkát, Évával az első filmem is lovasfilm volt, a Sárga Rózsa, amit a Hortobágyon forgattunk. Ezekben a filmekben ugye szükség volt még hősökre, tiszta emberekre. Úgy érzem, ez a mai világ is igényli a tiszta embereket. Kevés ilyen hős van. Szerencse, hogy erre a szerepre a csikóséra, megtalálták Barabás Kis Zolit. Kevés olyan fiatal színész van, akire rá lehet bízni, kapja is és adja is a pofont. Csak azokból van rengeteg, akik lesik a verekedést. A Csikós fiatal párja Gregus Bernadett és Barabás Kis Zoltán Baldóczi Csaba felvételei legjobb kocsmája jóindulatúan pocakos férfiúnak látszott. Menj vissza a haverjaidhoz, mondta a kocsma esze, akit úgy látszott, érzékenyen érintett a vereség. Visszamentem. De az asztalnál már ők ültek, két barátom, és véget érni sose akaró partijaik egyikébe bonyolódtak. Rendeltem három tányér csül- kös bablevest. Tök hidegen hozták ki. Visszaküldtem. Azt nem tudtam, hogy az utca legjobb kocsmájában ez az anyázásnak felel meg. Újra kihozták, olyan forrón, hogy megégettem a szájam szélét. Felálltam, a sakktáblához akartam sétálni. Egyszer csak a seszínű hajú áll előttem, az üss-már-meg-könyörgöm stílusban. Nem féltem tőle, félni a félelemtől kell. Alacsonyabb is volt nálam. Részegségemben elfeledtem, hogy a harcban sose a kutya mérete számit, hanem a harc mérete a kutyában. Visszavágót akarsz, kérdeztem vigyorogva. Minek pofázol te annyit, mondta. Akkor már mellettem állt két haverja. Még mindig nem hittem a verekedésben, pedig az emberek nagyon törékeny okok miatt ütik le egymást. Túl nagypofájúan győztem a bablevesben is, ez volt az ábra. A szemüvegemet zsebre tettem, de a fiúnak ettől csak fényesebb lett a szeme. Másfél évtizede is elmúlt, hogy verekedtem; a világ kocsmáit járva soha, egyetlen egyszer nem bántottak. Ezt férfivá érésem egyik bizonyítékaként értékeltem. Amikor olyan idős voltam, mint a seszínű hajú, az élő fába is bele tudtam kötni. Odamaszatoltam jobbal egyet az állára, szinte bocsá- natkérően. Hiba volt. A mögöttem álló csapos kitekerte a bal karom. A kocsma esze lefejelt, a másik kettő ütött, rúgott. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa csomókban tépte ki hátul a hajamat. Miközben a földre zuhantam, még láttam, hogy két barátom egy pillanatra felnéz a sakkpartiból. Talán mondtak is valamit. Jóindulatú semlegességgel nézték az esetet, mint ENSZ- katonák a népirtást a tévében. Mitől rázkódsz, kérdezte a behemót a vécében. O nem vett részf'a verésben. A felrepedt szemhéjamról száritgatta a vért papírzsebkendővel. Mert ütni akarok. Nem kell verekedni, mondta a szelídkék szemű óriás, és újabb papírzsebkendőt vett elő. Az a fajta volt, aki ellentétben velem, kijózanodik a verekedésben, és hideg fejjel megtalálja az egyetlen lehetséges módot, amellyel a másikat meg lehet verni. Mint én a sakktáblán. Rendes srác vagy, mondtam az utca legjobb kocsmájának vécéjében. Kezdtem kijózanodni. Legalábbis úgy éreztem, már nem az italtól szédülök. Különben a birka hiába akar vegetáriánus maradni, ha a farkas a húsevésre szavaz, tettem hozzá. Nagyon okos srác vagy, és nagyon részeg, mondta a fiatalember. A, nem, mondtam. Voltam én már nagyobb szarban is. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa, aki meglepődve tapasztalta, milyen gyorsan állok fel, hátat fordított, amikor kiléptem a vécéajtón. Takarodjatok innen!, vicsorogta a seszínű hajú. Tűnés a picsába, mondta a csapos. Meg ne lássalak még egyszer itt, mondta az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa. Láttam, a barátaim már fizettek, mentünk. A szelíd óriás utánunk kiabálta: Bocsáss meg, de ilyenek a barátaim. A z enyéim meg ilyenek: néztem a barátaimat. Akinek a pokolban és a mennyországban is vannak már barátai, engedékenyebb lesz. Mindketten megállapították, hogy én voltam a hülye, minek kötekedtem. Többé-kevésbé én neveltem őket, gondoltam. Ez is az én hibám. Nagy István Attila: Halk zene szól Mentem, jöttem. Ködös utak mögöttem, feloldható félelmek, bánatok, lélek alatti titkos járatok. Bőrünkön a remény kivirágzik, egyszer eljutunk a közös vágyig. Falak négyszögében lenyelt sóhajunk, ezek ketten itt mi vagyunk, ujjad begye még nem parázslik, s így marad már az eltékozolt halálig. Az életemet régen elvesztettem, sötét felhők riadnak felettem, jajszót kiabál a tüskékre hulló jégszilánk, ki lát meg ebben a ködben, ki lát? Ezek ketten itt mi vagyunk, beosztva az éjszakánk, a nappalunk, halk zene szól a bőröd alól, rád hajolok, hogy egészen el ne vesszek. „Örökké a tied!” Nyéki Károly Mátészalka Egy régi épületet újítanak fel mostanában Mátészalkán a Zöldfa utcán. Mint minden régi háznak Szálkán, ennek is históriája van. Talán nem is az épület, inkább az egyik szép kovácsolt ablakrács nevezetes... Úgy tartja a fáma, hogy valamikor a húszas évek végén, betörő járt az utca felőli szobában — az ablakon keresztül. A tulajdonos — most ne firtassuk kicsoda, hiszen a régiek úgyis tudják, a maiaknak pedig nem mond semmit a neve — fogasra akasztotta a kabátját, ebből emelte ki a betörő az ezüst dohányosszelencét, magyarul dóznit. Olyannyira megtetszett a tettesnek, hogy más egyébbel nem is törődött, zsebre tette és most már kimászott az ablakon. A lopott darabot nézte-nézte, kinyitotta és nagy megkönnyebbüléssel olvasta azon a bevésést: „Örökké a tied!” Hogy az egykori tulajdonos mit szólt a történtekhez (és az ajándékozó nejhez) — nem tudni. Annyi bizonyos, hogy ezután készíttette ezt a szép ablakrácsot valamelyik szálkái kovácsmesterrel... Meszlényiné Varga Ágnes felvétele
